Azt szokták mondani: a munka nemesít. Nem mondhatom, hogy már minden munkát kipróbáltam, de állíthatom, hogy sokféle melóba belekóstoltam egyetemi éveim alatt. Természetesen csak alkalmilag, de ennek köszönhetően nem ijedek meg semmilyen munkától. (Ez a mai vészterhes koronás időkben nagy szerencsének számít, mert munkaügyben egyre inkább rögtönözni kell.) Szóval van élet az íróasztalon túl is, sőt, színes az élet!
Az átlagegyetemista élvezi a kevés kötöttséggel járó egyetemi életet. Ám ez a gondtalanság pénzbe kerül, ezért sokan igyekeznek besegíteni a szülőknek a finanszírozásba (persze a lehetőségeikhez és képességeikhez mérten). Némelyek csak simán több zsebpénzt szeretnének, ezért bólintanak rá az alkalmi munkákra. Hát, ez voltam én. A tehén.(?) Na jó, most komolyan!
Reczai Lilla
Először másodikban jelentkeztem be egy alkalmi munkákat kínáló céghez: telefonon értekeztünk az ajánlatokról, hogy mikor, hova, mennyiért lehet elszegődni alkalmi vagy kisegítő munkásnak. Az ügylet megköttetett, s attól a pillanattól fogva – amikor csak időm engedte – minden héten dolgoztam pár órát, hogy pluszpénzt keressek (és találjak).
Először is dolgoztam a Zarában...
Irigyeltek? Sok divatbolond lány szeretne belesni a kulisszák mögé: mi történik egy ilyen vágyott és átkozott (a fast fashion ellenségei ki nem állhatják) ruhaboltban? Először a pozsonyi Centralban található Zarában voltam árukirakó, illetve csomagoló. Hajnali öt órakor keltem (szerencsére nem minden nap), mert hat előtt már ott kellett lenni. Rajtunk kívül csak a biztonsági őr, a mester és a munkamorálunkat felügyelő próbababák voltak jelen. A csomagolás abból állt, hogy kidobozoltuk az árut, majd az akasztós ruhákról letéptük a fóliát, és átragasztottuk az árcédulákat (magasabb összegekre.) Igen, jól olvassátok! Sokkal olcsóbban megkapunk egy trendi Zara-szettet Spanyolországban, mint nálunk… A dolog kissé kínos, de ez van.
Tudnivaló, hogy a Zarát Amancio Ortega alapította, és a márka ma az Inditex cégcsoport vezető márkája – Ortega úr pedig a világ egyik leggazdagabb embere. Kitalálta ugyanis, hogy szakít a szezonhoz köthető trendekkel, s azóta kéthetente új trendet és árut dob piacra – ezt hívják folyamatos divatnak. Az eredmény: egyre több a kacat, s ma a divatipar az egyik legnagyobb környezetszennyező.
Ám nem akarok tisztességtelen lenni, ezért nem szólok több rosszat volt kenyéradó gazdámról. A „ragasztósdi” után csapatokba osztódtunk, s ki-ki elvonult a saját részlegére kipakolni az új árut. Én a gyerekosztályon szerettem dolgozni: annyi cuki holmit életemben nem fogtam még a kezemben, mint ott. Ráadásul mindig jó hangulatban dolgoztunk, mert a legtöbb alkalmi munkás bizony magyarul beszélt. Persze nem lehetett sokat totojázni, kilenc órára illett készen lenni a ruhák és kiegészítők szortírozásával és beárazásával.
Lassan nyitott az üzlet, már bámészkodtak a vevők... Nem mondom, hogy a munka nem volt megerőltető, hiszen ha haladni akartunk, egy pillanatra sem vehettük le szemünket a ruhahalmokról, még leülni sem volt időnk (sem helyünk), nemhogy bekapni valami reggelifélét. Volt kis szünetünk, de az csak arra volt elég, hogy elmenjünk arra a bizonyos helyre.
Négyemeletes takarítónő
Egy idő után elfáradtam, és beleuntam a nagy ruhakupacokba, s úgy döntöttem, váltok. Takarítani mindig is szerettem, így hát megcéloztam egy másik álommelót. Egy külvárosi cégnél bevállaltam, hogy reggelre puccba vágok négy emeletet. (Alvásidő szempontjából nem volt valami minőségi váltás, ekkor is korán keltem.) Folyosóról folyosóra vonszoltam magam után a felmosópartvist a sápadt reggeli fényben. Azóta tisztelem a világ összes takarítónőjét és bácsiját, és mindenkit, aki eltakarítja és feltakarítja utánunk a koszt és a szemetet. Kalapom emelem előttük!
Utána sorjáztak a hasonló kaliberű munkák, de már kedvezőbb idősávokban: a belváros egyik menő éttermében voltam kisegítő, zöldséget és gyümölcsöt aprítottam, krumplit hámoztam, répát pucoltam. A séf mindig azzal áltatott: ha ügyesen végzünk a melóval, sült pizzát falhatunk. Azóta is várom az ingyenpizzámat! (Ennyit a szavatartó séfekről.)
A következő állomásom egy nyomdacég volt Récse környékén. Papírt vágtunk méretre, borítékoztunk és a többi. Egy nagy helyiségben dolgoztunk, jóformán csak női kollégáim voltak. (Nem tudom, miért, talán a pasik nem szeretik a papíráru szagát – szóval még nem sikerült utánajárnom eme munkafajta diszkriminálásának.) Alig emlékszem, mi minden tartozott még a feladatkörünkbe, de rengetegen voltunk – és ott ismerkedtem meg afroamerikai barátnémmal, Manuelával, aki azóta boldog házasságban él valahol Szlovákiában. Aranyos és közvetlen lány volt, tőle vettem a legjobb angolleckéket, ugyanis szlovákul nem beszélt jól, magyarul meg egyáltalán nem.
Ezekben a munkákban az volt a jó, hogy türelemre és alázatra tanítottak. Az élet iskoláját jártam, miközben a krumplit julienne-re vágtam (így nevezik azt, mikor gyufavékonyra aprítják a szalmakrumplit). Szóval rengeteg tapasztalatra tettem szert a munka frontján, elsajátítottam ilyen-olyan protokollokat, s nem mellékesen barátokat és kedves ismerősöket szereztem.
Egyébként ahogy a munka, úgy a bérezés sem volt alantas. Négy- vagy öteurós órabérben dolgoztunk általában, amit az aktuális munkáltató visszaigazolt a magammal hordott bizonylaton. Egy albérletben élő fiatal egyetemistának ez több mint elég... Némelykor csak 3,50-et fizettek egy órára, de az nem volt annyira megerőltető meló, mint, mondjuk, a folyósótakarítás. Az árukirakodás a KIKA-ban vagy a termékellenőrzés a Billában ugyanolyan érdekességgel bírt számomra. Az utóbbiról van egy vicces emlékem: az egyik belvárosi üzletben a csemegepult mögé osztottak be. Köztudott, hogy mindig a pult mélyén találhatóak a finomságok, a szalámik és a különféle sonkák, s mivel nem vagyok magas lány (sőt!, de ezt inkább hagyjuk), nem tudtam hozni a megszokott formám. „Abból a sonkás szalámiból adjon nekem 25 dekát, legyen szíves!” Mire én: „Melyikből?” Ugyebár, nem igazán láttam, hova mutogat a vevő…
Great America!
Negyedévesként a Camp Leaders szervezet segítségével kijutottam egy amerikai gyerektáborba. Itt ismét csak takarítói beosztásban csillogtathattam meg erényeimet. Munkáséletem legnagyobb élményét ez a gyerektábor jelentette – vagyis hogy a végén beutaztuk a nyugati partvidéket és egyéb gyönyörű helyeket. Előtte három hónapon keresztül reggel 7-től délután 5-ig meg sem álltunk, szinte egész nap talpon voltunk.
Megterhelő volt, de jó volt a csapat: lengyel, magyar, cseh és szlovák fiatalokkal dolgoztunk együtt.
A végére jöjjön egy kis vörös farok (ezt a fogást a régi újságíróktól tanultam, akik szerint a kommunizmus alatt mindig meg kellett toldani a cikket egy tanulsággal): csak ajánlani tudom az alkalmi munkákat minden kezdő és jövendőbeli egyetemistának. Hisz mint írtam fentebb, ezek a kisebb és nagyobb munkák olyan élményekkel és tapasztalatokkal gazdagítottak, amelyek a személyiségemet pozitív irányban formálták. A két kezemben éreztem minden egyes feladat súlyát. Igen, voltak napok, hogy semmi nem jött össze, de utána mindig történt valami jó is. Hiszen ez az élet. Próba, cseresznye!
