Tisztelt Szerkesztőség! A húszas éveim elején annak ellenére ugrottam fejest egy házasságba, hogy tudtam, nem vagyok szerelmes a páromba.
Azt hittem, az ő szerelme elég lesz kettőnknek is, de tévedtem. Az évek során egyre jobban kiütközött a köztünk lévő intellektuális különbség, ami parttalan vitákhoz vezetett.
Lehet, ha igyekeztünk volna jobban alkalmazkodni egymáshoz, toleránsabbak lettünk volna, akkor megmenthettük volna a kapcsolatunkat. De a vége felé már ő nem akarta, mert kisebbségi érzése volt mellettem, míg én közben megismertem Mikit, azt a férfit, akiről úgy gondoltam, nekem teremtette a sors. Ő volt az, aki megtanított szeretni, elfogadni önmagamat, a testemet, a nőiességemet.
Egyetlen dolog volt, ami zavart, mégpedig, hogy nős volt. Igaz, váltig állította, hogy elválik, de a végén mindig közbejött valami. Éveken át. Egy ideig tűrtem, sőt valamilyen szinten kényelmes is volt, hiszen nem kellett napi szinten háztartást vezetnem, a munkámra, karrieremre összpontosíthattam.
A harmincadik szülinapom után azonban valami megváltozott bennem. Már nem akartam beérni egy részével, vele szerettem volna lenni, de legfőképpen gyereket akartam Tőle. Éjjelente kisbabákról álmodtam, és hol olvadozva, hol pedig irigykedve néztem mások gyerekeire.
Ő viszont hol viccesen, hol undokul, de mindig azonnal, kapásból elutasította az ötletem. Nem értett meg. A válást is egyre ritkábban emlegette. Végül a múlt év tavaszán fogtam magam, és a szemétbe hajítottam a fogamzásgátló tablettáimat. Két hónap múlva már tudtam, sikerült, terhes vagyok. Sokat töprengtem rajta, hogyan mondjam el Mikinek, mert gondoltam, haragudni fog. Na, de arra a cirkuszra, amit lerendezett, nem számítottam. Kijelentette, hogy esze ágában sincs válni, feldarabolni a vagyonát, otthagyni a fiát, különben is engem utál, és az én (!) gyerekemért nem hajlandó felelősséget vállalni.
Csúnyán szakítottunk, de most nem érdekel, igyekszem erős maradni, és várni, hogy február végén megszülessen a kislányom, Jázmin. Csak még azt nem tudom, hogy mit tegyek, ha esetleg Miki mégis meggondolja magát, és minket választ. Bocsássak meg neki, vagy töröljem ki végképp az életünkből? Mit tanácsolnak?
N. SZ.
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
