Dédanyáink idejében elképzelhetetlen volt, hogy egy polgárasszony ablakot mosson, ő cipelje haza a piacról a kosarakat. A konyhában vagy kisszobában mindig ott állt a kiscseléd, a „lány“ ágya. A faluról a városba szegődött Juliskák és Mariskák hamar ellesték a háztartásvezetés fortélyait. Egy-két év után kikupálódva tértek haza, hogy aztán feleségként ott folytassák, ahol abbahagyták...
Új Nő újraolvasó: hogyan vélekedtek a témáról 1996-ban megjelent cikkünkben?
Erzsi néni 15 évesen került Pozsonyba
– Azelőtt még a módosabb gazdaleányok is elmentek szolgálni, hogy tanuljanak főzni, teríteni meg egy kis jó modort. Jobb helyeken még ki is stafírozták a lányt, karácsonyra aranyat és órát vettek neki. Vézna kis csitri voltam, amikor a nagynéném beajánlott gyereklánynak. Az idős Czantéknak nagyon jól ment, virágkereskedésük volt a belvárosban, hát a szakácsnő és a mindenes cseléd mellé odavettek engem is. Kifelé ment a pucc, de nagyon a fogukhoz verték a garast. A nagysága kitette a lisztet, a zsírt, és bezárta a kamrát. Rengeteg finom ételt főztek, de nekem csak az előző napi maradék jutott. Állandóan ugráltattak, főleg a fiatalasszony piszkált sokat. Végül kerestem magamnak másik helyet – derül föl Erzsi néni. – A Pohánka doktor úr felesége nagyon jól bánt velem. Bözsikémnek szólított, tőle tanultam, hogy vajas kenyeret és dzsemet adjak reggelire. Még a varrásba is belejöttem, a nővére okítgatott. A doktor úr a minisztériumban dolgozott, sofőr járt érte. Mikor Komáromba mentek nyaralni, engem is hazahoztak azon a nagy fekete autón. Na, hogy az mekkora csuda volt a faluban! Szerettem őket nagyon, még ma is minden karácsonyra lapot küldenek. Ötvenkilencben jöttem haza, mert akkor már tilos volt cselédet tartani.
A kiscseléd azóta a múlt emlékei közé került, csíkos huzatos ágyát már csak kiállításokon mutogatják. Helyét átvette a bejárónő, aki heti egy-két alkalommal „bejár“, és rendbe teszi a lakást. Az ő létezéséről sokáig mélységesen hallgatni illett, mert ugyebár győzött az egyenlőség eszménye és a szocialista nőideál – aki három hegyet is elhordott a hátán. Keze alatt ragyogott a panelkalitka, tökéletes munkaerő, feleség és háziasszony volt egy személyben. Nyolcvankilenc után, a vadkapitalizmus virágba szökkenésével a régi idők kényelme is divatba jött. Egyre gyakrabban halljuk választékos eleganciával öltözött nők szájából, hogy „rémes ez az új házvezetőnőm, semmit nem bízhatok rá, tegnap is eltörte a legjobb vázámat“. Lassan nem titkolnivaló, hogy bejárónőt tartunk, sőt, egyre több az olyan ház, amelyiknek „személyzete“ van.
A bejárónő a közvélemény szerint „luxust“ jelent: de egyre többen áldoznak erre a luxusra. Hogy kik? A többség a látványosan gyarapodó újgazdag vállalkozói réteghez tartozik, aki kényelemből vagy sznobizmusból alkalmaz bejárónőt. A kisebbség a karrierjét építgető emancipált nő, aki munkája, elfoglaltsága miatt nem tud eleget törődni a háztartásával.
Rózsi néni, a veterán
Rózsikával a Pozsonyba tartó vonaton ismerkedtem meg. Olyan, mint egy viruló alma, arca pirospozsgás, ősz haja kis kontyban fekszik a tarkóján. Visszeres lábain kényelmes mokasszin.
– Ma a doktor úrhoz megyek, be kell vasalnom a mosott ruhát – mondja. – Ötkor keltem, kutyának, baromfinak bedugtam az ennivalót, s már futottam is a vonatra. Én csak orvosokhoz, finom népekhez járok. Kulcsom van a lakástól, kiteszik a pénzt, mert napközben nincsenek otthon. Este aztán odatelefonálok, mindent rendben találtak-e. A tisztesség így kívánja. Panasz még nem volt rám! – mondja büszkén. – Lassan már húsz éve, hogy házakhoz járok. Püspökin dolgoztam a kórház mosodájában, de anyám megbetegedett. Nem tudtam vállalni a nyolc órát, szerencsére a portásnő beajánlott az egyik orvoshoz. Még főztem is, ha a doktor úr házias kosztra vágyott. Aztán szegény anyám meghalt: én pedig egyre több lakást vállaltam. A kuncsaftok egymásnak ajánlottak, nehéz manapság tiszta, megbízható munkaerőt találni. Nagy a kereslet, de azért kell a referencia, csak úgy, az utcáról nem lehet becsöngetni! Ki tudja, kiben mi lakozik. A fiatalok nem tudnak ízesen főzni, és hajlamosak elnagyolni a takarítást. De én lassan fölhagyok vele, már csak hetente kétszer jövök. Öregszem, a derekam is fáj. A kuncsaftjaim mind idősebbek, főzést már nem vállalok, takarítok, ablakot mosok, ilyesmi. Csak a főorvos úrnál vasalok, elvált, és igen szépen megkért, hogy segítsek rajta. Egy napra 150 koronát és az útiköltséget kérem. A gyerekeket segítem belőle, a két lányom itt lakik a faluban, mindig dugok valamit az unokáknak.
Erika, Mari és Zsuzsi gyerekkori jó barátnők
Mióta családjuk van, egyre ritkábban tudnak sort keríteni egy kis pletykálkodásra. Erika és Mari mindig siet, az óráját lesi – míg Zsuzsi nyugodtan szürcsölgeti a kávét. Lassan sétál hazáig, otthon elégedetten nyitja ki az ajtót. A lakás patyolattiszta, a konyhaasztalon glédában állnak a frissen vasalt ingek.
– A bankban rengeteg a munka, ráadásul nemrégiben előléptettek. Régebben azt sem tudtam, hol áll a fejem. Munka után várt a lakás, a gyerekek még a fogpasztás tubusra sem csavarják vissza a tetőt. Amikor az egyik kolléganőm elárulta, hogy takaríttat – elképedtem. Hogy néz az ki, parancsolgassak, mint egy nagysága! Olyan megalázónak tűnt az egész. Ráadásul panelban lakunk: mit szólnának a szomszédok, hogy bejárónőt tartok. Aztán egyszer, mikor kisikáltam a kádat, és Petike beleöntötte a vízfestéket, azt mondtam – elég. Ica hetente egyszer jön, ezer koronát kér egy hónapra, persze feketén. Ki a csoda jönne el hozzám, ha számlát kérnék tőle? Ica főállásban a bankban takarít, de „bejár“ az igazgatóékhoz is. Egy faluból vagyunk. Egyszer aztán megkérdeztem, nem pucolná-e meg nálam is az ablakokat. Azóta úri dolgom van. Érdekes módon most, hogy fizetünk érte, értékesebb a rend. Én azelőtt belepusztultam a sok sikálásba, és nem volt becsülete. A gyerekek megtanulták, hogy a kenyérmorzsát fel kell seperni, a kádat fürdés után ki kell mosni. S ami a legnagyobb jótétemény: van időm a gyerekekre, nincs ott a kisagyamban, hogy ma még föl kell súrolnom a lépcsőházat.
Erika, aki nem dicsekszik vele
– Anyaságin voltam otthon a kisfiammal, mikor megláttam egy hirdetést. – meséli. – „Szolíd házba takarítónőt keresünk“. Eléggé meg voltunk szorulva, meg hát nyomasztott az otthoni monotonság: gondoltam, megpróbálom. Hetente egy délelőttöt vállaltam, ötvenkoronás órabérben.
– Most viszont munka mellett csinálod...
– Gyereknővér vagyok, három váltásban dolgozunk. Az éjszakai műszak előtt van egy szabadnapom. A gyerekek nem is tudják, hogy az anyjuk bejár házakhoz. Mert nem dicsekszem vele. Elég baj, hogy a fizetésünk olyan nyomoronc, hogy erre kényszerülök.
– Kik a klienseid?
– Nem puccos dámák. Az egyik jogásznő, a másiknak könyvelői irodája van, megbecsülik a munkámat. Nem feszélyeznek, soha nincsenek otthon, amikor megyek.
– Nem kellemetlen idegen szekrényeket nyitogatni?
– Nem. Szokás kérdése. Dolgoztam már olyan helyen is, ahol a könyvespolcon szanaszét hevertek a gyűrűk. Eszembe nem jutott, hogy hozzányúljak. Az ember csak egyszer veszítheti el a hitelét.
Kati, 23 éves egyetemista
– Egy katolikus világszervezet, az Opus Dei közvetítésével kerültem ki Spanyolországba. Spanyolul akartam tanulni, ezért elszegődtem egy családhoz. Álmomban sem gondoltam volna, hogy cseléd leszek, mint a nagyanyám volt. Hogy egyáltalán létezik még ilyesmi! Megérkezésem után az asszonyommal együtt pakoltuk ki a cuccaimat. Egészen elhűlt, mikor meglátta a miniszoknyámat. „A fiúk már nagyok! – nézett rám szigorúan – Ezt nem veheted föl! NálatokJugoszláviában ilyeneket viseltek?!“ Mindig ezt mondta, ha valamit helytelenített.
Hiába replikáztam, hogy én magyar vagyok Szlovákiából, nem érdekelte. Az volt az első kérdése, tudok-e ágyazni. Kétfajta lepedőt, pokrócot, ágytakarót kellett művészi módon elrendezni az ágyakon.
– Nem keltem korán, mert a motoszkálásom fölverte volna a családot. Későn feküdtek, későn keltek, élvezték a nyarat. Először a reggelit készítettem el, majd nekiálltam takarítani. Körforgásban takarítottam a szobákat, naponta egy szobát komplett, a többiben porszívóztam és törölgettem. Rengeteg nipp, porcelánszobrocska volt, majd leszakadt a derekam, mire végeztem. Hetente mostam az ablakot, fényesítettem az ezüstneműt. Tíz–tizenegy óra körül lejött az asszonyom, hogy fölkeltek a fiúk, facsarhatom a narancsot. Két narancsból készítettem narancslét, az asszonyomnak pedig zellerlét préseltem. Ezeket frissen kellett az ágyban tálalnom: éhgyomorra megitták, aztán lementek reggelizni. Eközben én megágyaztam, összerakodtam, majd megmelegítettem a kakaót és elmosogattam. Naponta mostam és vasaltam, fölvették a farmert, és már dobták is a szennyesbe. A nagyfiú élre vasalt nadrágban járt pecázni, ha napközben elfelejtette odaadni, éjjel kellett nekiállnom mosni és vasalni. A gyerekek rendetlenek voltak, az alma héját elhajigálták, nem húzták le a WC-t, a vizes törülközőt begyűrték a szekrénybe. Vonaton életükben nem utaztak, a tengerben nem fürödtek, mert az pórias, inkább magánuszodába jártak.
– Az asszonyom gyakran mondogatta, hogy ő nagyon jószívű, mert a barátnéi a cselédekkel szóba sem állnak. „Én ezt a munkát nem bírnám csinálni!“ – mondta, ahányszor kiült hozzám a konyhába. Való igaz, hogy előkelő családból származott, intelligens aszony volt, pszichológus, tanított, tankönyvet is írt. Mikor kifakadtam, milyen igazságtalanság az, hogy az egyik ember gazdagnak születik, a másik szegénynek, csak a vállát vonogatta: mindenkinek megvan a maga keresztje. Hívő ember létére semmi irgalom nem volt benne. Én, bevallom, elég sokat pityeregtem. A legjobban az fájt, hogy nem vették észre, én is érző lény vagyok, nekem is fájhat valami. Tudom, végül is nem voltak olyan rosszak hozzám: de én magamból indultam ki, én nem viselném el, hogy más mossa a bugyimat.
Agatha Christie kísért?
Ápolt, elegáns hölgy siet az utcán, pár évvel járhat túl a harmincon. Mintha csak a barátnőjéhez készülne. Befordul az egyik árnyas fák mögé bújt villába, ott melegítőre cseréli a kiskosztümöt, és nekilát az ablakpucolásnak.
– Három házat járok le hetente. A kezdés attól függ, hogy a család mikor indul el otthonról. L.-éknél még főzök is, és a négyéves Renátát is felügyelem olykor. Ha beteg, soron kívül is hívnak, s ilyenkor a vasalást is rám bízzák. Ezt külön megfizetik.
A cselédek régi, hagyományos öltözete
– Hogyan lett bejárónő?
– A hosszú éjszakai szolgálatok alatt Agatha Christie krimijeit bújtam. És hát nagyon bennem maradt, ahogy lefestette az előkelő angol és francia családok házvezetőnőit. Hogy mennyire megbízhatóak, finom modorúak és tapintatosak. De eszembe sem jutott, hogy egyszer majd én is... Vasúti iskolába jártam, és tizenegy évig adminisztrátor voltam a teherpályaudvaron. Amikor a kisebbik lányom megszületett, már nem tudtam műszakozni. Más munka pedig nem akadt a cégnél, elbocsátottak. Ott álltam egy leszázalékolt férjjel és két kisgyerekkel. A férjem a szomszédtól hallotta, hogy Z.-ék takarítónőt keresnek. Jól menő vállalkozók, pékségük, élelmiszerüzletük van.
– Könnyen ment?
– Egy fenét, már bocsánat! Berzenkedtem, hogy a mások piszkát pucoljam. De a szükség nagy úr, és szegény férjem könyörgött, hogy legalább próbáljam meg! Közben feszítette a düh, hogy ő, a család feje, nem képes rólunk gondoskodni! Két nap múlva bekopogtam Z. irodájába... Alaposan kifaggatott, majd azzal köszönt el, hogy megbeszélik a feleségével. Még aznap meglátogattak! Később kisült, kíváncsiak voltak, hogy a saját portámat hogyan tartom rendben... Furcsa egy vendéglátás volt, annyi szent! Úgy néztek körül, hogy észre sem vettem: most vizsgázom. A feleség mára szinte a barátnőjévé, bizalmasává fogadott. És tényleg látom, hogy szüksége van a segítségre. Mindketten rengeteget dolgoznak, a fiuk meg egyetemista Prágában, kéthavonta jár csak haza.
– Mi a dolga?
– Felmosom a házat, kirázom a szőnyegeket. Minden hónap első szerdáján ágyat húzok, kimosom az ágyneműt, és bevasalok. A havi nagytakarítást együtt csináljuk Elvirkával. Néha bevásárolok, vagy kifizetem a számlákat.
– Megkérdezhetem, hogy mennyiért?
– Ezerhatszáz koronát kapok tőlük havonta. De a másik két helyet is nekik köszönhetem.
– Nem voltak kellemetlen élményei?
– De, voltak. És vannak is. Amikor megtudták, hogy „bejárok“, két szomszédasszonyom megszűnt köszönni. Lesajnáltak, mert cseléd vagyok... Tudja mit? Most érzem először, hogy a magam ura vagyok! A munkámért csak én felelek, és három nap alatt annyit keresek, mint azelőtt három műszakban! A „cselédségről“ meg azt gondolom, hogy nincs többről szó, mint egy szobáról, amit ki kell takarítani, és egy csomó szennyesről, amit jó pénzért ki kell mosni. A nagymamák ingyen csinálják ugyanezt.
– Ezek szerint nem bánta meg?
– Egyáltalán nem. Bár olyan családokról is hallok, ahol az ember a lelkét is kiteszi, még sincsenek vele megelégedve. És tulajdonképpen Agatha Christie-től tanultam, mi kell ahhoz, hogy az emberre ne legyen panasz.
Schnelzer Z.
