Van még nő, aki kis tartóban slingelt szélű textil zsebkendőt hord magánál? Van. Morvay Nellinek hívják (57, Komárom), és védjegye az elegancia, pedig semmit nem kapott ajándékba az élettől.
Vagy mégis? Mert az elegancia képességéhez kell valamivelünk született érzék. „Anyukám és nagymamám mondogatták, hogy mindig legyen egy ruhád, amit bármikor leakaszthatsz a szekrényből, s amiben egyben vagy” – meséli Nelli. A nőiesség titkáról faggattuk.
Morvay Nelli: „Kolozsnémán születtem, gyönyörű gyerekkorom volt. Tudjuk, hogy a régi Csallóköz szigetekre tagolódott, még a gyerekek is csónakon jártak iskolába. Dédnagyapám is révkalauz volt, büszke vagyok az őseimre.”
Morvay Nelli feleség, anya, nagymama, de legfőképpen egy merész nő, aki mindig, minden körülményben a boldogságot választotta. Nem volt rest váltani, amikor válaszút elé állította az élet. Kétszer is pályát módosított, s mindig fényre került, mert a fény belőle jön. Ma a komáromi Csillagerőd közönségkapcsolati menedzsere: madarat lehetett vele fogatni, mert álmai munkáját kapta ezzel. (Mi sem tudtunk betelni a látvánnyal: amikor itt meglátogattuk Nellit, olyan volt, mintha a Louvre-ban sétálgatnánk.) A Csillagerőd ugyanis lélegzetelállító gipsz szoborgyűjteménnyel rendelkezik.
„A Csillagerőd nekem a jutalom! Maga a megvalósult álom” – kezdi Nelli. „Néha még most is könnybe lábad a szemem, mikor belépek ide. Érdemes volt kilépni a komfortzónámból, s többször újrakezdeni. Végtelenül szeretem a szépet, s itt a gipszformába öntött esztétika vesz körül.”
A Csillagerőd a budapesti Szépművészeti Múzeum gipszmásolatainak ad helyet. A szobrokat 1869-ben kezdte gyűjteni a Nemzeti Múzeum igazgatója, akkoriban az összes európai múzeum ezt tette. Még nem volt turizmus, az emberek nem tudtak utazni, így aztán gipszmásolatokat készítettek a leghíresebb szobrokról. A Csillagerődben testközelből láthatunk olyan alkotásokat, amelyekért több ezer kilométert kellene utazni. Itt van idő őket közelről megfigyelni, amire például egy túlzsúfolt olasz múzeumban nincs lehetőség.
– Sokan hiszik, hogy egy bizonyos koron túl a nőnek fontosabb dolga is van, mint az esztétikával vagy a külsejével törődni. Mi a véleményed erről?
– A nő minden időben és korban nőből van és volt. Férjemnek apai ágon volt egy tüneményes nagynénje, akit én nagyjából 85 éves korában ismertem meg. Ő még akkor is rúzsozta a száját, kalapot, övet, kesztyűt hordott. Csodáltam őt, és ittam a szavait. Minden korban tudunk elbűvölőek lenni, csak el kell tudnunk hinni, hogy azok vagyunk. Szokványos női sors volt az enyém, álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire felfordul az életem, s egyszer a Duna másik partján azt fogom magyarázni, hogy Colleoni lovas szobra – amelyiknek az eredetije, ugye, Velencében van – talapzattal együtt csak nálunk csodálható meg.
– Első karrierváltásod az idegenforgalomhoz kötődik. Először idegenvezető voltál, majd Harkányban szállodaigazgató.
– Nem gondoltam én akkor karrierre, mindig csak mentem a vezérlő csillagom után. Sokan vagyunk így ezzel. Korán férjhez mentem, született egy csodálatos lányom, és 26 éves voltam, amikor elváltam. Olyan régen volt, hogy el sem hiszem. Van egy nővérem, aki Prágában él, ott járt egyetemre: igazából ő nyitott nekem kaput egy másik világba. A hajógyárban dolgoztam, reggel a kártyát ütöttem, háromig az irodában ültem. Mígnem egy nap felhívott a nővérem, hogy ki tudnám-e segíteni, mert sűrű hétvégéje – utasdömping – lesz. Akkoriban épp egy prágai utazási irodát vezetett. Én kiutaztam, szervezkedtem, koordináltam, s nagyon megtetszett a pörgés és az a fajta változatosság, amiben az idáig nem volt részem. Akkor már a lányaim felnőttek – a második férjemnek is volt egy lánya az előző házasságából, és nekem is –, tehát szabadabban mozoghattam.
Nemsokára elvégeztem egy idegenvezetői képzést, s egy cseh irodánál kezdtem el dolgozni: magyar csoportokat kísértem Prágába. A végén a tulajdonos megkért, hogy helyettesítsem a telepített idegenvezetőjét Harkányban, volt ott ugyanis egy szállodája. Annyira megtetszett, hogy ott ragadtam. Dióhéjban ennyi.
– Nem szokványos életút, főleg nem egy nőnek, akitől azt várják el, hogy mindig a második legyen, és egész életében a családot szolgálja.
– Tíz éven keresztül húsvétkor mindig leköltöztem Harkányba, októberben pedig hazatértem, s behoztam a restanciáimat. A férjem minden második hétvégén jött utánam, általában három-négy napig maradt. Ő ólomüvegezik: így ura volt az idejének. Úgy gondolom, jó férjem van, mert azt akarta, hogy én is örömteli életet éljek, s mindig teljes mellszélességgel támogatott. Én is azt tartom, ha boldogok akarunk lenni a munkánkban is, arra időt kell fordítani. Aki szenvedéllyel teszi a dolgát, annak nem marad el a jutalma.
– Minden váltásnak van azonban kockázata...
– Hja, nem is kevés. A járvány például az én életemet is átírta, mert csak nem jöttek Harkányba a cseh turisták, én pedig tűkön ültem otthon. S amikor láttam, hogy nem javul a helyzet, beregisztráltam egy álláskereső oldalra. Beírtam, hogy mit keresek és mit tudok. 1967-ben születtem, nem vagyok a Z-generáció tagja, életemben ilyet nem csináltam. Viszont szeretek helytállni, sok olyan helyzet volt már, hogy azt mondtam: ha kézen állva is, de végigcsinálom. Ilyen volt az első hónapom Harkányban, de így kezdtem itt, a Csillagerődben is. A gép ugyanis kidobta, hogy kulturális asszisztenst keresnek a Monostori Erődbe, így kerültem ide. A környezetünknek általában minden váltás meglepő, hiszen mindenkit beskatulyáznak: ilyen vagy, ilyennek ismertelek meg. Az ember azonban változik, s ha kilép a skatulyájából, akkor sokan meghökkennek. Nem mindenki akar elfogadni másnak, főleg, ha feljebb lépünk.
– Mégis mi a titok, miképp tudtál azzá válni, aki ma vagy?
– A töréspont a válásom volt. Fiatalon, 19 évesen mentem férjhez. Hamar kiderült, hogy valami nem stimmel, de mi, nők úgy vagyunk behuzalozva, hogy az utolsókig képesek vagyunk remélni. A végén már majdnem elhittem, hogy engem a pénzből ki kell szabni, s kevesebbre van jogom – csak azért, mert nő vagyok. Mikor a férjem beadta a válókeresetet, egyikünk sem sejtette, hogy épp a legjobbat teszi velem. Egy hét után rájöttem, hogy ezentúl nem homály van, hanem szabadság. Visszavettem a leánykori nevemet, a Klárist, s egy teljesen új élet kezdődött számomra. Előtte el sem tudtam képzelni, hogy én dönthetem el, mit veszek, mit teszek. Hat évig voltam elvált asszony, s nem volt minden perce kellemes, voltak szurkapiszkák, mert a világ akkoriban még nem nagyon szerette az elvált nőket. Harminchárom évesen aztán másodszor is férjhez mentem, s ezzel kezdetét vette egy harmadik életszakasz.
– Ebben is volt és van lecke ma is, ha nem tévedünk...
– A második házasságunkban a férjemmel mindketten azok lehetünk, akik igazán vagyunk. Nem korlátozzuk a másikat: ha én színházba készülök, de ő horgászni akar, akkor mindenki megy a maga útjára. De sok közös programunk van, sőt! Az első házasságomat úgy fogtam fel, mint egy leckét, tanultam belőle, s elérkeztem oda, ahol igazán lennem kellett.
– Nőies nő vagy, a megfelelő helyeken lágy, a megfelelő helyeken kemény. Mit gondolsz a nőiességről?
– Az erő és a kényeztető kellem nem mond ellent egymásnak, sőt: egymást erősítik! A nő akkor leli meg a benne rejlő női erőt, ha van önbecsülése és önbizalma. El kell hinnünk, hogy mind értékesek vagyunk úgy, ahogy vagyunk. Szeressük önmagunkat, szeressünk másokat, így mások által is szeretve leszünk! Talán ez a legfontosabb.
– A nőnek fontos a külseje. Kitől lehet a stílust megtanulni?
– Nagy hatással volt rám az édesanyám, aki világéletében szépen öltözködött. A szocializmusban nem volt nagy választék szép ruhákból, főleg nem Kolozsnémán, abban a kis Duna menti faluban, ahonnan származom. Szerencsére volt egy varrónő a családban, anyukám nagynénje, Gizus néni Neszmélyről – aki magához a legendás divattervezőhöz, Rotschild Klárához járt képzésre Budapestre. Ő varrta az elsőáldozási ruhámat – szó szerint összecsaptam a kezemet, amikor nemrég felismertem a szabásmintát Rotschild Klára életmű-kiállításán a Nemzeti Múzeumban. A szűkösség ellenére is vittük a divatot. Unokanővéreim, unokabátyáim esküvőjén apukám volt a tanú, anyukám meg a násznagyné – a mai napig emlékszem, micsoda gyönyörű krémszínű kabátot varratott magának, hozzá csinos cipőt, ridikült és kesztyűt vett.
– Kevés nő hord ma kesztyűt, mintha egy letűnt világ attribútuma lenne...
– Van egy gyönyörű szép pécsi kesztyűm, még anyukáéktól kaptam rá pénzt, mivel nagyon vágytam rá. S mikor Csilla lányom harmincéves lett, ajándékutalványt kapott tőlem, hogy ő is vegyen magának egy szépséges pécsi kesztyűt. Vannak családi ereklyéink, nagyanyámnak például szép brossai voltak, de ilyen a Bécsből hozott fekete hímzett stóla, s őrizgetem anyukám blúzát is az aranylakodalmáról, és a horgolt esküvői kesztyűjét. A menyasszonyi kesztyűm arról lett mintázva, majd továbbadtam a lányomnak, hogy viselje ő is az esküvőjén, de a diplomáját is abban a fehér kesztyűben vette át.
A dédnagymama húga által viselt családi ereklye, a Bécsből hozott, csipkével hímzett gyászstóla. Nelli a szelíd, könnyed illatokat kedveli. Kedvence Paco Rabanne Olympéa kölnije.
– A stílus tehát szerinted átörökíthető?
– Miért is ne, ha van rá fogékonyság?! Csilla szereti a szép ruhákat, valamint a különleges ékszereket. Kisiskolásként úgy jött haza a zeneiskolából, hogy részletesen elmesélte, képzeljem csak el, aznap a tanító néni milyen ruhát viselt!
– Mi mindent hordasz magaddal a táskádban? Inkább a kicsi vagy a nagy táskát preferálod?
– Kis táskát, retikült csak ünnepi alkalmakra hordok. Szeretem a táskákat legalább annyira, mint a kesztyűt vagy a selyemsálat. A mindennapokban persze nagyobb méretű táskát hordok. Van ehhez egy aranyos történetem. Tízéves lehettem, amikor a Barátnő című újságba a Leveleznénk! rovatba beírt egy albertirsai lány. Elkezdtünk levelezni, már nyolcadikosok voltunk, amikor először találkoztunk. A komáromi hídon vártam rá: a jel, amiről felismertem, egy Rolling Stones-kitűző volt. Negyvenhét éve tart a kapcsolatunk kisebb-nagyobb szünetekkel, s mindig ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Neki, azaz Vikinek van egy nagyon elegáns bőrdíszműüzlete Budapesten, a Westendben, egyszóval nála vásárolok táskát. A vásárlást mindig egybekötjük egy ebéddel.
A Csillagerőd a híres gipszmásolatokkal Nelli szíve csücske.
– Hogyan vagy képes minden helyzetben kimért és stílusos maradni?
– Sokat segít a biztos háttér. Ugyanilyen fontos a rugalmasság. S igen, kicsit az irigység: minden nőben felüti a fejét, mikor egy szép nővel találkozik. Neki milyen jó lehet! Fontos azonban, hogy ezt motiváló erővé tudjuk transzformálni. Mit tehetek, hogy én is ki tudjam hozni magamból a legjobbat, hogy a magam legjobb verziójává váljak? Sokat segít ugyanakkor, hogy én szeretem a szépet, ezért lelkesíteni tud, ha másokon felfedezem.
– Mit üzennél a nőknek?
– Ne engedjék, hogy a lelkükbe tiporjanak! Én az élettől kapott pofonokat méltósággal viseltem, nem volt más választásom. Ami nem öl meg, az megerősít.
– Mi az, ami téged motivál?
– A család biztos bástya. Konfucius mondta: „Ha egy olyan foglalkozást választasz, amit szeretsz, akkor egy napot sem kell dolgoznod életed során.” Hálát érzek a szívemben a munkám mellett a férjemért, a családomért és az egészségünkért.
