Előttem egy tál vaníliás tejberizs, mellette epres csokoládé. Naná, hogy felbontom. Elveszek az édes ízkavalkádban. Anya kérdőn néz rám a konyhapult mögül. „Ez a reggelid?” – kérdezi. Elhúzza a száját, és megindul a mosogató felé.
Ismerem ezt a tekintetet. Inkább nem szól. Nem úgy, mint a húgom, aki megjelenik a semmiből a konyhaajtóban. – Semmit nem eszel majd megint!
Vetek felé egy szúró pillantást, de addigra anya is megfordul. Magyarázatot vár. Nem tudom, mi lesz a jobb, ha én beszélek vagy a szószátyár testvérem.
– Kérdezd meg tőle, hogy mit evett tegnap!
– Szakadj már le rólam! – csattanok fel.
– Ugye nem kezded megint elölről? Ugye nem?! – kérdezi anya, miközben leül mellém.
– Dehogy kezdem... – hebegek.
– Remélem, nem felejtetted el, meddig tartott, míg kimásztunk belőle!
– Nem felejtettem el! – vetem oda. Ekkorra el is megy az étvágyam. Kidobom az üres tejberizses dobozt és a csokoládét. Vesszen a szemetesbe! Nem nézek se anyára, se a húgomra, elindulok a szobám felé. Tétován megállok a tükör előtt. Itt kezdődött minden. Hogy is felejthetném el?!
Az anorexia nagyon összetett betegség, összefügg azzal, hogy nők vagyunk, és nagyok velünk szemben a külső elvárások (legyünk karcsúak, tökéletesek mindig). A kóros soványság ugyanis csak a nők betegsége, az orvosok testképzavarként kezelik. Az anorexiás sokszor valamilyen traumával szembesül, s mivel nem tudja kontrollálni az eseményeket, mert azok tőle függetlenül megtörténnek (ilyen lehet a szülők válása, egy szeretett személy elvesztése), önsanyargató diétába kezd. Erős akaratát így bizonyítja, hiszen ha mást nem is, legalább a saját súlyát kontrollálni tudja.
A kezdet
Több mint öt évvel ezelőtt ugyanitt álltam, és a tükröt bűvöltem. A kép, amit láttam, nagyon nem tetszett. Kerek fej és csíkszem. Grimaszoltam, két ujjam közé csippentettem a bőrt, előreléptem, majd hátráltam. Vajon híztam az arcomra, vagy a tükörrel lehet a baj? Sosem szerettem: egész alakos és hazudik, rég ki kellett volna dobni. Nem kímél meg attól, ami fáj. Leültem az ágyam szélére, ráncba szaladt a homlokom. Mikor? Hogyan nem vettem észre? Miért nem szólt senki?
Kifejlett, 13 éves lány voltam, 170 centiméter, 56 kilogramm. Kicsit válogatós, de azért szerettem a hasam. S egyszer csak kikerekedtem. Holnaptól minden nasit ki fogok zárni! Kattogott az agyam. Igenis kibírom, megállom, hogy ne egyek! Anyával is közölni fogom, hogy ne süssön annyi sütit, vagy legalábbis ne mindig olyat, amit szeretek. És elkezdek tornázni! Sokat, kíméletlenül. Anya mesélte, hogy szülés után Rubint Réka videóira edzett. Ha neki jó volt, nekem is jó lesz. Kezembe veszem az életem, ezentúl én leszek a főnök. Én irányítok. Másnap szóltam anyának, hogy tornázzunk együtt, de neki valahogy mindig más dolga akadt.
Magam álltam hát neki, minden nap 20 percet tornáztam. Egyik nap a hasamra, másik nap a lábamra, harmadnapon jött a kar, a popsi, aztán az együttes átmozgatás. Egy idő után már fárasztó volt. A torna mellett a tanulnivalót sem hanyagolhattam el. Erre kényszeresen ügyeltem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a torna a tanulás rovására menjen, sem pedig fordítva! Ha kellett, hajnalig tanultam. Akkor még rendesen ettem, naponta legalább négyszer. Anya egyik nap elmesélte, hogy a másodunokatestvérem, Léna anorexiás lett. Nem akartam hinni a fülemnek. Léna egy okos, szép lány, igazi maximalista. Hibáztattam a szüleit: hogy lehet ilyen rettenetet nem észrevenni? Pedig mennyi közös vonásunk volt, én is mindig a tökélyre törekedtem mindenben.
Semmi nem elég!
Egy idő után elégedetlenkedni kezdtem. Úgy éreztem, nem megy a fogyás. Bele kell húzni, fokozni kell a tempót! Megvontam magamtól az édességet és minden sós nasit. Csak a fő étkezések maradtak meg. A reggeli, az ebéd és a vacsora. Nem volt könnyű, mert szerettem az édességet. Anyu mondogatta mindig, hogy az édesség a multivitaminja. Ő persze soha nem volt kövér. Nem értettem, hogyan csinálja. A válásuk után lesoványodott, kórosan vékonyra fogyott. Apa fiatalon átlagos testalkatú volt, mindig ügyelt arra, hogy mit eszik, néha tornázott is. De az évek múlásával felkúsztak rá a kilók... Birizgálta az agyamat, hogy vajon a hízékonyság örökölhető-e. Elhessegettem a gondolatot. Nincs semmi nass, igenis csak rajtam múlik, nem inoghatok meg!
De azért lefekvéskor a számban éreztem a tejcsoki ízét. Követni kezdtem a modelleket, belőlük akartam erőt meríteni. Végre megtaláltam a célt! A modellek pálcika vékonyak voltak, és elbűvölően mosolyogtak. Én is pálcikalány akarok lenni... Áttértem a napi kétszeri étkezésre. Bűntudatom volt, ha nem ettem, de igazán csak akkor szégyelltem magam, mikor megint ételt vettem a számba. Utána mindig tornáztam. Úgy gondoltam, a bevitt kalóriákat azonnal el kell égetni, de nem élveztem. Rájöttem, ha több vizet iszom, akkor kicsit kevésbé vagyok éhes. Támadt egy merész ötletem. Mi lenne, ha egész nap nem ennék semmit, helyette sok vizet innék? Kibírom-e vajon? Bevallom, iszonyatos volt. Már a gondolatba is beleszédültem. Nem szerettem a víz ízét. Inni a semmit... De ittam. És megment, nem is voltam éhes! Délutánra ugyan már szédelegtem, alig vártam, hogy hazaérjek az iskolából. Letornáztam a napi adagomat, míg anya munkában volt. Elkapott a hányinger, egy gyors zuhany után bevágtam magam az ágyba. Anya ijedten állt felettem: mi lehet a bajom?
Minden álmomban ettem
„Mit ettél?” – kérdezte anya. Olyan volt, mint egy boszorkány, a vesémbe látott. Soha nem hazudtam neki, most sem akartam. Viszont tudtam, hogy belebetegszik, ha az igazat mondom. Sorolni kezdtem, hogy mit ettem. Kegyes hazugságnak tekintettem, hogy ne legyen utána bűntudatom. Esti imáimban aztán mindig bocsánatot kértem tőle. Szegény édesanyám! Este gyógynövényes teát hozott az ágyamba... Hosszú tortúra* volt, mire elaludtam. *(A tortúra a középkorban, az inkvizíció idejében a kínvallatást jelentette. A szenvedést, a kellemetlen eljárást is tortúrának nevezik. Minden külön értesítés helyett: a kezelt anorexiások nyolc százaléka meghal.) Fáztam, remegtem, a lábamra vastag puha zoknit húztam.
Álmomban aztán jóllaktam. Hatalmas pizzákat, hamburgereket faltam, csorgott az ajkamon a fagyi. Akkor már tudtam, hogy kínzom a testem.
Ennek ellenére nem hagytam abba, csak ittam a vizet, és végtelen boldogsággal töltött el, hogy: Igen, ma is megcsináltam! Mikor megéheztem, és már nem bírtam, magamba tömtem egy kekszet. Volt egy trükk, a lányok meséltek róla. Vattapamacsot kell enni, s arra ráinni a vizet. Eszméletlen rossz érzés volt lenyelni, de eltelített. Később hánytatni próbáltam magam. Pár próbálkozás után feladtam, mert sosem jutottam az öklendezésnél tovább. Anyának nem tetszett, hogy soha nem eszem velük, soha nem vagyok éhes, mikor ők otthon vannak. Anya tudta, hogy engem minden veszekedés megvisel, és azt hitte, hogy sokat szorongok, s attól fogyok. Apa nem tudta feldolgozni, hogy anya elvált tőle, sok nézeteltérés volt köztük emiatt. Meghagytam őt a hitében. Próbált a lelkemre beszélni, én pedig próbáltam úgy tenni, mint aki érti. Tudom, tudom.
Majdnem lapos vagyok!
Eltűnt a mellem, nagyok lettek rám a melltartóim, a fenekem is lapos lett. Hát persze, hogy mosolyogtam. Pálcika leszek most már biztosan! Másfél hónap leforgása alatt nyolc kilót fogytam. Az otthoniak akkor már tudták, hogy nem vagyok rendben. A szüleim családi kupaktanácsot tartottak, körbeültük a kerek asztalt, s arról beszélgettünk, hogy a nem evés hova vezet. A végén anya azt mondta, ő ehhez kevés. Időpontot kér az orvoshoz, mert a nem evésemet kezelni kell. Nem értettem, hisz talán még sosem voltam ennyire rendben agyilag. Csak puffadni kezdtem, még a víztől is. Egyik hónapról a másikra elmaradt a vérzésem. Anyu bepánikolt, és felhívta az orvosát. A ginekológus azt mondta, hogy baj van. Határidőt kaptam. Kijelentettem: nyugi, szeptemberben simán menstruálni fogok. Én nem vagyok Léna, akinek a pszichiáter ultimátumot adott: ha lemegy 40 kiló alá, akkor beutalják a pszichiátriai osztályra. Hát én addig nem süllyedek! Egy dolog lefogyni, másik dolog kórházba kerülni. Az már betegség.
Mindenki vékonyabb?
A karácsonyi szünetben külföldre utaztunk. Új ízek, új ételek, új fűszerek. Szívem szerint mindent felfaltam volna. Juttattam is a testemnek a jóból, minden nap bűnöztem kicsit. Anya örült, madarat lehetett volna vele fogatni. A habzsidőzsinek meglett az eredménye. Az ünnepek után 51 kilót mutatott a mérleg, szörnyen hara-gudtam magamra. Apa barátnője megkérdezte, hogy most hány nadrág van rajtam... Ez jobban fájt, mint 51 pofon. Hát ennyire látszik? Nem bukhatok el, nem veszíthetek! Márciusban a világjárvány miatt bezárták az iskolákat, karanténba kerültünk, de így legalább többet tudtam tornázni. Újra 48 kilogrammot mutatott a mérleg. Rájöttem, hogy mennyire utálom azt, mikor valaki más enni lát. Mit gondolnak rólam ilyenkor? Hogy én mindig csak eszem?
Az utcán mindenkit vékonyabbnak láttam, mint magamat, az Instagramon egy sereg vékony lányt kikövettem. Betelt a pohár: néztem őket, és már semmit nem tudtak mondani nekem. A bájt akartam megkeresni, ami eltűnt az életemből. Már egyáltalán nem tetszett, ha a comb és a vádli mérete egyforma. Egyszeriben másfajta testek kezdtek el tetszeni. Egyik nap felhívott Petra, keresztanyu barátnőjének a lánya. Egy városban éltünk, egy iskolába jártunk. Elmesélte, hogy ő is elkezdett tornázni. Egyáltalán nem örültem neki. Ő nem fogyhat le! Ő úgy jó, ahogy van! Elmondtam neki, hogy hagyja abba, mert úgy jár majd, mint én. Kimarad a menzesze, puffadni fog.
A határidő vége
Elkezdődött az iskola, Petra büszkén dicsekedte el, hogy minden tanár észrevette, mennyit fogyott. Csalódottan meséltem anyunak, hogy őt bezzeg mindenki észrevette. És én? Anya rám nézett, de nem tetszett, amit a szemében láttam. Fejmosást kaptam. Mi lesz, ha felnőttkoromban nem lehet majd gyerekem? Akkor mit csinálok majd? – kérdezte. Felőlem! Inkább ne legyen, de én nem megyek orvoshoz! Léna aznap került kórházba, szondával az orrában feküdt... Azt mondták, hogy minden reggel mérés van, s csak akkor engedik haza, ha heti harminc dekagrammot hízik. Pisilés után, egy szál bugyiban állt a mérlegre...
A végén mégis elmentem a dokihoz. Elküldött alhasi ultrahangra: ha a nyálkahártya vastagsága megengedi, kapok egy szurit, amitől megjön a menzeszem. Pár nap múlva a rendelőben ültem, teli húgyhólyaggal. Anyát is behívták, és elkezdtek kérdezősködni. Eszik ez a kislány eleget? Hazaérve anya felém nyújtott egy papírlapot. Olvasd el! Anorexia, két kérdőjellel – mondta. Nem értettem. Miért van mindenki erre rácuppanva? S akkor bevillant, hogy lassan Petra is anorexiás lesz... S akkor valami megmozdult bennem. A tudatalattim megkongatta a vészharangot. Nem akarok anorexiás lenni! Talán még nem késő. Már nem ellenkeztem, elmentem minden orvoshoz.
Az endokrinológus szimpatikus volt, arról beszélt, hogy a női nemi hormonok a legfontosabbak, s nagy a baj, ha felborul az egyensúlyuk. Napi ötszöri étkezést írtak elő. Sok gyümölcs, zöldség, kenyér, rizs, köret. Célsúlynak pedig kitűzték az 53 kilót.
Ettem, híztam, igyekeztem
Anyával ebédelni mentünk. Nagy szelet szezámmagos húst választottunk sült krumplival és párolt zöldségekkel. Elmondtam neki, hogy lelkiismeret-furdalásom van, ha többet eszem. Tudtam, hogy mindaddig nem vagyok rendben, amíg ez az érzés velem van. Anya dagasztott: túrós táskát, kakaós kalácsot, aztán bucikat, pozsonyi kiflit... Heti háromszor sütött. Isten látja lelkemet, én igyekeztem. Szinte mindenből ettem (kicsit), napi ötször étkeztem. Anyu büszke volt rám.
Az iskolában beszámolót kellett írni biológiából. Anyának az a bizarr ötlete támadt, hogy írjam le a testképzavarom történetét. Hevesen tiltakoztam, de aztán rájöttem: itt az ideje, hogy szembenézzek az anorexiámmal. 48 kiló voltam, mikor eljutottunk a pszichiáterhez. A doktornő aprókat bólogatott, kérdezgetett, én válaszoltam, aztán csend lett. Végül felém fordult: „Milyen terveid vannak a jövőre nézve?” Ültem ott megszeppenve: hogyne lennének terveim! A doktornő tovább beszélt. „Dolgoztam osztályon, anorexiás lányok között. Azoknak a lányoknak a 80 százalékából nem lesz feleség, nem lesz anya.” A súly, amelyben kiegyeztünk, 52 kiló volt. Egy hónapom volt rá, heti fél kilogrammot kellett híznom. Vagy elfogadom magam úgy, ahogy vagyok, vagy sírok életem végéig. Bónuszként megkaptam a leletet: mentális anorexia.
Továbblépés
Anya csendben ült a volán mögött. Halkan odaszóltam neki: „Anya, én sok gyereket szeretnék!” Anya erre elmosolyodott. Az első hónap nem volt könnyű menet. A testem tiltakozott, az agyam próbálkozott. Igyekeztem betartani a napi ötszöri étkezést, néha elbuktam. Később átálltunk a heti egyszeri mérésre: ezt jobban szerettem, mert nem stresszelt annyira. Vacsora után sokszor a szobámban sírtam, tomboltak a hormonjaim. Sokat gondolkodtam azon, mi volna jó, mit és hogyan kellene csinálnom. Hosszú hónapok elteltével végre este hat után is képes voltam enni.
A pszichiáter előtt mégsem mertem mérlegre állni. Rettenetesen féltem. A mérleg 51,5 kilogrammot mutatott. A következő héten felmentem 52 kilóra. A pszichiáter meg volt velem elégedve. Megdicsért, és engedélyt kaptam tőle egy szolid tornára... Azóta eltelt pár év, közben felnőttem. Életemnek ezt a korszakát lezártam. Petra közben meggyógyult. Léna még nem teljesen, az anorexia mellett megjelentek más hiánybetegségek. De küzd és bízik. Mikor a miérteket keresem, több válasz is érkezik. Azt hiszem, az anorexia szinte népbetegség. A nők így akarnak megfelelni, mellette mentálisan ráálltak arra, hogy ezzel oldják meg a nehéz helyzeteiket. (Uralni tudom az életem, hisz az étkezésemet is kontrollálom, tehát nem lehet velem baj. Akkor érzem magam erősnek, ha minél tovább tudok éhezni.) Sokan nem tudják megkülönböztetni az anorexiás nőt a genetikailag vékonytól. Én azonnal kiszúrom. Belém égett a sziluettem.
