Még bizonyos részeim nincsenek velem. Könyvek, ruhák, egyéb tárgyak. Rácsodálkozom, mennyire kötődöm néhányukhoz. Nem hittem volna. Ezek a dolgok bennem laknak, hozzám kapcsolódnak, és a kapcsolódási pontoknál hiány van…
Feszültség. Próbálom elengedni, és a fókuszt a közelemben lévő dolgokra irányítani. Azokra, melyek már megérkeztek új helyükre. Az új otthonukba…
Csak nézelődöm, leselkedem. Ismerkedem a helyzettel. Annyira vártam ezeket a pillanatokat. Persze nem ilyennek képzeltem. Azt hittem, ugrálni, hangoskodni, táncolni fogok örömömben, amikor beköltözünk. Ehelyett óvatos vagyok. Figyelem a terepet, és figyelem benne magamat.
Néha elönt valamilyen különös nyugalom. Nem tomboló szabadságérzet, hanem nyugalom. Nyugodt vagyok, hogy megtehetném azokat a dolgokat, melyeket elképzeltem. Bármikor megtehetem. Ez az én szabadságom.
Mosolygok. Itt vagyunk. Otthon vagyunk. Egyelőre ezek csak nyugodt pillanatok, mert az új otthon új feladatokkal is jár, a feladatok pedig némi feszültséggel.
Mégis úgy érzem, én vagyok a dolgok, történések irányítója – vagy legalábbis kezdőpontja. Ez egyszerre félelmetes és izgalmas.
Az én ritmusomban történnek a dolgok; az én csendem, az én zeném, az általam választott illatok vesznek bennünket körül. Mert nem egyedül érkeztem. A családunk találhat itt otthonra.
(© Beth Suzanna for Politico)
A falak, szobák egy dolog, de az otthon, az valami más. A színek, növények, tárgyak: mind így együtt segítenek, hogy otthon legyen a házból. Hogy amikor hazaérünk, és kinyitjuk az ajtót, megkönnyebbüljünk; meleget, ismerős illatot, nyugalmat és biztonságot érezzünk. És persze szabadságot.
Valaki azt mondta, az otthon az a hely, ahol az ember nyugodtan kigombolhatja a nadrágját, felteheti a lábát, énekelhet (akár hamisan is), nem kell szégyellenie semmit.
