Van, aki csak néz, és van, aki lát is. Nem is sejtjük, hogy pár lépésre az otthonunktól a természet miféle ajándékokat tartogat. Fodor Péter éppen ezeket a hétköznapi csodákat mutatja meg nekünk. A nyékvárkonyi fiatalember fotóin a Csallóköz újra Aranykertté válik.
– Gyermekkorom óta nagy természetjáró vagyok – emellett pedig imádom a könyveket. Órákig nézegettem a természetfotókat. Ennek ellenére csak viszonylag későn, húsz éves korom környékén fogalmazódott meg bennem a gondolatot, hogy saját szemszögemből mutassam meg a Csallóköz csodáit – beszél a kezdetekről Péter.
– Eleinte a könnyebbik utat választottam: hogy megismerjem a technika lehetőségeit, növényeket és hüllőket fényképeztem. Önmagamat képeztem, sok-sok hiba, baki után jutottam oda, ahol most vagyok. És még mindig van mit tanulnom. Szándékosan nem választottam tanárt, nem akartam, hogy befolyásoljanak. Ezért aztán a jó tanácsokat sem fogadtam meg.
– Az itt élők közül sokan nem is sejtik, hogy szűkebb hazánk, a Csallóköz miféle kincseket rejteget. Téged mi ejtett rabul?
– A Csallóköz kézenfekvő választás, hiszen itt születtem, itt élek. Mindig is lenyűgözött a Duna belföldi deltarendszere, holtágainak mozgalmas lassúsága. Mindig más, mindig kész a megújulásra, a jól ismert helyek is tartogatnak meglepetéseket. A változások elfogadására tanít – és én a vizeit figyelve tanulom elfogadni az életem változásait.
Fodor Péter
– Egy jó felvétel születése szerencse vagy inkább türelem eredménye?
– A sikerhez némi tudás is kell, ami technikai és biológiai ismereteket jelent. Néha a puszta szerencsén múlik. Máskor órákat töltök várakozással a vízben, álcázom magam vagy szárazföldi lesen kucorgok. És vannak esetek, mikor csak a türelmes utánajárás, a cserkészés segít. Igazság szerint a vízben, a lápos, mocsaras területeken való várakozást szeretem a legjobban.
– Sok időt töltesz a természetben. Megesett már, hogy összetűzésbe kerültél más erdei emberekkel?
– A vadászokkal nincs gondom, sokszor még tanácsot is adnak, melyik állatot merre keressek.
A Kis-Dunán azonban már meggyűlt a bajom a horgászokkal. Kinn a természetben csak az embertől tartok egy kicsit.
– Hogyan képzeljünk el egy természetfotóst munka közben?
– Az álcázásnál a terepszínű ruha az alap – az a fő, hogy megtörjük az emberi test alakját. A ruházatra ezért rongydarabok kerülnek. A felszerelést is álcázni kell, még szerencse, hogy ma már gyártanak terepszínű anyagokat a technika utólagos beburkolására. Lehet kapni kész leshelyeket, álcahálókat, de a kézzel, nádból készült les is megfelel. A vízben ugyanez a helyzet: ott úgynevezett úszó leshelyet viselek magam felett, amelyet magam előtt tolok. Egyébként van, hogy az álca sem segít: madaraink kiváló látását, emlőseink szaglását megtéveszteni nagyon nehéz. És nem kell fotó minden áron! Nem vagyok tolakodó, nem szándékom megzavarni az állatokat, feldúlni a fészkeket.
– Fotósként megjártad Afrikát is. Miben más a fekete kontinensen fényképezni?
– Nálunk az állatok nagyon félénkek, kerülik az ember közelségét. Míg Afrikában a nemzeti parkokban megszokták az emberek társaságát. Ezért nagyon közelről, könnyen lehet őket fotózni. Érdekes az afrikai állatok magatartása is. Csodálatra méltó, ahogy a vízhiány, a fennmaradásért folytatott állandó harc ellenére is megőrzik a méltóságukat. Mindenestre engem nagyobb örömmel tölt el, ha itthon, a Csallóközben sikerül lencsevégre kapnom egy-egy ritka példányt, mert tudom, hogy abban sokkal több munka van.
– Melyek azok a ritka állatfajok, amelyeket szeretnél lencsevégre kapni?
– A madarak közül a fekete gólyát és Európa legnagyobb ragadozó madarát, a rétisast említeném. Utóbbit gyakran lehet látni, de fotózni nehéz. Az emlősök közül az ügyesen rejtőzködő vidrák és a hódok, melyek újra elterjedtek mifelénk, csak az életmódjuk miatt (éjjeli állatok) nehéz róluk jó felvételt készíteni. De én a legkisebb pillangónak vagy szarvasnak is örülni tudok. Egy adott területet komplexen szeretek dokumentálni.
– Civilben biológia szakos tanár vagy. A diákjaidat is kiviszed a természetbe?
– Sajnos, a legtöbb fiatalnak más a viszonya a természethez, mint az én korosztályomnak volt. Ahhoz, hogy ritka pillanatokat lássunk, türelem kell. A várakozás azonban megterhelő a mai diák számára, hiszen a médián keresztül annyi inger éri, hogy nem tud lelassulni. Ennek ellenére folyamatosan próbálkozom velük. A fotózás az életemet jelenti – de számomra az is fontos, hogy a képeimmel az embereket a természet-és a környezetvédelem felé fordítsam. Mert erről rengeteget lehet beszélni, de egy jó kép a szavaknál sokkal többet mond el.
TOVÁBBI KÉPEINK A GALÉRIÁBAN TALÁLHATÓK
⬇︎⬇︎⬇︎
