Gyermeket elveszíteni talán a legnagyobb fájdalom a világon – akkor is, ha a gyerek egy elsuhanó, meg sem született baba. Ki segíti azokat az anyákat, akik méhük gyümölcsét spontán vetéléssel veszítik el? Mit érez a kismama és családja? Előrebocsátjuk, hogy nálunk nem létezik intézményes segítség a számukra. (Az elsuhanó babák anyukái sokat tudnának erről beszélni.)
A becslések szerint évente mintegy 23 millió vetélés történik a világon. Minden tizedik nő elvetél, gyakran nem is egyszer. Régen nemigen beszéltek a vetélésről, tabunak számított – a nő szégyellte, mintha az egész az ő bűne és szégyene lett volna. (Számos ilyen tabu van, ami nem létező bűnöket ken a női nemre.) Ma viszont már számos Facebook-csoport és blog foglalkozik a témával.
(© Alberto Ruggieri)
Sok celeb vagy ismert színésznő megosztja a tapasztalatait a világgal – legutóbb éppen a 64 éves Sharon Stone, aki kilenc alkalommal vesztette el a gyermekét. „Nem kis dolog ez sem fizikailag, sem lelkileg. A vetélést minden nő hatalmas fájdalomként éli meg. És persze kudarcként, hogy valamire nem volt képes... Nem volt képes megtartani a gyermekét. Mégis úgy áll hozzá a környezet, hogy a csapást egyedül kell elviselnie, elrejtőzve a világ szeme elől. Holott ilyenkor van a legnagyobb szükségünk megértésre és együttérzésre” – írta tavaly júniusban.
Kitekintés a világba!
Sharon Stone bejegyzésére Peta Murgatroyd, az amerikai Dancing with the Stars táncosnője is reagált, aki a Covid-járvány következtében vesztette el a gyermekét. Ez már a harmadik terhessége volt, amely vetéléssel végződött. Hozzászólásával fel akarta hívni a figyelmet arra, hogy a nők sokszor szégyellik a vetélést: olyan ez, mintha a saját alkalmatlanságukkal szembesülnének. Nem véletlen, hogy a vetélést sokan családi titokként kezelik. Az anya még a lányának sem mondja el, hogy min ment keresztül, s mikor a lány is hasonló cipőben jár, neki is olyan lesz a hozzáállása, hogy „takarjuk el” a szégyent, inkább ne is beszéljünk róla. S ez jellemző a társadalmi attitűdre is, amely sokszor segíteni szeretne, de fogalma sincs arról, hogy kellene beszélni vagy bánni az elvetélt nővel.
De miért, miért ez az (ön)sértő és megbélyegző hozzáállás? Miért nem tudunk még mindig beszélni ezekről a természetes történésekről? Hisz a természet gyermekei (is) vagyunk, a vetélés pedig egy biológiai aktus. Emellett: az orvostudomány közel sem mindenható – ez annyit jelent, hogy minden életet sajnos nem tudunk megtartani.
Globális testvériség
Sharon Stone tavaly a BBC Woman’s Hour című műsorában is beszélt a vetéléssel kapcsolatos tapasztalatairól. Dicsérte a Globális testvériség elnevezésű kezdeményezést, amelyhez Vanessa Kirby brit színésznő és Chrissy Teigen amerikai műsorvezető is csatlakozott. Nekik is köszönhető, hogy a világhálón már több szó esik arról a fájdalomról és veszteségről, amelyet az anyák éreznek, amikor elvetélnek, vagy amikor újszülött kisbabájuk meghal.
Vanessa Kirby – aki A korona című sorozatban a fiatal Margaret hercegnőt alakítja – játssza a főszerepet a kanadai–magyar koprodukcióban készült Pieces of a Woman című filmben. A téma pedig: traumafeldolgozás. Vanessa egy anyát játszik a filmben, akinek kisbabája közvetlenül a szülés után meghal. A színésznőt sokkolta, mikor megtudta, hogy a felmérések szerint minden negyedik terhesség vetéléssel végződik. „Ez 25 százalék! Mi pedig úgy beszélünk róla, mintha 1 százalék lenne! Remélem, ez hamarosan megváltozik. Olyan dolog ez, ami miatt nem kellene szégyenkezni, hiszen a vetélés sok anyát érint” – mondta. Chrissy Teigen pedig megmutatta azokat a fényképeket, amelyek kisfia, Jack születésekor készültek, aki a terhesség 20. hetében halt meg...
Sokan egy komoly téma bulvárrá silányításának tartják Chrissy Teigen nyilatkozatát. Voltak olyanok is, akik meggyanúsították, hogy sokkoló megélését új követők szerzésére használja fel. Igen, különbözőek vagyunk: lehetnek olyan nők is, akik rettegnek a szomorú történetektől... És vannak olyanok is, akik számára jelentősége van a szociális hálón közzétett hasonló történeteknek, mert lázítanak, és felhívják a figyelmet életünk sötét oldalaira – ügyekre, melyeket sötét dologként kezelünk, pedig világosak és áttetszőek. Hisz nincs áttetszőbb valami a világon, mint egy átsuhanó baba...
A 36 éves Krisztina a terhesség 10. hetében vesztette el magzatát. „Hivatalos véleményt nemigen kerestem, mert a vetélés miatt teljesen összetörtem. Bár furcsán hangzik, más nők személyes vallomásait olvasgattam, főleg ismert emberekét. Nagyon sokat segítettek azok a barátnőim is, akik már átestek ilyesmin. Bátorítottak, hogy a vetélést otthoni környezetben is át tudom vészelni. Természetesen mindent megbeszéltem a nőgyógyászommal és egy ismerős pszichológusnővel, akivel még az egyetemről ismertük egymást. Ő sokat segített, mert nála kibeszélhettem a bánatomat. Szerintem különben ez a legfontosabb: merjünk segítséget kérni, elmenni egy szakemberhez, aki meghallgat, s már ezzel oldja a bánatunkat és az önvádat...”
Kitekintés a csehországi helyzetre!
Sok nyiladozó élet törik ketté, mert magas a spontán vetélések – és az abortuszok száma is. Nagy veszteség és sok bánat jár itt kéz a kézben, Szlovákiában viszont a traumatizált nőket (közben vagy a történések után) senki nem segíti. Csehországban például több nonprofit szervezet is létrejött a támogatásuk céljából. Nagy dolog ez, mert a hasonló helyzetben levő szülők végre nyíltan megélhetik a szomorúságukat. Végre terük és lehetőségük van arra, hogy kibeszéljék a bánatukat vagy éppen azt, ahogyan az egészségügy viszonyul a veszteségükhöz.
A méhen belül elhalt gyermekek státuszát ugyanis sokáig alábecsülték, a veszteség okozta érzelmeket kétségbe vonták és elbagatellizálták. Most végre visszatérhetnek a természetességhez – ahhoz, hogy normális dolog sírni egy kisbaba elvesztése miatt, és a gyász sokáig is tarthat.
Ez nem olyan dolog, amit gyorsan el lehet felejteni vagy fel lehet oldani azzal, hogy „másik gyerek” születik. Az egyik ilyen létesítmény alapítója például elmondta, hogy csak a tavalyi év folyamán 1158 család vette igénybe a szolgáltatásukat.
Žemlička
Egy negyvenéves cseh vállalkozónő weboldalt hozott létre, miután 2018 nyarán a várandósság 11. hetében spontán vetélése volt. Ezen a blogon a nők közzétehetik saját vetélésük történetét, emellett megtalálják azoknak a dúláknak és szülésznőknek az elérhetőségét, akik végigvezetik őket ezen a fájdalmas időszakon. A vállalkozónő saját történetének a Žemlička nevet adta.
„Egy ideje már sejtettem, hogy valami nincs rendben. Sokat aggódtam, ami nem jellemző rám. De nem hallgattam a megérzéseimre, nem akartam elhinni, hogy baj van. Amikor vérezni kezdtem, mégis elmentem a nőgyógyászomhoz, aki az ultrahangos vizsgálat után közölte, hogy a kisbabám két hete nem él. A képernyőn látható árnyék egy zsemlére hasonlított, azért is adtam a Zsemlyécske nevet az elsuhanó babámnak. Ilyen neve nincs senki másnak, csak az én gyerekemnek...” Ezután a blog írója leírja a vesztést az elejétől a végéig, beleértve a tisztulás időszakát. „Ennek a blognak a megalkotása segített abban, hogy fel tudjam dolgozni a történteket. Ajándéknak éreztem, hogy közben segíteni tudtam másokon is...”
Otthon vagy kórházban?
Az első harmadban történő vetélés azért is maradhat titokban, mert a terhesség még nem látszik. A környezet gyakran nem szerez tudomást róla. Sőt, az anyák kételkednek benne, hogy egyáltalán anyák voltak-e, az apák számára pedig még érthetetlenebb az egész... Ők arra vágynak, hogy a párjuk ne szomorkodjon tovább, és lelkileg maradjon ép és egészséges.
(© Owen Gent)
A közösségi hálón sokat vitatott téma, hogy a nők várják-e meg a vetélés természetes lefolyását, vagy pedig kérjenek küretet (az első 12 hétről beszélünk). Sok nő ez utóbbit tartja az egyetlen lehetséges megoldásnak. Mások egyáltalán nem akarják alávetni magukat a beavatkozásnak, és néhány hetet is hajlandók várni a spontán vetélésre. „Az orvosra kell hallgatni, az orvosi szakvéleményre, amelyet azonban a Facebookon nem kapunk meg” – figyelmeztet az egyik blogger. A szülői mivolt megélése spontán vetélés esetén kézzelfoghatóbb. A nő látja méhe gyümölcsét, és meg is érintheti. A lelke is jobban megérti, mi történik vele....
96 óra
Az utóbbi években Csehországban más lett azoknak az anyáknak és családoknak a helyzete, akik elvesztették a gyermeküket. A 2017-ben megváltozott temetkezési törvénynek köszönhetően ma több méltósággal kell bánni az anyaméhben elhalálozott gyermekek testével.
Az 500 grammot meghaladó kis testeket kiadják a szülőknek, hogy eltemethessék. A kisebb testsúlyú magzatokat krematóriumban hamvasztják el, ha a szülők nem kérik a kiadását. Ezt 96 órán belül tehetik meg...
Mit mondanak az orvosok és a nővérek?
A nők tehát szervezkednek – az egészségügyi dolgozók között viszont még mindig nagy az egyet nem értés. Érthető is, hisz az orvosi környezet kissé rideg; olyan hely, ahol nem akarunk sokáig tartózkodni – s ez rendben is van. A kórház nem szanatórium, az orvos dolga a szakszerű ellátás, nem a lélek pátyolgatása; az anyák mégis sok furcsa megjegyzéssel találkoznak az ellátás során... Ez csak azt mutatja: fontos lenne, hogy az orvosképzésben is helyet kapjon ez a „tantárgy”, vagyis a szülést megelőző időszakra vonatkozó palliatív gondoskodás. Krisztina nőgyógyásza ezt okosan oldotta meg.
„A doktornő elmondta, hogy a vetélés minden nő életében mély nyomot hagyó tapasztalat. De nem mindig rossz tapasztalat, előfordul, hogy jó... Azt mondta, gondoljam el, mekkora szenvedést jelentett volna nekem és a családomnak, ha fogyatékos gyermekem születik. Azt is mondta, hogy bíznom kell a testemben, mert a test igenis tudja, mit miért és hogyan tesz vagy old meg...”
