Egyszer biztosan összejön a tökéletes karácsony. Nálunk is. Gyerekkorom óta a tökéletes karácsonyról álmodom, mikor a bekukucskáló hópelyhek sóvárogva nézik, hogy itt bizony a család minden tagja ünneplőbe öltöztetett lélekkel várja a megváltó születését.
A patyolattiszta, gyönyörűen kidíszített lakás minden zugát átjárja a sütemények és a fenyőfa illata, a háttérben pedig Bocelli karácsonyi énekei szólnak...
(© Tanaka Tatsuya)
Pedig én igyekszem! A készülődést soha nem hagyom az utolsó napra, mindig mindent megtervezek, mégis, mintha valaki „odaföntről” rendre megtréfálna – mert a hatalmas igyekezetnek sokszor katasztrófa a vége. Óvodáskoromban kezdődött. Karácsony második ünnepén egyedül álltam a nappalinkban, mivel anyukám és a nagyim (családunkban férfiember nem volt) már jó ideje a konyhában folytattak komoly gasztronómiai csatát a karácsonyi kacsasülttel és egymással.
Valahogy megfeledkeztek rólam, így előbb egyedül ücsörögtem, majd egyedül ácsorogtam a karácsonyfa előtt, gyönyörködve a viaszgyertyák pislákoló fényében. A mai napig emlékszem az érzésre, ami magával ragadott, s aminek a hatására elkezdtem átrakosgatni a réz gyertyatartó csipeszeket, hol távolabbra egymástól, hol közelebbre egymáshoz: olyan közelre, hogy a gyertyácskák lángja már-már összeért, majd belekapott az aranyhajba, a szaloncukor papírrojtjaiba... Én meg csak álltam megbabonázva, bár akkor már tudtam, hogy valami nincs rendben, de az egyre jobban terjedő lángokról nem bírtam levenni a tekintetemet. Ilyen lehet az örök világosság, amiről a nagyi beszélt?!
A konyhában szerencsére megérezték a füstöt, vagy az anyai ösztön vészriasztója kapcsolt be, mert előbb anyám rohant be, később nyomában a nagyi. A nagyi falfehér arccal sopánkodott, anyám viszont a tettek mezejére lépett: berohant a fürdőszobába, felkapta a lavórt, melyben (mosógépünk még nem volt) az alsóneműink áztak, és zutty, rázúdította a fára, majd rohant egy újabb adag vízért.
Jó öt percbe telt, mire elhamvadt a tűz, utána kiszellőztették a szobát, én meg lélekben szűköltem, hogy most megkapom a magamét. Ám ők nem szóltak semmit, csak nézték a leégett fát, amelyen ott lógtak a csúcsos melltartók, a bugyik, a kombinék, és elfogta őket a nevetés. És csak nevettek, kacagtak, hahotáztak, a végén már fogták az oldalukat, mert már nem bírta a rekeszizmuk...
A férjem családja pravoszláv, csak januárban ünneplik az ortodox karácsonyt. Ezért nekem házasságunk kezdetétől fogva feltett szándékom volt, hogy megmutatom neki: milyen a „mi” meghitt, havas-fagyos decemberi karácsonyunk. Az első karácsonyunkon egy kívül égett, belül nyers pulykát tálaltam fel, a másodikon elsőszülöttünk döntötte fel (még jó, hogy nem magára) a száz gyertyával kivilágított karácsonyfát. Aztán békésebb évek jöttek, mikor nagyobb malőrök nélkül teltek az ünnepek; és már kezdtem azt érezni, hogy közel vagyok ahhoz a tökélyhez, amit én „karácsony” címszó alatt elképzelek.
Mígnem Dóri lányom kikönyörgött egy kiskutyát. Nem ment könnyen, mert a férjem hallani sem akart róla, de az egyik évben beosztották szolgálatba (hajóskapitány volt a drágám). S hogy egyszem lányunk ne legyen annyira bánatos, lefoglaltunk neki egy bársonyfülű kis beagle-t. Azt a karácsonyt nagyjából az utcán töltöttük, mert Dantekának bizony még jó ideig nem szerepelt a leckekönyvében a szobatisztaság. Utána megint következett pár békés év, majd immár a megnőtt-felnőtt gyerekeinket és a párjaikat vártuk karácsonyra.
A lakás frissen festve, felújítva, kidíszítve, négy-öt fajta linzer bedobozolva. Huszonharmadikára ütemeztem a krumplisalátát, a zserbót és a kocsonyát. A férjem még átugrott Győrbe egy kis ajándékmustrára. Mi Dante kutyával, aki a terjengő mézeskalács- és linzerillatból már tudta, hogy valami „fini” készül, jó hangulatban töltöttük a napot.
Kora este megjött a párom egy két számmal nagyobb ajándékba szánt pulóverrel. „Semmi baj! Legfeljebb holnap délelőtt kicserélem, te meg addig felállítod a fenyőfát” – mondtam, s megfogtam a tepsit, hogy kivigyem a zserbót a kamrába. Mivel a kamra akkor már dugig volt lábasokkal és dobozokkal, már csak a földön találtam helyet a nagy tepsinek; utána meg elkezdtem behordani a hűtőbe a kocsonyás tányérokat. Egy, kettő, három – igen ám, de a negyediknél megbotlottam a küszöbben (a „fiúk” nem vágták le a felújításnál a burkolat szegélyét). Szóval, a kocsonya fele a földre, a másik fele a zserbóra löttyent. Kirohantam vele a konyhába, hogy mentsem a menthetőt, lefejtettem a tetejéről a félig megkötött csokit, majd főztem rá újat – és csak utána mentem felmosni a kamrát. Csakhogy közben a hűtőnek nyitva maradt az ajtaja, a kocsonya pedig kifolyt.
Turbófokozatra kapcsoltam, így reggel, nyitáskor már a győri pláza kapujában toporogtam. A vonaton ültem, mikor megszólalt a telefonom: „Hol vagy? Baj van, megy a kutya hasa. Nagyon!” Hazaérve majdnem elájultam: vadiúj bézs szőnyegünkön, amelyik három napja került a helyére, világosbarna vonalkód kanyargott. Idegesen megkérdeztem a páromat, mit csinált azon kívül, hogy felmosta az előszobát, ha minden csupa... Igen, olyan. „Mit, mit? Hát a cipőmet tettem rendbe. Hogy vittem volna ki a kutyát, ha nincs kifényesítve a cipőm?!” Délután megérkezett a lányom, és csalódottan kérdezte: hogyhogy még nincs feldíszítve a fa? S mitől van ilyen brutális tisztítószerszag? Én meg csak annyit mondtam: Gyere, kicsim, tizedszer is kivisszük a kutyát, addig a fiúk befejezik a fa díszítését.
(© Tanaka Tatsuya)
A következő évben a nagy nehezen beszerzett házi hízott kacsából (addig csak az üzletivel volt tapasztalatom) annyi zsír sült ki, hogy túlcsordult a tepsi szélén, bele a sütőbe, le a padlóra, s füstölt, mint egy vulkán, megállíthatatlanul; én meg, hogy csináljak már valamit, kimertem a zsírt, és beleöntöttem a lefolyóba, ami eldugult, így aztán nem tudtam kimosni a sütőt – a végén a „fiúknak” kellett megbuherálniuk...
Ádám-Éva napján. Azt meg, hogy milyen volt a karácsonyunk hatvanöt négyzetméteren, amikor a fiamék elhozták magukkal a két macskájukat, akikért az akkor már nyugdíjas vadászkutyánk, Dante úr egyáltalán nem rajongott – a lányomék meg Vilmos kutyusukat, akit én csak nagy szeretettel dinoszaurusznak hívok, nos, azt jövőre mesélem el. Egyelőre legyen elég ennyi a karácsony csodáiból.
