Feszengett a kölcsönzakóban. Nem volt hozzászokva. Vidéki fiúként az istálló volt az ő birodalma.
A széna illata, a lóürülék szaga, a patás barátok türelmetlen tipródása a kapu nyílásakor, leheletük párája a téli reggeleken. Az üres réteken s a földtáblákon érezte otthon magát, de Antoine annyit beszélt neki Párizs csodáiról, hogy Laurent egy nap vonatra szállt, és felutazott a fővárosba. Már az is lenyűgözte őt, amint a nagy, nehéz monstrum meglódult, és lankadatlanul zakatolt előre. Aztán Antoine bejelentette, hogy megmutatja neki a város legbohémebb helyét.
A somorjai Gyökeres Kinga a Kék Róka Íróka csoport tagja.
– Mi az a bohém? Léha lányok lesznek ott?
– Sokkal jobb. A művészek! – csillant fel Antoine szeme. Laurent már hallott ezekről a csodabogarakról. Róluk, akiket nem érdekelt a Szalon művészete, s akik meghökkentő módon a szabad ég alatt festettek. De nem ám arisztokratákat jó pénzért, hanem egyszerű járókelőket. Akár ő is rajta lehetne a képen, illetve bárki, aki ott van. Na de ki az, aki egy ilyen vad mulatságot megörökítene? Hiszen ott minden olyan emberi viselkedés fellelhető, amit otthon elítélnének. Laurent-t viszont nagyon is csábította a féktelen szabadság elképzelése.
Körülnézett, magával ragadta a színes forgatag. Hangosan kacagó nők suhantak enyhén spicces urak karján. Kacéran tekingettek jobbra-balra, felmérve, hol lapul a következő táncpartner.
Még a fullasztó meleg sem zavarta őket, hisz mindannyian égtek a vágytól. Itt nem voltak szabályok. Itt csak az nem fordult elő, amit még nem találtak ki.
Ott volt például az az úr, aki velük szemben ült, és szemtelenül, pajzán módon udvarolt egy csíkos ruhás lánynak:
– Esténként is ilyen tüzes kiskegyed szeme? Remélem, nem csak a szeme, de titkos kertje is olyan hívogató, mint a cseresznyepiros ajka!
A lány nem válaszolt, csak merészen állta a férfi tekintetét.
– Gyümölcsökön élnék, ha azok magára lennének aggatva! Hajából szemenként csipegetném ki a beletűzött veres meggyeket. Karcsú nyakába szőlőfürtöket aggatnék, s azokról egyenként harapnám le a szemeket. Kebleit pedig... – nyúlt a lány felé, ám a mögüle kilépő Madame hirtelen az útját állta.
– Elég, költőkém! Nincs ingyen a szórakozás! Első osztályú a kicsike. Ártatlan, vidéki lányka!
Tánc a Moulin de la Galette-ben. A festmény egy tipikus vasárnap délutánt ábrázol a 19. század Párizsában... A munkásosztálybeli párizsiak kiöltöztek, s ott ettek-ittak a kerthelyiségben. Auguste Renoir leghíresebb festménye ezt a pillanatot örökítette meg. A tömegben ott voltak a szép lányok, akik áldozatra vártak – vagy csak arra, hogy egy festő ecsetjére kerüljenek, s ezáltal híresek legyenek...
Az udvarló elhallgatott, mire a Madame egy másik pártfogoltjának a hódolóját kezdte korholni, aki épp a ruhájától próbálta megszabadítani a lányt.
– Na de uram! Ne közönség előtt! – horkant fel a testes matróna. – Leveszi ő magától is, valahol máshol! Nem kell mindjárt elszakítani a drága anyagot. Ha fizet, viheti is a kis táncoslábút szobára.
Laurent a csíkos ruhás lányt fürkészte. Tekintetük összetalálkozott.
– Tiszteletem, kisasszony! – köszöntötte, s kezét kalapjához emelte. – Egy táncra?
– Köszönöm, nem. Tegnap éjjel véresre táncoltam a lábam. Most pihennem kell, mert este fellépünk a Moulin Rouge-ban. Jöjjön el!
– És az hol van?
– Ne vicceljen! Mindenki tudja...
Laurent csak nézte, csodálta a lányt. Annyira ellenállhatatlan volt... Egy darab papírt vett elő, s felkanyarintotta rá a címét:
– Ha megunja ezt az életet, jöjjön el hozzám. Vagyis, jöjjön hozzám. Feleségül gondoltam. Nem csak úgy... Tudja.
Már épp nyújtotta volna a lány felé a cédulát, amikor a Madame visszaért, s dühösen kirántotta a kezéből a papírt.
– Ez meg mi? Itt csak rajtam keresztül lehet üzletet kötni! Még ennyit sem tud a szabályokról, maga fajankó?! – kiabálta, majd felrántotta a lányt, elvonszolta őt, s mindketten eltűntek a tömegben.
– Ó, az ilyenek arról álmodnak, hogy valaki a múzsájává válaszsza, lefesse, aztán eltartsa őket. Így megmaradnának az öröklét fénylő csarnokában... Ám az igazság az – hajolt közelebb Antoine füstöt pöfékelve –, hogy pár év múlva elhasználtan fognak kéregetni a Sacré Coeur környékén. Na menjünk, ma nincs itt semmi látnivaló.
Laurent csalódottan kászálódott fel. Szemével kereste a lányt, de sehol sem találta.
– Monsieur! Egy táncra! – kiáltott utána a távolból a csíkos ruhás lány, de a nagy zajban ezt már nem hallotta.
Ez a jelenet is biztosan eltűnt volna az idő sodrásában, ha egy ügyes megfigyelő meg nem örökíti színes, örvénylő festményén. Laurent erre csak évtizedekkel később jött rá, amikor a mozzanatot viszontlátta egy neki címzett képeslapon. Szeme már nem volt a régi, a térde is rogyadozott. Egy ledolgozott élet állt mögötte, tele nehézségekkel, betegséggel, a nagy háborúval, de ezt most mind elfelejtette. Visszarepült az időben, amikor még reménynyel teli volt a szíve, s remegő kézzel körmölte a címét a titokzatos lánynak. A lánynak, akit aztán soha többé nem látott viszont.
– Mégiscsak létezik az örökkévalóság – gondolta, és a szeme sarkából kitörölt egy kósza könnycseppet.
