Visszatérő veszekedések a házasságban – mit lehet tenni ellenük? Miért hibáztatjuk a másikat? Létezik-e jó veszekedés? Kell-e bocsánatot kérni utána?
A férfi mindig házon kívüli munkát végzett: kimerészkedett a barlangból, hogy elejtse a mamutot, miáltal hőssé vált. Ez a leosztás mára teljesen megváltozott, a férfinak a nappaliban és a konyhapultnál is hősködnie kellene: erre azonban nincs felkészülve. Az utóbbi években inkább a nők helyzete változott nagyot, sokkal nagyobbat, mint a férfi szerepe. A múlthoz viszonyítva megnőtt a nők mozgástere, főleg a családon kívül. Ezzel szemben a férfiak egyre inkább beépülnek a családba – hisz már ők is otthon maradhatnak apaszabadságon, ők is eljárnak a játszótérre a gyerekkel, s nem idegen tőlük a fakanál sem. A férfi bekerült a házba, a nő elindult kifelé...
(© Tanaka Tatsuya)
Nőnek az elvárások egymással szemben, s a veszekedés alkalmával a nő a férfira, a férfi a nőre mutogat. Például Ibsen Babaházában Nóra elhagyja a férjét, mert az nem úgy gondolkodik, ahogy ő azt elvárná... Mátyus Zoltán házasságterapeutát (Pozsonypüspöki) arról kérdezzük, hogy miért veszekednek a párok mindig ugyanazon, ha tudják, hogy a szóváltás nem vezet sehova.
– A veszekedés gyakran valami egészen másról szól, mint amit névleg kimondanak. Akkor szoktunk veszekedni, amikor a társunk birtokon belülre kerül, olyasmihez nyúl, amire érzékenyek vagyunk.
– A veszekedés valami kicsiséggel kezdődik, például azzal, hogy a másik elfelejtette elhozni a postáról a küldeményt. De nem sokkal később már nem is ezen civakodunk, hanem a gyerekeken, vagy fenyegetőzünk, hogy el fogunk válni...
– A veszekedés mindig egy banális dologgal indul, s várjuk, hogy a másik hogyan reagál. Abban a percben a páromra haragszom – de nem amiatt, amit elfelejtett. Több ilyen eset lehetett már előtte, és egy ártatlan helyzet megint előhozta a haragot. A harag gyűlik, s keresi az útját, hogy kitörjön, utána a bennünk levő feszültség csillapodik. Olyanokat mondok, hogy a páromnak nem számít, hogy én mit mondok, azért feledkezett meg a postáról is. Nem is a csomag miatt haragszom, hanem a közönyösség miatt, hogy én mit sem számítok neki... De az is lehet, hogy túl sok a munkám, és tudat alatt azzal vádolom a páromat, hogy nem segít, nem látja, mennyire küszködöm. A csalódás esetünkben kétszeres, mert a párom nemcsak hogy nem figyel rám, de a csomagot sem kaptam meg, pedig már előre örültem neki. De oka lehet a veszekedésnek egy mikroretrauma is.
– Ezen mit kell érteni?
– A mikroretrauma ismételt kis sérülést jelent. Gyerekkoromban megéltem, hogy a környezetemnek az én kívánságaim nem voltak fontosak.
Amikor a párom nem váltja ki a csomagomat, újra átélem azt a fájdalmat, amit gyerekkoromban érezem. Azért kezdek veszekedni, mert visszatért a régi trauma.
– Miért reagálunk úgy a párunkra, ahogy akkor reagálunk?
– Itt is fontos a tárgyilagos önismeret. Ha ez megvan, akkor tudni fogjuk, miért mindig ugyanazokon a dolgokon veszekszünk. Az előbbi esetben a harag és a csalódás adekvát reakció volt, a helyzetnek megfelelő. Ha azonban nem tudom, hogy miért tud egy semmiség ennyire felmérgesíteni, akkor morcosan fogok reagálni legközelebb is. A párom persze nem érti, miért vagyok a plafonon, amikor ő csak simán elfelejtett valamit. Az amigdala – ez a félelmet és az érzelmeket szabályozó agyi központunk – sematikusan emlékszik a régi időkre, és ugyanolyan átélést produkál, mint annak idején, mikor bántás ért bennünket. Ezért fontos, hogy végiggondoljuk, veszekedés közben mi történik bennünk és velünk.
– Hogyan érthetjük meg, mi játszódik le bennünk? Elég megállni, és elgondolkodni rajta?
– Az önmegismerés azzal kezdődik, hogy kérdéseket teszek fel magamnak. Hogy érzem magam most? Miért reagálok úgy, ahogy reagálok, mivel tudom a reakciómat megmagyarázni? Ha mindig ugyanazok a veszekedések ismétlődnek meg, fel kell tenni magunknak a kérdéseket...
– És a végén mit tudhatunk meg? Kiderül az igazság, vagy maszatolni kezdünk?
– Ha őszinték vagyunk magunkhoz, rájöhetünk, hogy sokszor éreztünk már hasonlót, mégpedig azért, mert annak idején valaki hasonló helyzetet teremtett számunkra. Megkérdezhetjük magunktól, hogy egy ilyen banális ügy miért kelt ekkora indulatokat bennünk. Miért vonok le messzemenő következtetéseket, miért általánosítok egy semmiség miatt? Miért gondolom azt, hogy egyáltalán nem vagyok fontos a páromnak? Sokat segíthet, ha valakinek el tudjuk mondani a bánatunkat, mert egy kívülálló tárgyilagosabban látja a konfliktusunkat. Egy tisztességes barát kerek perec megmondja, hogy jól mellélőttem, hisz a feledékenység szükségszerűen nem azt jelenti, amit én kikövetkeztettem. A terápia során azt a módszert szoktam alkalmazni, hogy megkérem a klienst, vegye föl a telefonjára azt, amit nagy mérgesen elmesél. Utána pedig végighallgatjuk az egészet: s mindjárt másképpen látja. Mert az is fontos, hogy a veszekedés alatt mi játszódott le a fejében. Más alkalommal azt tanácsolom, írjon naplót az esetről, és később visszatérünk hozzá. Számtalan módja van az önreflexiónak, mikor az ember kívülről, semleges módon vizsgálja önmagát. Az önreflexió tanulható. Néha az is elég, ha őszinte párbeszédet folytatunk a párunkkal; elmondjuk neki, mit jelent számunkra, ha elfelejti, amit kértünk tőle.
Mátyus Zoltán
– A nők könnyebben elfogadják ezt a kutakodást, mert egyébként is sokat foglalkoznak a lelkükkel. A férfiak az érzelmek, érzések boncolgatását lelkizésnek tartják.
– Ez a két véglet. A férfiak úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi. Másképpen gondolkodnak, mint a nők – a férfilélek másként van bekötve. A nők számára megkönnyebbülés, ha bizalmasan elmondhatják valakinek, mit éreznek. A férfiak számára ez a legvégső dolog. Kitárulkozni, előrukkolni a legbelsőbb érzéseikkel náluk szenvedésszámba megy. A nő számára ezzel szemben beszéd közben már körvonalazódik is a megoldás.
– Meg lehet könnyíteni a férfi számára az ilyen beszélgetéseket?
– Igen. Ha előre elmondjuk nekik, mire irányul a beszélgetés. A férfiak megkönnyebbülnek, ha azonmód felkínáljuk nekik a megoldást. Terv nélkül a férfiak elbizonytalanodnak,és nem látják az egésznek értelmét. A férfiak utálják azt a kijelentést, hogy „meg kell beszélnünk”. Elmenekülnek, elbagatellizálják az ügyet vagy épp ellentámadásba lendülnek. Az is baj, ha a nő lincshangulatot teremt, felsorakoztatja a korábbi bántásokat. A pároknak azt ajánlom, hogy a veszekedés alkalmával ne vágjanak egymás fejéhez olyan súlyos mondatokat, amelyek megkérdőjelezik a viszonyukat. Nem szabad megengedni, hogy elragadjanak bennünket az érzelmek.
– Említette, hogy a veszekedésben felbukkanhat egy gyerekkori trauma. Olyasmi, aminek semmi köze a veszekedés tárgyához.
– Mondok egy esetet. A feleség egy kisvárosból származott, és időről időre szükségét érezte annak, hogy együtt legyen gyerekkori barátaival. A férje mindig vele akart menni, mondván, hogy segít, majd emelgeti a vonatban a nehéz koffert. A feleségnek azonban elege van, úgy érzi, hogy a férje nem hagyja élni, folyton ellenőrzi. Kiderült, hogy a nőnek kislánykorában nem adtak elég szabadságot, mindig el kellett számolnia a szabadidejével.
A férj dühös, úgy érzi, hogy a felesége jobban érzi magát mások társaságában, ő nem elég neki. A férfi érzései is a gyerekkorból származnak, amikor mindig kevés volt, amit csinált, az édesanyja soha nem volt elégedett vele. Egyszóval, mind a ketten régi történésekre reagálnak.
– A veszekedés arról tanúskodik, hogy a pár nem elég érett a kapcsolatra?
– Nem hiszem. Ha a gyerekek nevelésén vitatkoznak, az csak annyit jelent, hogy komolyan veszik a feladatukat. A fegyelmet követelő szülő általában lazább természet: s pont ettől akarja megóvni a gyermekét. Csak egy dologban téved. Ezzel a saját hiányosságát kompenzálja, nem a gyerek javát tartja szem előtt. Az engedékenyebb szülő meg azért ilyen, mert náluk otthon mindenért büntetést járt; ő ettől akarja megvédeni a gyerekét. Mind a két szülő megfeledkezik arról, hogy ez nem az ő története. Minden gyerek más, s ők is mások, mint a szüleik.
– Praxisában melyek a leggyakoribb veszekedési témák?
– Az apa hiányzik a nevelésből, mert sokat dolgozik. Vagy mind a két szülő dolgozik, s nincs idejük a családra. Találkozom kiégett anyákkal is, akik kimerülnek a gyereknevelésben. Az idősebb generáció ezt nem érti, méltatlankodnak, hogy régen nem voltak háztartási gépek, s ők mégis ellátták a feladatukat. Ám az a nevelés úgy is nézett ki, a gyerekek egész nap az udvaron és az utcán voltak, ma meg az anya a gyerek minden percét ki akarja tölteni. A régi gyerek megtanulta, hogy a vágyait el kell fojtania, ma meg azt mondják neki: jogod van arra, amire vágysz.
– Ön melyik utat látja kockázatosabbnak?
– Nem árt, ha a család világos modell szerint működik. Manapság mind a két szülő részt vesz a mamut elejtésében. Csak éppen a nő, amikor hazamegy a vadászat után, nekiáll mosni és főzni. Mondjuk ki: amikor a nő kiteljesedik a munkahelyén, csak a szabadideje rovására teheti, hiszen otthon a háziasszonyi munkáit is el kell látnia. Tehát pluszban dolgozik, nem is keveset. Viszont el kell mondani, hogy az átalakulás korát éljük, hisz száz évvel ezelőtt még a nők egyáltalán nem tanulhattak, most pedig ők vannak többségben a felsőoktatásban. Nem kaphatunk meg mindent egyszerre, sajnos. Másrészt: a természet törvényein nem tudunk változtatni, a férfiak ma sem tudnak szülni. Mi, férfiak csak később tudunk belépni a gyermek életébe, és az anyát akkor sem tudjuk mindjárt helyettesíteni. Szép és jó, ha a férfi pelenkáz, azt viszont nem tartom helyesnek, ha lemond a munkájáról. Nem tesz az jót sem neki, sem a családjának.
– Jordan Peterson amerikai pszichológus a megegyezést hirdeti. Ön is jónak tartja ezt?
– Nem tudok teljesen egyetérteni vele. Az úgy van, hogy néha megegyezünk, néha kompromisszumot kötünk. Néha pedig patthelyzet alakul ki, mert az egyiknek és a másiknak is más-más a véleménye, ennek ellenére együtt szeretnének maradni.
– Mi történik akkor, ha a nézetkülönbségek miatt nem születik egyetértés?
– A legkevésbé elfogadható, ha úgy tesszük fel a kérdést: az igazságot akarjuk, vagy pedig azt, hogy legyen végre nyugalom? Néha az a legjobb, ha jegeljük az ügyet, és hagyjuk, hogy minden menjen a maga útján.
– Peterson azt mondja, hogy a házasságban soha nem szabad beleegyezni abba, amivel nem értünk egyet.
– Ez igaz, de azt is mondhatom a páromnak: rendben, elfogadom, de nem értek egyet veled. Ezt a másiknak tudnia kell! Volt egy esetem, mikor a férj eldöntötte, hogy külföldre megy tanulni. A feleség ellene volt, de nem kötözhette a férjét az asztal lábához. Az asszony sokat küszködött, és nagyot csalódott. Még mindig együtt vannak, a férj a hazatérése után ugyanis jó munkát talált, és egyenesbe jöttek. Tudják, hogy távolról sem tartanának itt, ha a férfi nem megy akkor el.
Fontos volt, hogy a feleség is kifejthette a véleményét, de a férfi is kinyilváníthatta: sajnálja, hogy bánatot okoz a feleségének, de menni fog az álmai után. Nagy volt a kockázat, az igaz; szóval néha nincs jó válasz a kérdésre.
– Még valami: bocsánatot kell kérni veszekedés után?
– Nem hinném. Haragudtunk, de nem követtünk el bűnt. Akkor miért kellene bocsánatot kérnünk? Bocsánatot akkor kérjünk, ha a csúnya szavakkal megbántottuk a párunkat, ha manipuláltuk őt, esetleg agresszívak voltunk. A veszekedéssel kapcsolatban tudni kell, hogy a párunk tettei vagy szavai haragot gerjeszthetnek bennünk. Ám hogy én haragomban mit teszek, az már az én felelősségem.
– Tudna valamilyen végső tanácsot adni?
– A párbeszédet ajánlom, azt a fajta dialógust, melyben ott van a szeretetet és az igazmondás, de az önvizsgálat és annak szabadsága is, hogy kifejezhetem azt, amit érzek, amilyennek a páromat látom. S persze alkalmat kell adni neki is, hogy elmondhassa az ő verzióját. Ha a veszekedés eltávolodással végződik, és utána két hétig nem beszélünk egymással, akkor azon el kell gondolkodni. A hallgatás ugyanis az agresszió egyik formája. De nem igaz, hogy jobb az a kapcsolat, ahol soha nem veszekednek. A veszekedés legalább dialógus. Sokszor szégyelljük, hogy a szomszédok hallják a veszekedésünket... Pedig nem ez, hanem a hosszú hallgatás okoz kárt a házasságokban.
