Vonatozunk, egy régi ismerősöm mesél még mindig aktív, tetterős, sosem tétlenkedő, hetvenes édesapjáról. Jó évjárat. A gyerekei sem bírnak már vele lépést tartani. Mindig csinálnia kell valamit: kertészkedni, barkácsolni, javítani, lefesteni, hogy minden rendben legyen.
Apu, az én apám Bud Spencer-es jelenség volt – mellette nádszálvékonynak érezhettem magam (mármint arányainkban). Mindig, minden kérdésemre volt egy jó válasza.
(© Caleb Hahne)
Mikor kisgyerekoromban megkérdeztem, hogy ha van anyák napja, az apák napját miért nem ünnepeljük, akkor azt felelte, hogy igenis van apák napja, ráadásul minden egyes hónapban, csak azt az apukák együtt ünneplik, és úgy hívják, hogy fizetésnap.
Mesélt a krémesevő versenyről, meg arról, amikor a brünni gépészeti kiállításon végigkóstolták a teljes étlapot. Ilyenkor egy-egy jó kis receptet is hazahozott, és a megkedvelt új ízeket otthon is bevezettük a szokásos vasárnapi ételsorba. Jól főzött. Tőle tanultam meg rántottát sütni, méregerős, mégis kellemes ízű fekete teákat készíteni, no meg rakott krumplit, irgalmatlan mennyiségű alapanyagból.
Azután múltak az évek, és apám már egyre kevesebb újabb kérdésemre tudta a választ. Nagyon különböző megközelítésből láttuk a világot.
Nagyvárosba kerültem, és utamra engedett, hiszen mindig is önálló voltam. Velem nem lehet gond. Nem tudtam még, neki mennyire nehezek ezek a pillanatok, és hogy a nagy és erős embert igazából az apasága mutatja erősnek...
Valójában sérülékeny, a nagyváros zaját nehezen viseli, szűkebb pátriájában, a saját világában van otthon. Az én apám nem „a mindenáron megvédelek” apa volt. Nem voltak eszközei a támadásokkal szemben. Legfeljebb annyi, hogy hatalmas termetétől megrettentek azok, akik rosszban sántikáltak. Pedig aki ismerte, tudta, hogy a légynek sem tudna ártani. A humor volt az egyetlen fegyvere, azzal próbált egyensúlyt teremteni a környezetében élők között. Végül megbetegedett, és ötvenhat évesen, egy szomorú júniusi napon elment abból a világból, amelyet már nem tudott, nem is akart megérteni.
Ma már, hogy én is felneveltem a gyerekemet, tisztán látom, hogy apám mennyire bátor volt. Sok férfi, bizony, megfutamodik az unalmas férjszerep és az életre szóló apaság elől. Örök kamaszkorát jogosnak érzi, és kikéri magának, hogy szabad lelkét fogságban tartsák. Nem érdekli a gyereke, vagy ha igen, csak néhány pillanatra. A kicsikkel még jól szórakozik, de a kamasz kényelmetlen kérdései elől gyorsan kitér.
Mert nagyon nehéz ám szembenézni fiatalkori önmagunkkal! Így igaz. Nem könnyű belenézni a tükörbe, szembesülni azzal a képpel, ami az egykor hősként tisztelt szülőből megmaradt. Ezután pedig helyre rakni a kamaszt, elvégre mégiscsak a szülő a felnőtt kettejük közül. Ki lehetne más, aki megtanítja neki – a maga legjobb tudása szerint –, milyen az, apának lenni? Pénzzel, drága ajándékokkal ezt nem lehet kiváltani, az apaságot és a gyerek szeretetét nem lehet megvenni.
Közös élmények, fontos pillanatok, meghitt vagy éppen parázs vitába csapó beszélgetések szövedékéből épül az apa-gyerek viszony, melynek legszebb ajándéka, ha a szülőből – hosszú évek után – nagyszülő lehet. A gyereke pedig megérti, hogy akkor, amikor apaként jól-rosszul felnevelte, nem tehetett mást, vagy nem tudott mást tenni, mert nem voltak hozzá eszközei. Az anya teremti meg az otthon melegét, az ő szerepe, hogy meghitté tegye a család viszonyát. Az apa teremti meg az otthon biztonságát, ő az, aki megadja a család stabilitását.
Apák napja június harmadik vasárnapja volt. Emlékezzünk meg az apákról és nagyapákról, emlékezzünk rájuk ezen a napon! Megérdemlik.
