Akinek lánya van, ismeri ezt az érzést: a baba pihe-puha gombócként még a kiságyában fekszik, de mi már azon rágódunk, ugyan milyen ember lesz a férje. Természetesen rendes, tökéletes. Csakhogy mi történik, ha mégsem? Hogyan fogadjuk el, hogy a lányunk egy olyan embert választott, aki szerintünk egyáltalán nem illik hozzá?
A szülői szeretet határtalan, de néha épp ez nehezíti meg, hogy az anya elfogadja a lánya választottját. Mi állhat a háttérben? A féltés, a saját csalódások, netán a túlzott elvárások? Fontos, hogy tudatosítsuk: a gyerekünk boldogsága más formában is érkezhet, mint ahogyan mi azt elképzeltük...
Ez az én dolgom!
A társ megválasztása a legalapvetőbb téma, amit meg kellene beszélnem a lányommal. De mi van akkor, ha alighogy megemlítek valamit, ami esetleg kapcsolatban van a fiújával, vége a beszélgetésnek? Mert a lányom szerint már öreg vagyok, nem értem, milyen sorsszerű találkozás volt az övék, hiszen soha nem éltem át ilyesmit. Ráadásul a fejemhez vágja, hogy csak irigységből akarom lebeszélni a párjáról, s kiállhatatlan vagyok.
Jó, lehet, hogy az adott pillanatban valóban utálatosan viselkedtem, de mivel van tapasztalatom a rossz párválasztással, én csak szeretném megkímélni őt a csalódástól, a fájdalomtól és a könnyektől. De nem sikerül. Mint az életben mindenre, erre is magának kell rájönnie.
Sokat gyötrődöm emiatt, de ha őszinte akarok lenni, megértem a lányomat. Annak idején én is gyanakodva hallgattam anyám tanácsait – amikor azt mondta, nem leszek boldog Bélával, mert nem hozzám való. Pedig igaza volt. De ezt csak ötvenéves koromban vallottam be neki…
Kitaposni a saját ösvényünket
Amikor rámerészkedek arra a vékony jégre, ami a lányom ideálisnak alig nevezhető kapcsolatát jelenti, mindig eszembe jut a volt kolléganőm, aki annak idején másról sem beszélt, mint a főiskolás lányáról és a párjáról, egy tanyán élő parasztgyerekről, aki ugyan tudott szántani meg vetni, de sosem volt színházban, mert szerinte a kocsmában sokkal érdekesebb dolgokról beszélnek az emberek. Azt vallotta, hogy az asszony dolga, hogy vezesse a háztartást és nevelje a gyerekeket. Emellett az is, hogy traktort vezessen, kimeszelje az istállót, és gondozza a teheneket meg a birkákat. A kolléganőm lánya pedig olyan szerelmes volt, hogy mindent elvégzett a ház meg az állatok körül. Mellette tanult is, és azt állította, hogy éppen ilyen életre vágyott. Mégis nyúzott volt, örökké fáradt…
A történet vége
Ez a történet vége? Nem egészen. Hat év együttélés után a lány hazament az anyja városi lakásába, és kijelentette, hogy a falusi élet mégsem neki való. Egy éven belül új társat talált. Megint egy falusi fiút. Olyat, aki a tenyerén hordozza őt, s aki mellett azzal foglalkozhat, amivel szeret. Mint képzett botanikus gyógynövényeket nevel, és elindította a kis családi vállalkozásukat. A lány lényegében virágzik egy más típusú földműves mellett. S hogy a társának nincs három diplomája, és nem öltönyös menedzser egy nagyvállalatnál? Egye fene. Épített viszont egy nagy házat, ültetett fákat, a kolléganőm lánya pedig boldog mellette.
A boldogság nem a tökéletességen múlik
Olvasóink is szenvednek amiatt, hogy gyerekeik nem megfelelő társat választottak? Ne tegyék. Mindig van remény. Mert lehet, hogy a lány férje nem tetszik a családnak, mert lusta, nincsenek magasztos céljai, nem végzett egyetemet, ráadásul nem is ügyes – de érdekes módon a lány mégis boldog vele. Talán mert egy nyugodt alak, aki hagyja, hogy vezessék. Az a fontos, hogy a tenyerén hordozza a feleségét, és kitartson mellette minden körülmények között. A többi meg majd megoldódik.
Végül is hány olyan nőtlen jogász, jól kereső plasztikai sebész, tudós vagy mesterséges intelligenciával foglalkozó mérnök található a közelben, aki jóképű, kellemes természetű, szeretne megállapodni, családot alapítani, nincsenek múltbeli kötelezettségei, sem jellemhibái?
Az Új Nő tippjei: ha a lányunk párja nem tetszik…
- Ne ítélkezzünk. Ne akarjuk megérteni, hogy a lányunk miért ragaszkodik hozzá. Inkább próbáljunk jó kapcsolatot kialakítani a család új tagjával, hiszen a lányunk imádja őt. Ha nem értünk egyet a lányunk választásával, és ennek lépten-nyomon hangot is adunk, csak megromlik a kapcsolatunk. A rózsaszín köd időszakában minden észérv hiábavaló. Legyünk türelmesek.
Ne oktassuk ki. Fölösleges azon igyekeznünk, hogy átadjuk a lányunknak a saját élettapasztalatainkat. Neki magának kell rájönnie, ha hibát követ el. Gondolkodjunk el azon, milyen példát mutattunk neki. Mi talán tökéletes házasságban élünk? No ugye. Söpörjünk a saját portánkon, és lehet, hogy idővel megértjük, miért úgy választott, ahogy választott.
- Ne zsaroljuk. A zsebpénz megvonásával, a szobafogsággal, a kommunikáció megszüntetésével csak elzárjuk az utat a lányunk előtt. Ezt pedig biztos nem akarjuk. Az indulatok szülte szakadékot nehéz áthidalni. Néha egy egész élet kevés rá.
- Építsünk hidakat. Nekünk, idősebbeknek okosabbaknak kell lennünk. Hívjuk meg ebédre a lányunk választottját, és beszélgessünk vele. Ne állítsuk választás elé a lányunkat: vagy a fiú, vagy mi. Biztosra vehetjük, hogy a fiút fogja választani.
- Ne fenyegetőzzünk. Igen, ilyen anyák is vannak. Megfenyegetik a lányukat, hogy ha nem küldi el a fiút, akkor… Az ilyen ultimátumokba hosszú távon biztosan belebetegszünk lelkileg. A gyereknek tudnia kell, hogy bármi történjék, mindig hazatérhet. Mi meg örüljünk neki, hogy ilyen önálló ember lett belőle. És ha bekövetkezik a jósolt csalódás, jó dolog, ha a lányunk tudja, hogy otthon még mindig várja a régi gyerekszoba és a forró kakaó.
- Ne adjunk kéretlen tanácsokat. Kerüljük az elhamarkodott ítéleteket, mert később bánni fogjuk, hogy kimondtuk őket. Csak akkor adjunk tanácsot, ha a lányunk kifejezetten kéri.
