Kétórás késéssel állt be a vonat a pályaudvarra. Edit fáradtan szállt fel, megkereste a helyjegyének megfelelő ülést, és várta, hogy elinduljanak. Nem is próbálta feltenni bőröndjét a csomagtartóra, úgysem bírta volna. Otthagyta a szomszéd ülés előtt. Budapesten volt a fia családjánál, általában ilyenkor, vasárnap délután szokott visszautazni Pozsonyba.
Párkányig senki sem csatlakozott hozzá, itt azonban többen is felszálltak. Egy fiatal lány jött be a kupéba minden szó nélkül, és leült az ablak melletti ülésre. Utána egy hatvan körüli férfi.
Furcsa szlováksággal kérdezte, szabad-e a szemközti ülőhely. Igen, tessék, válaszolta Edit. Gondolta, magyar lehet, ezért magyarul szólt hozzá:
– Megkérhetem, hogy feltegye a bőröndömet a csomagtartóra? Bizonyára sokan felszállnak még… – de mire mindezt kimondta, a férfi, izmos, kisportolt alkat lévén, szinte fél kézzel fellibbentette a nehéz koffert a polcra.
– Ja balgar – mondta magyarázkodva, ezzel azt is jelezve, hogy azért megértette, mit kért tőle a nő.
De hiszen ez ő!, hasított a tudat Editbe. Nem, az nem lehet. De igen, a szeme elárulja. Ilyen fekete szeme senki másnak nincs. A haja is ugyanolyan csapzott, most már ugyan inkább szürkés, de a hullámok ugyanúgy lógnak a homlokába. Hány éve is? Közben a férfi beszélni kezdett hozzá. Kicsit szlovákosan, de bolgár nyelven. Editnek nagyon kellett figyelnie, hogy megértse a szavait.
– Hajós vagyok. Párkányból délre szállítok egy teherhajón. Most meg Prágába rendeltek, de magam sem tudom, miért. Talán Csehországból kell lehozni valamilyen hajót. Volt már ilyen. – Edit csak nézte a férfit, nézte. Igen, ő az, mindenképpen.
– Ti Ászen, da? – szakította félbe a szóáradatot.
– Da, ja Ászen – felelt a férfi zavart mosollyal.
– Kamcsija – dadogta a nő.
– Da, Kamcsija. De honnan tudod, hogy erről a vidékről származom?
– Nem emlékszel, ezerkilencszázhetvennégy nyarán…
– Edit? Hát persze, te vagy az, Edit!
Egyikük sem tudta leplezni a meglepetést. Ennyi év után.
– Negyvenöt éve – oldotta meg a matematikai feladványt Ászen.
Akkor hát ő is emlékszik. De most mit mondjak – tépelődött Edit. A férfinak is elállt a szava. Ő sem tudta, mivel folytassa. Csak mosolygott minduntalan, ha a nőre nézett. Hetvennégyben, az iskolaév utolsó napján, Edit édesapja két tengerparti beutalóval jött haza a munkahelyéről. Azt mondta, az autóbusz-vállalat minden nyáron helyet bérel valahol a bolgár tengerparton, egy kempingben. Néhány ember már június közepén leutazott, elrendezték a nyitraiak táborhelyét. Edit és nővére egyelőre felfogni sem bírták, hogy tengerparti nyaralásra mehetnek. Ők eddig csak az év végi iskolai egynapos kirándulásokon vettek részt, a család sohasem szokott nyaralni, még a Balatonnál sem voltak soha. Édesanyjuk előadta gyors kérdéseit: Mennyibe kerül az a két beutaló? Kiderült, semennyibe. A vállalat az első turnusban a végzős autószerelőket utaztatja jutalomképpen, hogy leszerződtek valamelyik részlegre. Kezdetben a járművek karbantartásában fognak segédkezni, kalauzok és kocsikísérők lesznek, hiszen jobbára tizenhét-tizennyolc éves sihederek.
– Ilyen legénykékkel legyen két hétig összezárva a két lányunk? – csapta össze a kezét az édesanya. De ez az aggálya is megoldódni látszott, amikor az apa elmondta, hogy három tanító és azok feleségei lesznek a felügyelők, meg az ő lányait különben sem kell félteni, tudnak vigyázni magukra. De egy gond mégis van: holnap reggel hatkor indul az autóbusz Nyitráról, tehát már csak néhány óra van a csomagolásra, és még valami útravalót, sőt konzerveket is kell venni, mert a kosztot mindenki maga biztosítja.
– Na, azt már nem! – robbant ki az anya. A másnapi indulás dúlta fel. Most van a kötözés ideje, utána újra be kell kapálni a szőlőt, ribizlibefőzés, aztán mindjárt beérik a barack is… Az édesapa megmagyarázta neki, ha nem használnák ki ezt a kedvező kínálatot, akkor ők lennének a világon a legostobábbak.
Így történt, hogy a tizennyolc éves, érettségiző évfolyam előtt álló Vera és a tizenhat éves, szeptembertől majdan másodikos gimnazista Edit – bár még mindig nem fogták fel egészen – másnap kora reggel a Bulgáriába induló autóbusz előtt ácsorogtak. A legalább harminc fiatal srác a nyakát nyújtogatta, lopva figyelte a két szem lányt a csoportban. Néhány fiatal házaspár is volt velük, akik a végzős tanoncok alacsony létszáma okán kapták a lehetőséget az utazásra. A lányok csendben voltak, egy kicsit betolakodóknak érezték magukat a társaság gyűrűjében.
Két nap és egy éjszaka tartott az út. Végre megérkeztek Bulgária keleti részére, a Kamcsija területre. Amikor meglátták a tengert, kapkodniuk kellett a levegőt. A Fekete-tenger! A sátrak csuda jól felszerelt kéglik voltak. „T” alakú emelt padlózat, a T két szárnyán két hálószoba, középen a kiskonyha és a T alsó szárán egy hatalmas belépőhelyiség, amelyet teraszként is lehetett használni, ha az oldalait feltekerték. A konyhában kétégős gáztűzhely, az előszobában négy nyugágy, négy kempingszék és egy kisasztal.
Mivel a létszám szerint úgy jött ki, nem kaptak szomszédot, ketten uralták a négyszemélyes sátrat. Ezért külön hálóban is alhattak volna, de Vera erről hallani sem akart.
– Még mit nem, hogy majd éjjel odahozz valakit!
Editet bántotta, hogy nővére ezt mondja róla. Róla, aki még nem is csókolózott fiúval. Csak a barátnőjétől hallotta, de igazából el sem tudja képzelni, milyen lehet az igazi csók. Annyit tud: hagynod kell, hogy a fiú a nyelvével a tiédhez érjen, hogy megtáncoltassa a te nyelvedet. De nehogy ellenkezz, nehogy összeszorítsd a fogaidat, mert akkor tudni fogja, hogy valami kis falusi liba vagy. Az első napok csodálatosak voltak. A puha homok, a kellemesen meleg sós víz, a társaság… A strandon kézilabda- és focipályák voltak, akár egész nap mozoghatott az ember: hol a vízben, hol a parton. Edit ezt tette. És nem tudott betelni a szabadsággal.
Közben kiderült, hogy a vállalat szakszervezete kosztot is biztosított a nyaralók számára, étkezési jegyek formájában. Reggelijegy, ebédjegy, vacsorajegy, mind-mind tizenkét leva értékben. Tizenhat napra! Ezekkel lehetett fizetni a pincéreknél. Sőt be is váltották a jegyeket levára. Igaz, jócskán levették róla a sápot, de így is hatalmas vagyonra lehetett szert tenni. Vera és Edit csak kevéske költőpénzt kaptak otthonról, nekik különösen jól jött ez a váratlan ajándék. Ennyit egész nyáron nem kerestek meg a szövetkezetben. Vettek is mindjárt egy-egy új fürdőruhát, divatos szandált, nyári ruhát, sok-sok ajándékot az egész családnak, a legtöbbet édesanyjuknak.
Elérkezett a szombat este, a negyedik itt töltött napjuk. A csajok úgy döntöttek – hisz volt miből –, vendéglőben vacsoráznak. Mindenütt teltház volt. Sehol sem találtak üres asztalt, ezért egy német házaspárhoz csatlakoztak. Megrendelték a vacsorát, eközben a németek fizettek, és már távoztak is. De a székük nem maradt sokáig üresen. Két szemrevaló ifjonc csapott le rájuk, persze udvariasan megkérdezték – bolgárul –, szabad-e a hely. Edit megörült az asztaltársaknak. Különösen a mellé ülő fiatalembert találta rokonszenvesnek. Minduntalan, ha egymásra néztek, akaratlanul is fülig húzódott a szája. Az ifjú még mosolygósabb volt.
– Ja Ászen – mutatkozott be – a éto Szasa – mutatott a barátjára.
– Ja Edit a éta moja szisztra, Vera – vette át a szót Edit, és szeretett volna a fiúkkal kezet fogni, hiszen tanulta az iskolában, hogy a nőknek illik először a kezüket nyújtaniuk. Eddig még nem tudatosította, hogy ő már nő lenne, legfeljebb lánynak tartotta magát. És olyan félénk volt. Még sohasem nyújtott kezet férfinak. Vagy fiúnak.
– Kellett neked vigyorogni rájuk! Most hogyan rázzuk le őket? – hangzott az észhez térítő szidalmazás. Edit nem válaszolt. Egyfolytában csevegett a két hazai sráccal, akik valami hajósiskoláról, szünidőről, hétvégi pihenőről, a kemping gondnokánál, vagyis a nagybácsijuknál való elszállásolásról beszéltek félig oroszul, félig bolgárul.
– Eljönnétek velünk vacsora után táncolni?
– Hogyne, szívesen – vágta rá Edit, aki oroszból nagyon jó volt az iskolában, még szavalóversenyekre is járt, így most ennek nagy hasznát vette.
Edit a két fiú kíséretében ment a közeli diszkóba, Vera nem tartott velük. Ászen kézen fogta a lányt, úgy vezette a táncparkettre. Akkor még kevesen táncoltak. A hatalmas ponyva alatt fények cikáztak – ilyet se látott még életében. És ez a zene: Sugar Baby Love! Szinte elolvadtak tőle. Csak jóval később tudta meg, hogy ez a The Rubettes együttes világslágere. Az este folyamán talán minden harmadik számként ezt a dalt tette fel a lemezlovas, és mindenki őrjöngött. Szombaton éjfélig tartott nyitva a diszkó, más napokon csak tízig.
Éjfélkor szétszéledt a társaság. Ászen elkísérte Editet a sátráig. Edit úgy gondolta, most jött el az idő arra az igazi, heves csókolózásra. De csak egy puszit kapott az arcára, amit hirtelenjében viszonozni sem tudott.
– Holnap újra eljövök, itt leszek úgy tíz óra tájban.
– De melyik részén, hiszen ez legalább fél kilométer hosszú.
– Megtalállak – szólt Ászen sokat sejtetőn.
Másnap Edit ébredt hamarabb, elkészítette a reggelit, és várta, hogy végre a nővére is kimásszon a sátorból. Tíznél tovább nem bírt várni. Kiment a tengerhez, s lám, Ászen már ott ácsorgott a parton, egyre a sátrak felé kémlelgetve.
– Gyere, ússzunk egy nagyot – mondta a szia után. Mert azt már tudta Edittől, hogy a magyar fiatalok így üdvözlik egymást.
– Szia, menjünk – válaszolta Edit. Kicsit hiányolta legalább azt az egy esti puszit, de úgy látszik, a bolgároknál nem szokás eltúlozni az ilyesmit.
A nyitrai fiúk kezdetben rossz néven vették, hogy a két szem lány közül az egyik egy idegennel szórakozik. De Ászen velük is hamar megbarátkozott, és beállt a focizók közé is. Este megint diszkóztak. De vasárnap lévén, csak tízig koptathatták a parkettet. Tízkor villanyoltás, zárás. Akkoriban még ez volt a rend.
– Ha van kedved, sétálhatnánk egyet itt a közeli erdőben – javasolta Ászen.
Edit nem ellenkezett. Megtudta, hogy a rezervátum flóráját a világ leghíresebb botanikusai is számon tartják, felkeresik és kutatják. Ez is érdekes felfedezés volt. Hát még az a mozdulat, amellyel Ászen átölelte a derekát, és gyengéden magához vonta! A széles ösvényen szorosan egymásba fonódtak. Egyszerre álltak meg, valami belső vezényszóra, és csókolózni kezdtek. Ez most már heves csókolózás volt. Ászen időnként beleszuszogott Edit fülébe, s ettől Edit megijedt: talán rosszul van? De nem, minden megy tovább. Most a melléhez nyúl. Jaj, istenem, én mit csináljak? Ászen nyaka köré fonja a kezét, erre a mozdulatra a fiút igazi férfiúi vágyak veszik hatalmába. Magához szorítja Editet, ő pedig megrémül, amikor megérzi hasa tájékán a férfiasságát. Azonnal kitépte magát az ölelésből, és futásnak eredt. A kemping bejáratáig meg sem állt.
Edit nem tudta, mi is ez, amit átélt. Jó volt, kellemes és izgató, de félelmetes is. Nem tudta, mit gondol most róla Ászen, azt sem tudta, eljön-e újra a következő hétvégén, ahogy azelőtt megígérte. Ászen már péntek este megjött az új motorján, amelyet tizennyolcadik születésnapjára kapott. Másnapra meghívta Editet Várnába, s bár Edit elmondta, hogy jártak már ott, a fiú csak győzködte:
– Egy nap alatt keveset láthattál. És megállunk egy fürdésre az Arany Homokon is, sőt a Kamcsija folyó torkolatát is megnézhetjük, itt van nem messze, az is a rezervátum része. Holnap pedig sorra vehetjük a déli oldalt: elmehetünk Neszebarba, megmártózhatunk a Napos Part strandján, s ha belefér, akár Burgaszba is lemotorozhatunk.
Végül aztán felejthetetlen két napot töltöttek együtt. Edit rózsaolajat és egy kendőt kapott Ászentől ajándékba, ő pedig egy kézi készítésű irattárcát vett neki emlékül. De a Várna főterén látott hagyományos bolgár lakodalom is felejthetetlen élménynek és évekre szóló emléknek számított. Címet cseréltek, később fényképet is küldtek egymásnak, de a levelezés lassan megszakadt… Párkányt elhagyva a vonat kitartóan zakatolt, az eddig bőbeszédű Ászen elcsendesedett. Csak mosolygott egyfolytában Editre, és ennyit mondott:
– Nye právda. Nye právda.
Edit sem találta a szavakat. Most mondja el neki, hogy még mindig megvan az a rózsaolaj, meg a kendő is? Vagy kérdezze ki, nős-e, van-e családja?
– Emlékszel? Sugar Baby Love! – törte meg a csendet Ászen.
Editnek majdnem megszakadt a szíve. Hát hogyne emlékezne! De hogy lehet, hogy ők ketten ennyi év után találkoztak? Miféle játéka ez a sorsnak? És miért nem kérdez: mi lett velem, hogy alakult az életem? Én legalább annyit tudok róla, hogy Párkányból dél felé és vissza hajózgatással tengeti az életét.
– Annyi mindent tudnék kérdezni! – mondta nemsokára Ászen, mintha Edit gondolataiban olvasott volna. – Annyi mindent…
De semmit sem kérdezett. A vonat Újvárba ért. Az üres ülések mind megteltek, és a folyosón is tülekedtek az emberek. Sőt egy srác kénytelen volt benyomulni a kupéjukba. Pontosan közéjük állt, ahogy ott ücsörögtek egymással szemben a sok fel nem tett kérdésükkel. Ászen néha kihajolt a fiú mögül, és egy új mosolyt küldött Editnek. Csupán ennyi történt Pozsonyig. Akkor a tömeg nagy része a kocsi kijárata felé igyekezett, leszálláshoz készülődött. Ászen kérés nélkül emelte le Edit bőröndjét a csomagtartóról. Csak álltak egymással szemben, egy szót sem szóltak. Amikor a fülke kiürült, Edit a kezét nyújtotta felé – határozott mozdulattal. Ászen viszonozta a kézfogást.
– Dovizsdanye – mondta enyhén fátyolos hangon.
– Dovizsdanye? – kérdezett vissza Edit.
– Akkor hát: szia – helyesbített a férfi derűsen. Kicsit megszorította a nő kezét, és gyengéden arcon csókolta.
– Szia – felelte Edit, már ő is mosolyogva.
Fiala Ilona
