Tisztelt Szerkesztőség! Itt ülök édesanyám betegágya mellett, és tudom, hogy holnap, amikor bejövök hozzá, nem lesz az élők sorában. Már csak palliatív kezelést kap, fájdalomcsillapítást, tiszta, kényelmes ágyat és nyugalmat.
Én már nem sírok. Öt éven keresztül nem lehet sírni. Ennyi ideje tart ugyanis anya betegsége. Előtte ugyanilyen hosszú ideig tartott apa búcsúja… Nem kellene megírnom ezt egy újságnak, mégis úgy érzem, muszáj kiadnom magamból. Én így tudom enyhíteni a gyászomat.
A betegszoba ajtaja gyakran kinyílik. Hol az egyik, hol a másik ápoló vagy nővérke kukkant be. Minden alkalommal valaki más dugja be a fejét. A nappali és az éjjeli ügyeletesek váltják egymást. Így megy ez nyolc napja. Az egyik tudja, milyen állapotban van az édesanyám, a másik nem: odalép anyához, aki mélyen alszik, és szokás szerint megkérdezi: „Hogy tetszik lenni?”
Amikor sokadszor is elhangzik ez a mondat, akaratlanul is felemelkedem a székről. Mint a bosszú angyala, forr bennem a felgyülemlett indulat, odaállok édesanyám és az ápoló közé, mintha védeném a zaklatástól, és kitör belőlem: „Az édesanyám haldoklik, csendre és nyugalomra van szüksége. Ez egy hospice, azt hittem, mindenki tudja, hogy ez mit jelent.” Szegény ápoló meghökken, hátrahőköl, mintha valami szörnyűséget mondtam volna, aztán szó nélkül megfordul, és kimegy a szobából.
Itt ugyanis senki nem beszél a halálról. Ez a szó nem hangzik el ebben a különlegesen működő otthonban, ahol minden órában meghal valaki azok közül, akik hónapok vagy évek óta morzsolgatják itt életük napjait. Itt tabu a halál.
Amikor már sokadik napja ülök itt, az édesanyám mellett, és némán nézem, ahogy percről percre távozik belőle az élet, az éppen ügyeletes nővérke egyszer csak megszólal: „Nem minden hozzátartozó ennyire erős.” Nem, egyáltalán nem vagyok erős.Ha erős volnék, akkor az anyukám otthon lenne velem. De úgy érzem, hogy a halál olyan, mint a szülés. Elhúzódó, fájdalmas folyamat, amelyet mindenkinek egyedül kell végigszenvednie.
Viszont mérhetetlenül fontos, hogy legyen mellettünk valaki. Valaki, mint szüléskor a szülésznő, aki fogja a kezünket, és segít átjutni a túlsó partra. Teljesen mindegy, hogy most én, a lánya vagyok mellette. Az a feladatom, hogy fogjam a kezét, simogassam az arcát, halkan dúdoljak neki. És vigyázzak rá, hogy mindenki, aki a közelébe jön, értse, miről van szó. Tegyék azt, amit kell, mert a haldokló ember, akárcsak a szülő asszony, nem tudja ellátni magát.
Az otthonban is vannak értő emberek, akik tudják, mi fog következni. Velük szavak nélkül értjük egymást. Az egyik nővérke megsimítja a vállamat: „Nekem is beteg volt az édesanyám. Tudom, hogy ez mekkora fájdalom. De ne sírjon, mert a beteg ezt érzi.” Ugyanilyen tapintatos az a fiatal ápoló is, aki édesanyámat gondozza. Ez a fiatalember mintha erre a munkára született volna. A többiek számára egy kis cédulát ragasztok anya betegágya fölé: „Kérem, csak nyugodtan és óvatosan, hogy békében térhessen vissza a mennybe.” S abban reménykedem, hogy ez az üzenet helyettesít majd engem, amikor nem lehetek itt.
Hallgatom édesanyám gyors, kapkodó lélegzetét. Melyik lesz az utolsó? Milyen lesz? Apa mellett nem lehettem ott… Most halkan dúdolgatom édesanyámnak azt az egyszerű dallamot, amit kiskoromban énekelgetett nekem, amikor altatott.
B.
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
