Mikor elmentem a VándorLÁSS vezetőjének, Kovács (Kovi) Zoltánnak az előadására, azt hittem, hagyományos úti beszámolót fogok hallani.
Kovi nem magányos utas – a VándorLÁSS fennállásának nyolc éve alatt több száz embert vitt el a hegyekbe vagy a természetbe. És nemcsak Szlovákia, Magyarország, később Európa tájait, hegységeit járja, hanem néhány társával eljutott Iránba, Nepálba és a hondurasi esőerdőkbe is.
– Alsószeliről származol, egy éve azonban egy hegyek közt meghúzódó, tengerre néző andalúz kisvárosban élsz feleségeddel és négy gyermekeddel. Hosszú út vezetett idáig... Hogy kezdődött?
– Ahogy a legtöbb kamasz, én is feltettem magamnak a nagy kérdéseket: Miért vagyok a világon? Mi célja az életemnek? Merre halad az emberiség? A galántai gimi filozófiaórái még érdeklődőbbé tettek. Szerettem olvasni, és sokféle könyv került a kezembe, amelyek más és más felfogásokat tártak elém. Közben, persze, el kellett dönteni, „mi leszek, ha nagy leszek”. Több egyetemet kipróbáltam, tanultam kereskedelmet, gazdaságtant, filozófiát. Végül akkora káosz lett a fejemben, hogy úgy éreztem: rendet kell tenni. Meg kell találnom az igazi utat – az én saját utamat. A budapesti Kőrösi Csoma Sándor Buddhista Egyetemen kötöttem ki. Buddhista tanító lettem, nyolc évig tanítottam az egyetemen.
– Mást is választhattál volna: például lehettél volna keresztény tanító, szerzetes is. Miért épp a keleti vallás mellett döntöttél?
– Gyerekkorom óta karatézok, most már tajcsizok is. Valószínűleg ezért is állt közel hozzám a keleti kultúra. Akkor lettem fekete öves, amikor az egyetemen szigorlatoztam. A másik ok pedig, amiért a buddhista egyetemet választottam: meditációs technikákat is tanítottak nekünk. (Ahány ember, annyiféle, mindenkinek más ima hozza meg a nyugalmat.) Rám a legnagyobb hatással a zen buddhizmus volt, illetve annak pillére és gyakorlata, a zazen. A zen nem vallás, nincs külön üdvtanítása, sem dogmatikája. A zen nem filozófiai iskola. A zen egy út, egy gyakorlás, egy „ülés”, amelyen keresztül megszabadulhatunk gondolataink zűrzavarától, a folyamatos zsongástól, ami a tudatunkat terheli. Ha ez sikerül, megérezzük, kik vagyunk valójában, és megtaláljuk a választ életünk nagy kérdéseire is.
A zen arra is tanít, hogy az ember csak a jelenben tud boldog lenni. Mindezt el lehet érni meditációval – bizonyos, korlátozott ideig. De hogyan lehet megélni a hétköznapokban? Ez már fogasabb kérdés. Engem a hegyek tanítottak meg arra, hogyan éljek a pillanatban.
– És lassan elérkezünk a vándorlásaidhoz, azonban kellett még egy inspiráló erő: a feleséged.
– Kati Nyitrán tanult filozófia szakon. Eleinte könyveket cserélgettünk, aztán barátság, majd szerelem alakult ki közöttünk. Mátyusföldi lány, és azelőtt még sosem járt a hegyekben – velem ellentétben. A szüleim ugyanis rajongtak a Magas-Tátra szépségeiért. Mikor megismerkedtem Katival, már jó ideje nem túráztam. Vágytam vissza a hegyekbe. Így hát fogtuk magunkat, és elmentünk kirándulni. Az élmény olyan elementáris erejű volt, hogy attól kezdve minden szabadidőnket Szlovákia vagy Magyarország, később Ausztria valamelyik hegységében töltöttük. Közben elkezdtek velünk járni a barátaink, majd a barátaink barátai is. Mivel én ismertem leginkább a helyszíneket, én lettem a túravezető.
– És a hobbi lassan a hivatásoddá vált...
– A 2000-es évek elején kezdtünk el Katival, aki akkor már a feleségem volt, utakat szervezni. Eleinte a többiek összedobták a pénzt az útiköltségre, a túravezetésért nem kértünk semmit. Azonban a kirándulások minden időnket felemésztették, és el kellett gondolkodni, hogyan tovább. Közben egy galántai biológus barátommal iskolai csoportokat is szerveztünk. Ezek jellemzően az Alacsony-Tátrába, a Szlovák Paradicsomba, a Zoborra, illetve a Visegrádi-hegységbe és a Pilisbe vezettek, és vezetnek a mai napig. Ekkor alapítottunk együtt egy polgári társulást, a Sherpát, amelynek utódja lett 2006-ban a VándorLÁSS. Minél többet túráztam, annál inkább elkapott a láz: még magasabb hegyekre eljutni, még többet látni... Tanfolyamokat végeztem, ahol megtanultam a gleccsertechnika és a sziklamászás tudományát, a biztosító kötelek használatát. Túráink kibővültek, sokszínűbbek lettek. Ma már az osztálykirándulásoktól kezdve a könnyed erdei sétán keresztül a komoly erőnlétet igénylő, többnapos ausztriai vagy szlovéniai hegy- és sziklamászásig minden megtalálható a kínálatunkban.
– Feleségeddel és még két barátoddal hoztátok létre a VándorLÁSSt. Mi volt a fő célotok?
– Kati 2001-től már nem tudott részt venni a túrákon, mert megszületett az első, majd kétévente még három, azaz összesen négy gyermekünk. Így tehát főállású anyuka lett. Ugyanakkor a VándorLÁSS a kettőnk műve. Tudniillik mindig ott volt a háttérben, intézte az ügyeket, tele volt jó ötletekkel, illetve katalizátorként hatott rám. Annak idején hasonló utakat csak szlovák irodák szerveztek. Sokszor jártam velük, ismerem a vezetőiket, jó fejeknek tartom őket. Ennek ellenére a csallóköziek, a mátyusföldiek nem szívesen csatlakoznak hozzájuk. Ezért elsősorban a felvidéki magyarokat céloztuk meg. Egyébként is az a véleményünk, hogy kisebb, nyelvileg homogén csoportban jobban esik a túrázás. Könnyebben lehet támogatni a hátramaradókat vagy azokat, akik hirtelen elgyöngülnek, esetleg megszédülnek a magasságtól. (Ilyen okokból általában 6-7 fős csoportokban járunk, ritkábban 10-15 fős társasággal.) És még egy szempontból fontos, hogy egy nyelvet beszéljünk. A mi útjaink ugyanis nem hagyományos túrák. Igyekszem átadni valamit abból a filozófiából, amit a magaménak érzek: amire a zazen és a hegyek tanítottak.
– Egyszóval a túrák alatt előbújik belőled a buddhista tanító is. Ezt hogyan képzeljük el? Időnként pihentek, és előadást tartasz?
– Egyszerűen arról van szó, hogy nemcsak menetelünk egymás mellett, hanem beszélgetünk is. Például gyakran elmesélem a saját történetemet: amikor elkezdtem túrázni, egyszer csak azon kaptam magam, hogy ha hegyet másztam, már a csúcsra vágytam. Amikor feljutottam, már a visszaúton járt az eszem. Ha a hegy lábához értem? Mielőbb a feleségem és a gyerekeim mellett szerettem volna lenni, és amikor otthon voltam, ismét a hegyekről ábrándoztam. Azaz gyakorlatilag mindig elszalasztottam azt a lehetőséget, hogy „jelen” legyek. Ritkán tudtam megélni a pillanat adta apró csodákat. Pedig akkor már naponta gyakoroltam a zazent, és buddhista tanító voltam! A folyamatos hegymászás ébresztett rá: nem a cél, hanem maga az út a fontos! Ma már nem érdekel, hogy fel fogok-e érni a csúcsra. Élvezem a meredekeket, a lejtőket, a sziklákat, az erdőt vagy a kopárságot. És ha hazakerülök, akkor annak örülök, hogy otthon vagyok. A kör bezárult. Elindultam a zenből, ami azt tanítja, hogy itt és most van az életed, a múlt és a jövő nem más, mint illúzió.
A hegymászás pedig megtanított arra, mindez hogyan működik a gyakorlatban. Ezért a VándorLÁSS a saját fejlődésem útja is. A természet szeretetén túl ezt a tapasztalást is igyekszem átadni.
– Ma hol tart a VándorLÁSS? Ki vezeti az utakat? Hiszen te már nem Szlovákiában élsz...
– Az évek során sok száz túrázót vittünk el népszerű európai csúcsokra vagy éppenséggel kevésbé ismert, annál lenyűgözőbb tájakra. Kialakult egy mag – nagyjából 100-150 ember –, amely időről időre részt vesz valamelyik túrán. Közülük néhányan már maguk is el tudnak vezetni egy csoportot. Most tehát a megszokott túrákat a barátaim vezetik – magam már úgysem bírnék ennyi csoporttal. Annyiban változott a helyzet, hogy mivel Andalúziában élek, ide is tervezünk utakat. Jelenleg azzal vagyok elfoglalva, hogy megtaláljam a megfelelő útvonalakat.
– Megjártad a Himaláját és Iránt is. Milyen tapasztalatokkal jöttél haza?
– Mindkét helyre a barátaimmal jutottam el. A Himalája lenyűgöző. Az ember hetekig megy fölfelé, s egy idő után a fizikai erőkifejtés, a ritkább levegő, a magasság különleges állapotba ringat. Csak mész előre: jobb láb, bal láb; kilégzés, belégzés; érzed, ahogy a vér dobog a füledben; mindez párosul a szédületes látvánnyal... És egyszer csak kitágulnak a határok: már nem is tűnik olyan hihetetlennek és elképesztőnek, hogy a hegyek lélegeznek, vagy hogy a fáknak lelkük van. És hogy ennek te is része vagy, mert minden mindennel összeköttetésben áll, és te egy vagy a mindenséggel. Leírhatatlan, felszabadító érzés! Aztán, ha rájössz az ízére, már bárhol a természetben újra és újra átélheted az érzést. Ebből a szempontból nincsenek szent helyek, vagy másképp: minden hely szent, ha úgy tekintesz rá. És volt még egy erős tapasztalatom: észrevettem, hogy az emberek mosolyognak!
– Úgy láttad, boldogabbak, mint például a magyarok vagy a szlovákok?
– Egyértelmű, és eleinte nem értettem, mitől. Sokkal szegényebbek nálunk, különösen Nepálban. Ez ellentétben állt mindazzal, amit a mi társadalmunk sugall, nevezetesen, hogy minél nagyobb kényelemben élsz, minél több anyagi javat birtokolsz, annál boldogabb vagy. Elkezdtem kutatni a témát, olvasgatni róla. Megtudtam, hogy a vadászó-gyűjtögető életmód másképp működött, mint ahogy azt évezredek óta gondoljuk. Élhetőbb viszonyokat biztosított az emberiségnek, mint a jelenlegi, „fejlett” rendszer. Lassan megfogalmazódott bennem egy expedíció terve...
– ... hogy aztán több hónapos felkészülés után, hatodmagaddal meglátogasd a Nicaragua és Honduras határvidékén található őserdei, vadászó-gyűjtögető életformát élő Tawaka törzset. Egy hónapot töltöttél közöttük. Mi volt a legfőbb tanulsága az utadnak?
– A törzs tagjai nyugodtak és boldogok. Nincsenek sokan – összesen 1800-an –, és kisebb településeken élnek. Ismerik a civilizációt, és volt köztük olyan lány is, aki egy nagyvárosban is élt egy darabig, mégis visszatért az övéihez. Azt mondta, itt szabad lehet. Az élet egyszerű: ha van mit enni, akkor senki sem éhes, ha nincs, akkor mindenki az. Az lesz a törzsfőnök, akiről a többiek úgy gondolják, hogy érdemes a véleményére adni. Semmiből sem jut neki több, mint másoknak. Az életük egyáltalán nem nehéz. Nagyjából napi három órát dolgoznak, 24 órára szétosztva: vadásznak, halásznak, gyűjtögetnek, főznek. A fennmaradó időben pihennek, szórakoznak, beszélgetnek. Mindenük megvan, ami szükséges az élethez, és szinte semmijük, ami ezen felül kell.
Paradicsomi boldogságban élnek, bár erről sejtelmük sincs. Ha az életterük nem csökkenne drámaian az esőerdők kivágása miatt, és ha nem látom, hogy már őket is megfertőzte a civilizáció, még az is lehet, hogy beköltöznék hozzájuk.
– Ezután eldöntötted, hogy elhagyod Szlovákiát?
– Már az expedíció előtt gondolkodtunk róla a feleségemmel. Azt mondta: ha tudom, hová költözzünk, azonnal csomagol. Elhatározásunknak nem volt különösebb oka, hiszen sok barátunk van idehaza, és itt is jól éreztük magunkat. Inkább azt szerettem volna, ha a gyerekeim látnának valami mást is, ha megismernének más népeket is, amelyek nem jobbak vagy rosszabbak, mint mi vagyunk, egyszerűen csak másak. Másrészt zavart az itteni iskolarendszer. Három gyermekem ekkor már iskoláskorba lépett. Ijesztő látni, hogy iskoláinkban a gyerek saját érdeklődése minimális teret kap. Célorientáltan nevelik őket, beléjük verik, hogy csak akkor lehetnek értékes emberek, ha „elérnek valamit”. Mutasd meg, mid van! Mi pedig még jobb munkahelyet, még több pénzt, még szebb autót szeretnénk. Túl nagyok az elvárásaink, és ha nem sikerül elérni céljainkat, szerencsétlenek leszünk. Közben, ha beszélünk egy sikeres, gazdag emberrel, kiderül, hogy nem igazán boldog. Sokszor értetlenül áll: mindent elértem, amire vágytam, hát boldognak kellene lennem, mégsem érzek mást, csak ürességet. És mi lenne, ha egyszerűen csak hagyná, hogy megtörténjen vele a boldogság? Most, itt, a jelenben.
– És Andalúziában másképp mennek a dolgok?
– Senkinek se legyenek illúziói: ők is ugyanazon kultúra örökösei. Ott sem fenékig tejföl az élet. Azonban van egy hatalmas különbség: az emberek mosolyognak. Most lehetne azt mondani: persze, könnyű nekik! Süt a nap, bármikor kimehetnek a tengerpartra... Igen ám, csakhogy ez Spanyolország legszegényebb része, tehát nekik is lehetne okuk panaszra. És a nincstelen nepáliak, hondurasiak szintén jól érzik magukat a bőrükben. Akkor mi a titok nyitja? Az andalúzok elvárásai nem olyan magasak. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy puccos legyen a nappalijuk. Itthon az átlagember lakása igényesebben van berendezve, mint ott. Az autó sem státuszszimbólum – csaknem minden kocsinak meg van húzva az oldala. Ha a piaci árus két óra alatt megkeresett annyit, mint máskor egy egész nap? Nem zsong be, és nem akar még többet keresni, inkább, uzsgyi, gyerünk a tengerpartra! És még valami: amíg nem utazol sokat, azt gondolnád, a magyar ember nyitott és vendégszerető. Hát, őszintén szólva: nem igazán. Az első sokk ezzel kapcsolatban Iránban ért. Ott igazán segítőkészek és kedvesek az emberek.
Tawaka lány
– És Frigilianában, a városkában, ahol élsz, nem zavarja a lakosokat a sok idegen?
– Eleve sok náció keveredett errefelé, sokféle hatás érte a múltban, és most is ugyanez történik. A városka vonzza azokat, akik ki akarnak lépni eddigi életük keretei közül. Vannak itt amerikaiak, nyugat-európaiak tömegesen, lengyelek, marokkóiak... Otthon sikeresek voltak, jól kerestek, aztán mégis elegük lett. Ki tudja? Talán úgy érezték, az életük egy taposómalom, és szerettek volna másképp élni. A sokféle náció egymás mellett érdekes egyveleget alkot. Az andalúzok barátságosan fogadnak minket, és úgy általában semmin se problémáznak. Inkább élvezik az életet.
– Hogy tervezitek? Végleg ott maradtok?
– Egyelőre abban gondolkodunk, hogy egyszer hazajövünk. Hogy mikor, azt nem tudom. A gyerekek az alsószeli és felsőszeli törzsiskolához tartoznak. Többek közt azért, mert mindkettőnk számára fontos, hogy megtanulják a magyar irodalom és történelem alapjait. Most boldogok vagyunk. Hová vezet az utunk, az maradjon a jövő titka. Nem rágódunk rajta. Hiszen tudod: az embernek a jelenben kell megtalálni a boldogságot.
