Mátyus Zoltán pszichoterapeuta (Pozsonypüspöki) pályáját egy gyermekotthonban kezdte. Milyen folyamatok játszódnak le az állami gondozottak lelkében, illetve miként lehet egy örökbe fogadott gyermekhez viszonyulni? – kérdeztük tőle.
– Már javában zajlott a gyermekotthonok transzformációja, mikor odakerültem – kezdi a pszichoterapeuta. – A gyerekek egy része már családi típusú központban nevelkedett, a többiek továbbra is maradtak a régi kollégiumban. A váltás az elején akadozott, a gondozottak között nemegyszer rivalizálás alakult ki. „Te mész, én miért nem?!” Nekem az volt a feladatom, hogy lelki támogatást nyújtsak. Ezt ugyan nem lehet terápiának nevezni, de a gyerekek legalább elmesélhették, mi foglalkoztatja őket; s a viselkedészavarokra is kitértünk. Körülbelül a negyven százalékuk nyitott volt, a többség viszont bojkottálta az üléseket.
Mátyus Zoltán
– Miért?
– Nem szabad elfelejteni, hogy a családjuktól elszakított gyerekekről van szó. Sokukat kínozták és bántalmazták otthon, mégis szinte kivétel nélkül magukat okolták a kivetettségükért. Azt gondolták: ők voltak a rosszak, ők rontottak el valamit, ezért kerültek az otthonba. Még azok is, akiknek cigicsikket nyomtak el a testén... Nekik az, hogy a tanulásról kérdezgessem őket, nyűg volt. Örökké éhesek voltak: ételre, érzésre. Minden gondolatuk akörül forgott, hogy kapjanak valami ízélményt, édességet; a nagyobbak pedig a gyors kielégülést hozó élvezetek (korai szex, cigaretta, alkohol) irányába mozdultak el. Testi élvezettel próbálták csillapítani a lelki hiányt. Ha a család került szóba, még azokat a gyerekeket sem lehetett együttműködésre bírni, akik amúgy készségesek voltak. A családjukat szeplőtelennek, jónak szerették volna látni; ebből kifolyólag bojkottálniuk kellett a gyermekotthont. Hiába kaptak itt meleg ételt és tiszta ruhát – egy olyan helyen voltak, ahol nem akartak lenni. Emiatt rengeteg düh és frusztráció gyülemlett fel bennük. Óriási szélmalomharcot vívtak velük a gondozók.
– Feltételezem, az otthoni látogatások emiatt még inkább felkavarták őket.
– Igen. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy meg kell tőlük tagadni, hogy láthassák a szüleiket. Dehogy! Egy-egy ilyen találkozás ugyanakkor szétzilálja a lelket. „Most akkor kihez, hová tartozom?” Ilyenkor újra és újra előjön a dilemma.
– Az ünnepek még inkább felerősíthetik az otthontalanság érzését...
– Ilyenkor minden azt kommunikálja, hogy a család és a szeretet a legfontosabb. A „cukormáz” még azokban a gyerekekben is szorongást okozhat, akiknek van családjuk, de nem élnek jól.
Ők különösen bosszantónak találják a megjátszást, hogy mennyire képmutató a család. A gyermekotthonosoknál az az érzés is előjöhet, hogy tönkre akarják tenni az épet, azt, ami nekik nincs meg.
Az élet desktrukciója
– Jelenleg is foglalkozom örökbe fogadott gyerekekkel és a szüleikkel. Érdekes, hogy a tinédzsereknél gyakran ismétlődik a mintázat, ami összecseng az állami gondozottak viselkedésével. A gyerek nehézségbe ütközik: például nem akarnak vele barátkozni, esetleg igazságtalanságot tapasztal a szülőktől. Ilyenkor összeomlik, s átmegy csapodár rombolásba. Mintha átállna egy kényszeres destrukcióra: pusztítani kezdi maga körül az életet és a kapcsolatait.
– Úgy gondolom, ez leginkább azzal az esettanulmánnyal magyarázható, amit Ausztriában rögzítettek. Egy kilencedik hónapban lévő kismama karambolozott: klinikai halált halt, a csecsemő viszont túlélte. A gyermeken nyoma sem volt sérülésnek, mégis abban a pillanatban, hogy kivették őt az anyaméhből, elindította az élet destrukcióját. Stimulálni kellett a kis szervezetét, hogy élni akarjon – mert hiába volt egészséges, nem akart élni. Az én feltevésem, hogy azok a gyerekek, akiknél sérült vagy nem valósult meg az alapkötődés, sokszor bojkottálni kezdik az új kötődést, hogy illuzórikusan életben tartsák az eredetit. Ezért is nyughatatlan vágyuk az örökbe fogadott gyerekeknek, hogy a biológiai szülőt megismerjék.
– S mi történik, mikor szembesülnek vele, hogy nem akarják őket?
– Foglalkoztam egy fiatal fiúval, akit a nevelőszülei a testvérével együtt fogadtak örökbe. Abban a pillanatban, hogy az edzője kivette őt a játékból, s átültette a cserepadra, összeomlott, káromkodott, dühkitörései voltak. Mindez egyetlen tőről fakadt: ez a fiú megélte, hogy lemondtak róla. Ő különben ismerte a vér szerinti szüleit. A terápiák során sokat beszélgettünk vele arról, hogy bár a szülei lemondtak róla, mások viszont annál inkább akarták. Sőt, úgy is akarták, hogy nem nekik született! Kérdezem én: nem árnyalja-e ez valamelyest a nem akartak alapüzenetét?
– Ha megszületik a gyerekben a vágy, hogy felkutassa a vér szerinti szülőt, fontos, hogy az örökbefogadók támogassák?
– Ha egyszer megfogalmazódik benne a gondolat, nem lehet mást tenni. Máskülönben a gyerek a szülő tudta nélkül fog kutakodni. Ez egy olyan mélyről jövő, ösztönszerű törekvés, aminek nem igazán lehet gátat szabni. A legjobb, ha az örökbe fogadó szülő a gyerek mellé áll, sőt valamennyire a kezébe veszi az irányítást. Sajnos, ez nagyon hálátlan feladat, mivel a találkozó után neki kell majd a lelkileg szétzilált gyereket újra összerakni.
A veszteség szimbolikája
– Jár hozzám egy szintén örökbe fogadott fiú, aki a terápia előtt elutasított mindenfajta testi kontaktust – puszit, ölelést – a nevelőszüleitől. Ami viszont érdekes, hogy ugyanez a srác a párkapcsolatában birtokló volt. Rátelepedett a barátnőjére, folyamatosan kontrollálni akarta, aminek következményeképp megfulladt a kapcsolat.
Tehát míg az egyik oldalon nem merte magát beleengedni a kapcsolódásba, nehogy veszteség érje; a másik oldalon úgy próbálta elkerülni a csalódást, hogy magához akarta láncolni a kedvesét. Vagyis szimbolikusan ugyanarra reagált mindkét visel-kedéssel: a veszteség nem ismétlődhet meg még egyszer.
A gyógyulás útján
– A terápia új esélyt adhat ezeknek az embereknek? Meggyógyítható egy mélyen megsebzett lélek?
– Hajlok afelé, hogy ezzel picit mindig dolgozniuk kell majd, mert nagyon mélyen van az a seb. S nemcsak azért, mert a biológiai szülő szeretete hiányzik, de azért is, mert ha a kapcsolatok alapsejtje sérül, akkor az életösztön is sérül. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy meg lehet tanulni az életet jól menedzselni hasonló „hátizsákkal” is. Ehhez persze fontos, hogy az érintettek tisztában legyenek a saját érzelemvilágukkal és működésükkel. Illetve jó, ha sikerül kialakítaniuk egy olyan életvitelt, amelyben gyakran laknak jól érzelmileg. Például elkezdenek valami segítő szakmában dolgozni, gyerekekkel foglalkozni, vagy maguk is vállalnak – esetleg örökbe fogadnak – gyerekeket. Tapasztalataim szerint ők ilyenkor fürödnek abban, hogy adni képesek! Rengeteg szülőtől hallom, hogy hihetetlen boldogsággal tölti el őket, hogy a gyereküknek merőben mást nyújthatnak, mint ami nekik jutott. Az új kapcsolódások tehát gyógyító erejűek, hatásúak.
