Már három hónap telt el a szakítás óta, és még mindig padlón vagyok – merengett Zsófi kedvenc kis közértjének borospultja előtt.
Azelőtt nem szerette a bort, csupán a szerelemtől ittasan élvezte az életet, az ízeket, az illatokat. Amikor Zsolttal volt, hébe-hóba volt csak munkája, annyira telített volt a munkaerőpiac, de Zsófi boldog volt. Nagy lelkesedéssel keresett magának új munkát, mellette főzött és mosott Zsoltira. Szerelmes volt. Nagyon. Mindig arra gondolt, milyen jól nézne ki ez a két név az esküvői meghívón. Zsófi és Zsolti.
Zsófi nagyot sóhajtott, majd leemelt egy rozét a polcról. Csak el akart lazulni, könnyebbnek látni a világ dolgait és nem folyton azon agyalni, mi lett volna, ha… Beletett még egy zacskó tésztát a kosárba, meg egy tonhalkonzervet, de gondolatai teljesen máshol jártak. Arra a pillanatra gondolt, amikor Zsolt rámosolygott, és megérintette az arcát. Szerette őt. Szerette. Ebben Zsófi biztos volt, és mégsem értette az egészet. Miért kellett mindennek hirtelen véget vetni?
Zófi! Zófi! – szólongatta őt a vietnami közértes, Pó, akinek fülig ért a szája, úgy vigyorgott. Zsófi nevezte el őt így egyik beszélgetésük alkalmával. Ez még a zsoltis, boldog békeidőkben történt, amikor a mosolygós fiú azt mondta Zsófinak, hogy ő mindig is olasz szeretett volna lenni, mert azok aztán igazán élettel teli emberek, akiknek a vérükben van a gesztikuláció. Zsófival ezen nagyot kacagtak, és Pó csak annyit tett hozzá: nem sajnálja, hogy neki ez jutott, mert az övé a legnagyobb és legjobb vietnami közért széles e vidéken. Ekkor Zsófi rávágta, hogy mától kezdve Pó a neve, mint a síkságnak Olaszországban. Így olasz is lehet, ráadásul olyan gazdag áruval rendelkezik, mint a híres olasz mezőgazdasági terület, a Pó-alföld. Nagyot nevettek, mint mindig. Három hónapja azonban Pó mást se csinál, csak vigasztalni próbálja őt, mert látja, hogy a lányból szinte a lélek is elszállt. Olykor kis csokit dob Zsófi bevásárlásához, vagy pár citromot és banánt.
Zsófi mosolyog a fiúra, és poénkodik, de ez már nem olyan, mint régen. Ezt mindketten tudják. Zófi! Remek hír van neked! – lelkendezett Pó, aki nagyon szeretett volna magyarul beszélni, de nem igazán ment még neki. Zsófi félig gyanúsan, félig mosolyogva rásandított. Két paszaszok itt, beszélget, jó munka és mani! – hadarta Pó, amit Zsófi először alig értett. Aztán kiderült, hogy volt ott két fickó, akik arról beszéltek, hogy kéne néhány ember a cégükbe, amelyet néhány hónappal a csőd után újra talpra állítottak. Pó állítása szerint a pénzt is megemlítették, mondván: „Ezért a lóvéért az emberek egymást fogják taposni.” S ez még nem minden, ugyanis a cég neve is elhangzott, továbbá az is, hogy melyek a konkurens cégek, és hogy hol fogják hirdetni az állást.
Zsófi összeráncolt szemöldökkel hallgatta Pót, aztán összeszorította ajkait, és sóhajtott. Kell neki a pénz, szó se róla, Pó is segíteni akart, és a szerelmi gödörből is ideje lenne kimásznia. Szóval meg kéne emberelnie magát, hogy elküldje a jelentkezését ebbe a cégbe. Megköszönte Pónak a tippeket, fogta a rozét, a tésztát, a tonhalkonzervet és az ajándék nyalókákat, majd hazaballagott.
Zsófi egy kis bérelt lakásban tengődött, miután szétköltöztek Zsolttal. A lakás közel volt a belvároshoz, de egyéb luxus nem volt benne. Csak Zsófi és a szomorúsága laktak ott.
Nem is értette igazán, hogyan viseli a körülményekhez képest ilyen jól a magányt, de talán az, hogy órák hosszat bolyong teljesen céltalanul a városban, nézi az embereket, ahogy viselkednek – ez valahogy megnyugtatta őt, ráadásul a nap végén Pó vidámsága és vigasztaló szavai tartották Zsófit igazán életben.
Miután kitöltötte a pohár rozét, és még talált egy kevés salátát a hűtőben, felnyitotta a tonhalkonzervet. Lenyomott néhány falatot a torkán, nagyot kortyolt a rozéból, és eldöntötte, hogy bizony itt az ideje, hogy állandó munkát szerezzen. Fogytán a spórolt pénze, és lehet, a következő havi lakbérre már kölcsön kéne kérnie, amit nagyon nem akart. Felnyitotta hát a laptopját, és megkereste a Pó által emlegetett céget. Gyorsan frissítette az önéletrajzát, és már meg is nyomta a küldés gombot. Most, hogy elküldte jelentkezését, érezte igazán, mennyire szüksége van erre az állásra. S hogy bármi áron, de az övé kell, hogy legyen. Megitta a pohár rozét, befalta a pár falat tonhalas salátát, majd a tévé elé roskadva álomba zuhant.
Másnap reggel a telefon csörgése ébresztette. Nagy ijedtségében felpattant, s ahogy a kis szőnyegre ugrott, bal lába hirtelen megcsúszott, és a seggére huppant. Tipikus – gondolta, majd gyorsan előhalászta telefonját az újságok alól, és megköszörülte a torkát. Egy kedvesen csengő férfihang mutatkozott be neki, és közölte vele, hogy szeretnék őt meghívni állásinterjúra. Micsoda?! – gondolta Zsófi. Egyszerűen nem akart hinni a fülének. Ez álom. Ilyen nincs. Ez egyszerűen nem lehet. Lehetetlen! S akkor hirtelen rájött, hogy reagálnia kéne valamit, mert néma csend van a telefonban, és habozás nélkül igent mondott.
Másnap délután, azaz szerda 15:00-kor, végre állásinterjúra megy! Ez annyira felvillanyozta, hogy onnantól kezdve teljesen beleásta magát a cég történetébe. Felpróbálta az összes ruháját, és a tükör előtt próbált beszélni magáról. Meg kell szereznem ezt az állást! Meg kell szereznem. Az enyém lesz – mondogatta magában. Úgy érezte, itt az idő, hogy bebizonyítsa magának és a világnak, na meg a volt pasijának is, hogy ő igenis talpraesett és tehetséges nő! A tükör előtt a beszédét gyakorolva eszébe jutott a szakítás pillanata, amikor Zsolt közölte vele, hogy ő már nem érzi azt, amit az elején. Kisgyerek! – gondolta Zsófi. Az volt. A legnagyobb baja az volt Zsoltinak, hogy félt. Mindentől. A házasságtól, gyerektől, a kötöttségektől, na meg biztosan attól, hogy nem csajozhat többé. Zsófi megrázta a fejét, és ekkor több vulgáris szó futott át a fején, de nem merte őket hangosan kimondani.
Talán jobb is, hogy elhagyott – gondolta, és most először érezte, hogy másképp gondol Zsoltra, mint azelőtt. Sohasem merte bevallani magának, hogy nem passzoltak egymáshoz, annyira elvakította a srác magabiztossága és állandó bókolása. Na meg ott volt például az alkoholproblémája! Zsolt nem volt alkoholista, de ha ivott, teljesen elborult az agya, és Zsófi bármit mondhatott, Zsoltot nem érdekelte, csak a saját feje után ment, s nem kímélt senkit szavaival. Igen, kifejezetten agresszív volt! Mennyiszer alázta meg Zsófit, és Zsófi hányszor bocsátott meg neki, mert szerette, mert mindent megtett volna érte. Zsófi önmarcangolása akkor ért véget, amikor öntött magának egy deci rozét, amit gyorsan le is hajtott. Majd azt mondta magának: Jól van, kislány, ennyi volt az önsajnálatból és a zsoltis gondolatokból! Holnap meg kell szerezned azt az állást magadnak!
Másnap Zsófi kipattant az ágyból, lerohant Póhoz, és elújságolta neki, hogy beküldte az életrajzát a céghez, és már fel is hívták, sőt mi több, ma állásinterjúra megy! Pó összezárta három ujját, és mutogatni kezdett, mint az olaszok, mondván, hogy ő mindig is mondta, hogy Zsófi tehetséges, de a lány nem hallgat rá. „Pó mondani Zófi áhlandhóan, hod Zófi udes lhany!” Majd nagyot nevettek Pó olaszokat utánzó mutatványán.
Zsófi három óra előtt tíz perccel már ott toporgott a cég ajtajában, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Egy fiatal fiú fogadta vidáman, mire Zsófi gyorsan bemutatkozott, mosolygott, és nem értette, hogy ki is valójában ez a vele egykorú srác. A főnök asszisztense? Vagy egy munkatárs? Gábornak hívják, magas, széles vállú, határozott fickó, nagy szürke és mosolygós szemekkel. Zsófi nak rendkívül szimpatikusnak és korrektnek tűnt. Az első kézfogásnál persze rögtön Zsófiba hasított a kérdés:
Ó, hát ki ez a jóképű fiú? De el is hessegette fejéből a gondolatot, főleg, amikor kiderült, hogy felveszik őt, és ez a fiatal srác lesz a főnöke.
Madarat lehetett volna fogatni aznap Zsófival. Boldogan tért be Póhoz, és rögtön el is újságolta neki a híreket. Vett néhány zöldséget és csibehúst, majd konyhafelszereléséhez képest egészen fejedelmi vacsorát készített magának. Onnantól kezdve Zsófit mintha kicserélték volna. Reggelente kipattant az ágyból, csinosan felöltözött, elment a munkahelyére, ahol bár az első néhány héten annyira figyelt, és olyan sokat tanult, hogy amint hazaért, elaludt. Azonban az idő elteltével mintha már a kisujjában lenne az egész, úgy dolgozott.
Esténként hullafáradtan, ám mégis jókedvűen tért be Póhoz, akivel megbeszélték a nap eseményeit. Zsófit úgy felvillanyozta a dolog, hogy végre állandó munkahelye van, jó fejek a munkatársai, elég jó pénzt keres, hogy már azt is eltervezte, mihelyst több pénze lesz, bérel magának egy nagyobb lakást, amit kedvére kicicomáz majd. S ami a legjobb, szépen lassan kezdte elfelejteni Zsoltit. Már nem gondolt rá annyit, és ha mégis, egyre távolabbnak érezte magát tőle. Szépen lassan rájött, hogy fogalma sincs, mit keresett Zsolt mellett, és hogy ennél jobban nem is történhettek volna a dolgok. Persze, a mindennapok, a stresszes munka és a monotonitás végül Zsófin is kifogott egy picit, és azért még néha hiányzott neki Zsolt, de imádta az új munkáját, és ez feledtetni tudta vele a múlt sérelmeit. Ráadásul Gábor, a főnöke rendkívül jó fejnek bizonyult, és állandóan dicsérte Zsófi munkáját.
Néhány hónap elteltével Zsófi oldalát egyre inkább fúrta a kíváncsiság, vajon van-e Gábornak barátnője. Aztán mindig magára pirított, hogy azért Gábor mégiscsak a főnöke, így jobb lesz, ha nem gondolkozik ilyeneken, és főleg, ha nem kezd veszedelmes viszonyokba. Csakhogy minél inkább el akarta hessegetni a gondolatot, egyre inkább szimpatizáltak egymással. Gábor kikérte Zsófi véleményét, megdicsérte a ruháját, kinevette Zsófi oly sokszor kócosnak tűnő, rakoncátlan hajkoronáját. Filmekről és sorozatokról dumáltak, ha találkoztak a kis konyhában, amikor kávét főztek, vagy amikor munka után együtt indultak le a lépcsőkön. Zsófi pedig egyre jobban érezte magát a fiú társaságában.
Mígnem az egyik nap Gábor említést nem tett neki a barátnőjéről, akinek macaront kell vennie valahol, mert megígérte neki. Zsófi próbálta leplezni szomorúságát, de igyekezett helyrepofozni magát. Persze hogy van barátnője! – mondogatta magának. Ne tégy úgy, mintha nem tudtad volna! – szólt magára, majd úgy döntött, nem akar még több zűrös pasis ügyet magának. Elég volt neki az, hogy Zsolt úgy elbánt vele. Teltek-múltak a napok, és Zsófi egyre inkább felszabadultabbnak érezte magát, érezte és tudta, hogy vannak határok, amiket már nem léphet át, mégiscsak felnőtt nő, és bár Gábor rendkívül jó fej volt, azért mégis megtartotta azt a bizonyos távolságot. Élvezte, hogy a fiú kitünteti őt a figyelmével, de tudta, nem flörtölhet vele, mert ott van Gábor barátnője. A másik lány. Mennyire szerencsés csaj, hogy ilyen pasija van! Biztos lelki társai egymásnak, mint a romantikus, soha véget nem érő történetekben.
Gábor már korábban lelépett az irodából. Persze egy jókora mosolyt dobott a lány felé, amitől Zsófi el is pirult. Ekkor Zsófi rájött, hogy már egyáltalán nem a munkán jár az esze, így hát összecsomagolta a cuccait, és lazításképp kinyitotta az oly régóta nem használt Facebookját. Ekkor Zsófiba mintha óriási kést döftek volna. Ott állt Zsolt egy szőke, csinos lány mellett, egy másik képen egymás karjaiban, aztán ölelkezve meg csókolózva. Zsófi percekig döbbenten bámulta a képernyőjét.
Alig szakítottunk, és máris talált magának valakit… – gondolta csalódottan magában. S én soha nem feltételeztem volna Zsoltiról semmi ilyet – mormogta magában, amikor hirtelen felkapta a fejét, és eszébe jutott, hogy ez volt az a szőke nő, akiről Zsolt néha-néha beszélt. Atyaég! Már akkor megcsalt… tuti, tuti, hogy megcsalt vele! Zsófiról akkor mintha több ezer kilós súlyok szakadtak volna le. Egyszeriben mindent megértett. Én hülye! – mondta fintorral az arcán, és gyorsan a vietnami közért felé indult, hogy beszámoljon a történtekről Pónak. Mikor megérkezett, Pó egy vevőt szolgált ki éppen, így Zsófi a borospult felé vette az irányt. Úgy érezte, szüksége van néhány korty borra, hogy megeméssze a dolgokat. Nem akarta elhinni, hogy ilyen bolond volt, hogy nem vette észre a jeleket. Hogy lehet mégis? Miközben ezen töprengett, a rózsaszín nedűk közül válogatott, és arra lett figyelmes, hogy a saját nevét hallja folyamatosan. Így Zsófi, meg úgy Zsófi, és hirtelen egy egészen különös párbeszédnek volt a fültanúja.
– Látom rajta, hogy tetszik neki az a lány! Bejön Gábornak – szólt dühösen a vékony, visító hang.
– A kis céda! Mit gondol, hogy csak besétál oda, és elcsavarja más nő pasijának a fejét? – tette hozzá egy ennél kicsit mélyebb hang.
– Látom rajta, hogy odavan érte! – mondta a vékony, dühös hang, s ekkor Zsófi teljesen összerezzent. Nem tudta, hogy rohanjon-e ki a boltból, vagy várja meg a befejezést. Oldalra húzódott a sarokba, figyelte a hangokat, és próbált úgy helyezkedni, hogy észre ne vegyék őt. Pó szájtátva nézte Zsófi polcok közötti mutatványát. Ekkor Zsófi a mutatóujját gyorsan szája elé kapta, hogy jelezzen Pónak.
– Mindenesetre – mondta a rikácsoló hangú nő – majd én megmutatom neki, hogy engem nem lehet csak úgy elhagyni!
– Mégis mit akarsz csinálni? – kérdezte a mélyebb hangú nő, aki suttogóra vette, jelezve barátnőjének a rendkívül magas frekvenciájú hangerejét.
– Hm, még nem tudom, de kitalálok valamit! – vetette oda hetykén a nő, majd hozzátette: – Engem nem fog csak úgy elhagyni Zsófikáért, aki olyan ügyes, és olyan okos, és... Ki tudnám tépni az összes szál haját!
Ekkor Zsófi összerezzent, és teljesen kiguvadt a szeme. Úgy érezte, mindjárt kicsúszik alóla a talaj, ezt nem bírja sokáig a lába. S ekkor újra megszólalt a rikácsoló hang:
– Érzelmi terror. Igen. Aztán egy kis lelkiismeret-furdalás, hogy nem foglalkozik velem eleget, bla-bla. Aztán ha nem működik, akkor jöhet egy álterhesség.
Ekkor a másik nő felszisszent, jelezve felháborodását, de a vékony hang csak folytatta:
– Nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem. Gábor jóképű, gazdag, és csodaszép gyerekeink lesznek! Szóval ennyi. S ezért mindent meg fogok tenni. Mert ő az enyém!
Zsófi ekkor vette észre, hogy úgy szorítja a kosarat, hogy teljesen elfehéredtek az ujjai. Akkora düh támadt benne, hogy legszívesebben odament volna, és jól beolvasott volna ennek a nőnek, hogy márpedig neki semmi köze Gáborhoz. S még ha bókol is neki néha, észre sem veszi, mert ő egy rendes lány, aki nemrég ment keresztül egy szakításon, és semmi kedve mások boldogságának útjába állni és ilyenekkel játszadozni. Felnézett a rozékhoz a polcra, és hirtelen mintha eszébe jutott volna valami.
Száját mosolyra húzta, gyorsan körbepillantott, majd intett Pónak, és észrevétlenül kiosont a boltból. Mekkora hárpia, te jó ég! Én meg alig mertem Gáborhoz szólni… – gondolta magában. Majd a friss esti levegőt beszippantva rohant a lakására, és érezte, hogy hirtelen megtelik energiával. Én, bolond, azt gondoltam, hogy ez a…, hogy ez a nő milyen szerencsés! – mormogta magának szeszélyesen, és amint hazaért, már nyitotta is nagy mosollyal a szekrénye ajtaját, hogy kiválassza a legdögösebb ruháját, amelyikben másnap munkába megy.
