Milyen az, mikor apunak, anyunak én vagyok a pénz? Belőlem élnek; segély után folyik a pia, minden van, nekem cukorka, egy hétig én is elhiszem, hogy szeretnek.
Anya, apa börtönben stb., egyedül a létben. Van gyerek, aki rossz családba született. Neki a kerek ég beborul. Az évek során sok tanítónővel beszélgettünk, akiknek sokszor a szívük szakadt meg. „Nem egyről már most lehet tudni, hogy börtönben végzi...” Már évekkel előre tudják, hogy nem egy olyan gyerek van a kezük alatt, aki a börtönben fogja végezni. A rossz sors öröklődhet, ha nincs háló, ami a gyereket elfogja. Segély idején folyik a pia, a tánc; csirkecombbal futkározunk, utána meg a nincs van.
Anya, apa nem törődik velük, rossz életet élnek. Milyen az, mikor anyába „beléjön az ideg”, és azt mondja, dögölj meg? 6-9 gyerek van a családban, és a szülő a családi pótlékból él... Ilyesmit persze inkorrekt leírni – ami a látszat ellenére nem a gyereket védi, hanem a szülőt. A gyereknek az ég már beborult. Két hétig hepaj van, folyik a dal és a szesz, elisszák a segélyt. Utána nincs van, szegénység, na meg a József Attila-féle „harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset”.
A gyerek étlen-szomjan megy iskolába, vagy csak azért megy, mert ott kap ételt. Aztán nincs istenem, se hazám, se csókom, se szeretőm... Nincs jövőkép, se modell. Aputól azt tanulhatom, hogy az ő munkája a gyerekcsinálás, az állam ezért fizet neki. Anya azt mondja, „dögölj meg”. Mit lehet ezzel a mondattal kezdeni? Másolni? Senki sem figyel rám – úgy igazán...
Nagyvendégi Éva
Gréta játszik. Bebújik a fotel mögé, kikukucskál, majd gurgulázva felkacag. Édesen, önfeledten nevet, ahogyan csak az egyévesek tudnak. „Ugye néztek? Ugye figyeltek rám?” (Ha már beszélne, ezt kérdezné.) És mi megfogadnánk, hisz rég megfogadtuk: „Mindig figyelni fogunk rád, kisbogár.” Nézem az unokahúgomat, és nem értem, hogy fér el ilyen kicsi testben ennyi szeretet. És ha minden gyerek egy csoda, miért nem jár mindegyiknek a biztonság? Miért lehet az, hogy míg valakinek a sors mindent megad, másnak ősélménye az elhagyatottság?
Vannak, akiket a saját történetük megedz, s később másoknak is reményt adnak. És vannak, akik egy életen át menekülnek, vagy (ön)pusztításba fognak. Ők miért nem kellenek senkinek? Miért feleslegesek? Felelősségre vonhatóak-e a megküzdési stratégiáikért?
Nem tudom. Az emberi lélek olyan mélységeiben járunk, ahová belátásunk nem igazán van. Két éve készülök rá, hogy megírjam ezt a riportot. Az ötlet időről időre felmerült bennem, de mindig elvetettem. „Nem állok rá készen. Túl nagy falat ez nekem.” Tudtam ugyanis, ha gyerekekről – sorsukra hagyott vagy örökbe fogadott gyerekekről – fogok írni, a szembesülés nekem is fájni fog. Aztán novemberben, ahogy megjelentek a Facebookon az első idilli képek a családi karácsonyi fotózásokról, döntést hoztam.
Két éve karácsonykor szembejött velem egy fotó. Nem feldíszített fát ábrázolt, hanem egy szürkületben lefényképezett kovácsoltvas kaput. „34 éve én is ezt a kaput néztem belülről karácsonykor. Hátha jön értem valaki. Sokan felnőttkorukig nézik ezt a kaput várakozva. Értékeljük jobban, amink van – bármennyire is állandónak s természetesnek tűnik, nem az” – írta a szerző.
– Háromhetes voltam, amikor a kórházból elhoztak a nevelőszüleim – kezdi a beszélgetést interjúalanyunk, akit nevelőszülők neveltek. – A vér szerinti anyám megszült, majd ott hagyott az osztályon, vagyis a legmeghatározóbb első heteket töltöttem egyedül. Ha az emberből egy ilyen trauma miatt hiányzik a külvilág iránti ősbizalom, az igen megnehezíti a későbbi kapcsolódásait.
– Innen pozitív irányt is vehetett volna a történeted, hiszen kaptál egy új családot. Hogyan lett ebből mégis gyermekotthon?
– A nyolcvanas években még nem vizsgálták az örökbe fogadó szülők pszichikai állapotát, a nevelőanyám pedig egy paranoid skizofrén beteg volt – ami a patológiás állapotok közül talán a legdurvább. Nagyon szeretett engem, a legjószívűbb ember volt, akit valaha ismertem. Ám amikor azt tapasztalod, hogy anyukádnak dühkitörései és téveszméi vannak, azt nem tudom leírni, hogy gyerekként micsoda rettegés. Négyéves voltam, amikor a fejébe vette, hogy valaki meg akarja mérgezni gázzal, ezért nekiállt „megszerelni” a gáztűzhelyt. Kis híján felrobbantotta a házunkat. A gyámügy jobbnak látta, ha intézetbe visznek... Nagyjából egy hónapot töltöttem gyermekotthonban. Viszont senki nem mondta, hogy miért vittek be vagy meddig leszek ott – talán ez volt a legborzasztóbb az egészben. Kiszakítottak az akkori biztonságomból, még ha a bizonytalanság is volt az én akkori biztonságom.
– Maradtak meg emlékeid az otthonból?
– Foszlányok. Az egyik, hogy karácsony előtt állok a kapu előtt, és várom, mikor jön értem a nevelőapukám. Apukám egyébként szenteste előtt, egy ügyvéd ismerőse segítségével hozott ki, így karácsonykor már otthon voltam. A családi ünnepek nálunk szűkölködve teltek: anyámat leszázalékolták, ezért ételre sem mindig futotta. Egyik évben viszont szereztek nekem egy villanyvasutat, ami a gyermekkori karácsonyaim fénypontja volt. (Meséli félmosollyal.)
– Mindig tudatában voltál, hogy nem ők a biológiai szüleid?
– Igen, és úgy gondolom, ez az egyetlen korrekt út. Más örökbe fogadó szülőket is arra biztatnék, hogy ne a 18. szülinapján üljenek le a gyerekkel, hogy „Valamit el kell mondanunk”.
– S mikor született meg benned az igény, hogy felkutasd, honnan származol?
– Nevelőanyám gyakran hajtogatta, hogy ismerte a vér szerinti anyámat. Egy szőke hajú titkárnő volt, aki nem akart lányanya lenni. Míg nevelőanyám élt, ez a kérdés saját magam előtt is tabu volt. Amikor viszont meghalt, a téma felszabadult. Kiderült, hogy a vér szerinti anyám már meghalt.
– Könnyebb lett, hogy megtudtad, ki volt ő?
– A gyökereink mindig velünk vannak, nem lehet őket ignorálni. Akkor is, ha úgy döntünk, nem kutatjuk fel a vér szerinti családunkat.
Furcsamód azt látom, hogy a nevelt gyerekek, miután a nevelőszüleik meghaltak, többnyire a biológiai szüleik közegét élik tovább. Kicsit felértékeljük a szocializációt, s alulértékeljük a genetikát. Én is szeretek könyvelni, hasonló munkát végzek, precíz vagyok, mint az anyám volt.
Kollégium helyett otthon
Szlovákiában az elmúlt húsz évben zajlott le a gyermekotthonok transzformációja. Ez azért volt fontos, mert azelőtt az életbe kilépve nagy nehézséggel küszködtek: mivel az otthonban mindent készen kaptak – mostak rájuk, etették őket –, nem tudtak a valódi élet színfalai között mozogni, a pénzzel bánni: hiányos volt a szocializációjuk (életbe való betagozódásuk). Ezért a rideg, személytelen, nagy létszámú kollégiumi nevelőotthonok megszűntek. Helyettük a gyerekek családi házakhoz hasonló központokba kerültek, ahol családmodell szerint élik a mindennapjaikat.
„A kollégiumi típusú gyermekotthonokban egyetlen gondozóra átlagosan 12-20 gyermek jutott. Lehetetlen volt, hogy a nevelők személyes kapcsolatot alakítsanak ki a gyerekekkel. Kilépvén az életbe az állami gondozottak később a perifériára szorultak: közel nyolcvan százalékuk képtelen volt beilleszkedni” – nyilatkozta Jozef Mikloško, az Úsmev, ako dar önkéntes szervezet elnöke. Az új modell a statisztikát igyekszik megfordítani, s a gyermek otthonok lakóinak családot szimuláló körülményeket biztosítani.
