Napjaink legnagyobb paradoxona, hogy bár lépten-nyomon az elfogadást és egymás véleményének tiszteletben tartását hirdetjük, a valódi nyitottság hiánycikknek számít. Buborékban élünk, ahová nem engedünk be semmi olyat, ami akár csak egy kicsit is megrendítené a világképünket, s nem is vagyunk kíváncsiak más véleményekre, nézőpontokra. Ha mégis meghallunk egyet, akkor kézzel-lábbal próbáljuk bizonyítani az igazunkat, esetleg zsigerből elküldjük a másikat melegebb éghajlatra.
Durva általánosításnak hangozhatnak ezek az állítások, de valójában egy létező kórképet írtam le. Mostanság sokat bújom az internetes fórumokat és a közösségi oldalakat, hogy lássam, mi van az emberek fejében. Mert igazán a világhálón engedjük el magunkat, ahol gyakran Istent játszva, akár arccal és névvel is olyan minősíthetetlen stílusban kommunikálunk egymással, hogy néha már azt gondolom: nem a mesterséges intelligencia veszélyezteti a társadalmunkat, hanem az a morális mocsár, melyben évek óta tocsogunk.
„Gondolkozó ember, amikor csak lehet, hallgat; s mikor már nem lehet hallgatnia többé, akkor beszél, vagy ír. De ezt csak végső szükségben cselekszi” – írja Márai Sándor, a gondolattal pedig egyre jobban azonosulni tudok, hiszen ahogy idősödöm, úgy válok én is csendesebbé. Már nem tartom fontosnak, hogy mindenáron meggyőzzek valakit az igazamról vagy arról, ha valamit rosszul lát. S nem azért, mert félek a vitától, hanem mert belefáradtam abba, hogy az emberek zöme csak végletekben tud gondolkodni, és azt hiszi, egyik dolog kizárja a másikat.
Bezzeg azelőtt…
Persze, nem volt ez mindig így. Kamaszkoromban erősen nemzeti érzelmű voltam, s bár soha nem hajlottam el a szélsőségek felé, gyakran szálltam vitába politikai és történelmi kérdésekben – akár szóban, akár írásban. Idővel aztán több dologban is csalódtam, megismertem más nézőpontokat, s láttam, hogy a világ nem fekete-fehér, de semmiképp sem olyan, mint ahogyan azt egyik-másik oldal beállítja.
Mindenesetre kellettek ezek az évek, hogy kialakuljanak bennem azok a konzervatív gyökerek, amelyekre aztán fel tudtam építeni egy rugalmas és nyitott, liberálisabb világszemléletet. S ennek köszönhetően ma szinte bárkivel el tudok beszélgetni anélkül, hogy megjátszanám magamat vagy összekülönböznénk.
Mindezt csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert manapság, ha valaki mást mond és másképp gondolkodik, mint korábban, akkor gyakran megkapja, hogy áruló, eladta magát, szembe köpte a régi énjét és így tovább. Az viszont nagyon ritkán merül fel, hogy nemcsak az idők, hanem mi, emberek is változunk. Nincs kőbe vésve a világnézetünk, s érdemes azon is elgondolkodni, vajon léteznek-e még klasszikus értelemben vett ideológiák. Hiszen a politika is egyre inkább az éppen aktuális és felkapott trendek, mintsem a klasszikus értékek alapján szerveződik. Az internet és a közösségi média pedig teljesen átalakították a közbeszédet: nemcsak az egyének hangja erősödött fel, hanem az indulatok, a szélek felé húzódás és a szekértáborokban való gondolkodás is.
S nem kell feltétlenül a politikával példálózni; elég, ha körülnézünk a saját portánkon: mennyi barátság és családi kapcsolat hidegült el vagy ment tönkre amiatt, mert nem értettünk egyet valamiben... Szóval adja magát a kérdés: Melyik út a jobb? Ha tíz év múltán is ugyanazokat az elveket valljuk és kitartunk mellettük? Vagy ha az idővel együtt mi magunk is változunk, akár annak árán, hogy korábbi önmagunk szöges ellentétévé válunk? A választ talán Arany János fogalmazta meg egy versében: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.”
A dehumanizáció kora
Manapság azonban nem könnyű embernek maradni, tekintve, mekkora indulatáradatnak vagyunk kitéve a hétköznapok során. S most hagyjuk azokat a közhelyeket, hogy a fáradtság, a növekvő frusztráció és bizonytalanság az oka mindennek. Mint említettem, sokat olvasom a közösségi oldalakat, s igencsak rémisztő látni, hogy olykor értelmes és művelt emberek is valósággal kifordulnak önmagukból, miközben azzá válnak, amit ők maguk is kritizálnak.
Fájó belegondolni a rosszmájú megjegyzések mögötti emberi sorsokba, hogy sokak számára jóformán az internet jelenti az egyetlen szelepet, amelyen keresztül le tudnak engedni. Egy kommentszekcióból ma tökéletesen kiolvasható a társadalom lelki világának lenyomata, s bizony, néha az az érzésem, hogy egy virtuális cirkuszi show résztvevői vagyunk: a porondmester bedob egy figyelemfelkeltő témát, amely alatt hajba kaphatunk.
S miközben úgy ugatunk egymásra, mint a kutyák, a tartalom és az üzenet másodlagossá válnak. Már rég nem a vitáról vagy a véleménynyilvánításról szól a dolog, hanem az indulatokról, az izgalomról és arról, hogy a másik lelkébe minél jobban belegázoljunk. Ami viszont nagyon nem mindegy, hogy a képernyők túloldalán emberek ülnek. Félelmetes, hogy egyesek milyen stílusban kommunikálnak egymással, bele sem gondolva abba, hogy az olykor meggondolatlan, olykor ártó szándékú megjegyzéseikkel milyen gondolatokat, folyamatokat indítanak el a másikban.
A megszégyenítés, a megalázás szinte mindennapossá, már-már megtűrtté vált, s egy mezei sporthír alatt is képesek vagyunk egymás torkának esni.
Önmagunk paródiái
Persze, ezek nem új keletű dolgok, mégis azt gondolom, fontos róluk beszélni, mert a szóban forgó viselkedés egyre inkább kezdi kinőni az internet kereteit, s már a hétköznapi életben is láthatók a nyomai. Mintha minden területen sokkal ingerlékenyebbek lennénk, s ahogy fentebb is írtam, nem lehet mindig azzal elintézni a dolgot, hogy valakinek rossz napja van. Tetszik vagy sem, a közösségi médiában uralkodó métely is felelős azért, hogy elfelejtettünk emberként viselkedni.
Sokan leírták már, hogy vitakultúránk hanyatlóban van, s egyre kevésbé tudunk egymással érdemben kommunikálni. Magamon és a környezetemen is megfigyeltem, hogy amikor beszélgetünk, nem igazán figyelünk a másikra, s nagyon ritkán reagálunk az elhangzottakra. Inkább kivárjuk a sorunkat, majd belekezdünk a saját nézőpontunk ismertetésébe, vagy ami még rosszabb: csak magunkról kezdünk el beszélni. Úgy vélem, ez a fajta magamutogatás is a Facebook és társai miatt erősödött fel, s végső soron ezért egyre ritkábbak a jó beszélgetések.
Jaron Lanier a Miért töröld magad azonnal a közösségi oldalakról? című könyvében több érvet is felsorakoztat az mellett, hogy miért mérgezőek ezek a felületek. Kettőt emelnék ki közülük: kellemetlen alakokká válunk, illetve megszűnik az empátiára való képességünk. Előbbit, azt hiszem, nem kell magyarázni, hiszen tudjuk jól, hogy a stílus maga az ember. De hadd osszak meg egy személyes tapasztalatot. Látatlanban követek egy értelmiséginek tartott személyt, aki azonban rendre olyan gyűlölettől izzó sorokat ír a másik oldal szereplőiről, hogy véleményem szerint igencsak messze áll a haladó és elfogadó gondolkodástól. Az empátia hiányára pedig elég megnézni, milyen hozzászólások vannak egy-egy balesetről szóló hír alatt. Olyan vehemenciával osztjuk az észt, valamint mondunk ítéletet mások felett, mintha valamiféle félistenek lennénk. Miközben gyakran saját gyengeségeinket és frusztráltságunkat próbáljuk meg elfedni azzal, hogy ok nélkül belerúgunk a másikba. Hát tényleg ilyenek lennénk mi, emberek?
(© John Holcroft)
Vissza egymáshoz
Úgy gondolom, hogy minden, ami idáig elhangzott, így vagy úgy a nyitottság hiányára vezethető vissza. Megszoktuk, hogy nekünk van igazunk, mert olyan közegekben mozogtunk, ahol nem mondtak ellent nekünk. A kényelmetlen hangokat lenémítottuk, esetleg jól megmondtuk nekik a magunkét, amiért megtapsoltak bennünket a hasonlóan gondolkodók. Csak közben azt felejtettük el, hogy tetteink az online térben sem maradnak következmények nélkül.
„Oly sokáig voltunk lenn, hogy nem is tudjuk, milyen fenn” – szól a Hobo Blues Band egyik dalában a figyelmeztetésként is értelmezhető sor. Oly sokáig vívtunk jelentéktelen, kisstílű és személyeskedésbe áthajló vitákat, hogy talán már el is felejtettük, milyen az, amikor az „okos enged, szamár szenved”, avagy a józan eszünkre hallgatva felülkerekedünk egy helyzeten. Arról pedig végképp megfeledkeztünk, mit jelent a család, a barátok, s hogy nem kellene ezeket a kapcsolatokat tönkretenni olyan pitiáner dolgok miatt, mint a politika, a világuralmi törekvések és így tovább. Nekünk úgysem lesz beleszólásunk.
Arany János szavaira visszatérve: a legtöbb, amit tehetünk, tényleg csak annyi, hogy megpróbálunk emberek maradni, lehetőleg minden helyzetben és körülményben. Empátiával fordulni a másik felé, s ha kell, engedni az igazunkból. Mondani persze mindig könnyebb, éppen ezért gondolom, hogy ez korunk egyik legnagyobb kihívása: kilábalni a morális mocsárból, amelybe a kényelem és a gyarlóságunk juttatott. Van egy elméletem, miszerint ha a mesterséges intelligencia egy nap valóban öntudatra ébred, akkor talán nem úgy fordul majd az emberiség ellen, ahogyan azt a filmekben ábrázolják. Talán a valóság meghamisításával és az igazság-hazugság határainak elmosásával teremt majd bábeli zűrzavart közöttünk, hogy egymás ellen fordítson bennünket. Akár így lesz, akár nem, már csak ezért is fontos lenne, hogy mielőbb visszataláljunk egymáshoz.
