Asszonyi Eszter. Egy lány komoly névvel a keleti végekről, aki a nagy Budapesten bizonyít.
Első ránézésre filigrán diáklány, aki két egyetemi előadás közt elugrik egy kávéra. Ahogy viszont maga mellé teszi a fényképezőgépét, az olyan intenzív jelenlétről tanúskodik, ami csak hosszú évek alatt alakul ki egy fotósnál. Több díjnyertes sajtóképet is készített már.
– Megkérhetünk, hogy meséld el a nyertes sajtófotó történetét?
– Azon a szombat reggelen, amikor a kép készült, pont nem volt a lapnál szabad profi fotós, így engem hívtak fel, hogy készítsek pár képet a gyertyagyújtásról. Az iskola előtt hatalmas tömeg várt. Megrázó volt látni a szülők, tanárok, iskolatársak arcán a kétségbeesést. Az áldozatok száma már ismert volt, de nem mindenkit azonosítottak. Egy időben otthon, Kisgéresen a ravatalozóban zongoráztam, ott sokszor találkoztam az élet végességével. Ám ez sokkal megrendítőbb volt. Úgy ért a felismerés, akár egy arculcsapás: hogy alig különbözöm az áldozatoktól, majdnem ugyanannyi idős vagyok, mint ők, a szüleim meg pedagógusok, akik gyakran járnak tanulmányi kirándulásra a diákjaikkal. Egy sereg párhuzamot találtam. Folytak a könnyeim, de azért elkészítettem a hírfotókat az utcán, majd bementem az iskolába. Vitt a lábam az üres épületbe. A tornatanár ajtaja előtt – aki két gyermekét elveszítette, de több embert is kimentett a lángokból – szív alakban mécsesek égtek. Aztán felmentem az emeletre: az egyik osztályban a tábla előtt és a padokon is mécsesek voltak. Bizarr volt visszamenni a koleszba, ahol a legfőbb probléma éppen az volt, hogy valaki nem tette be a narancslevet a hűtőbe.
Megemlékezés: Asszonyi Eszter készítette a veronai buszbalesetben elhunyt magyar diákok emlékére tartott gyertyagyújtáson a Megemlékezés című képet (fent). Ezzel a magyar újságírók szövetségének sajtófotó-pályázatán első helyezést ért el a Hír-eseményfotó kategóriában. Asszonyi Eszter Escher Károly-díjas.
– Tudom, hogy egy fotósorozatban a kollégiumi élet hangulatát is megörökítetted.
– Fura, hogy amíg otthon laktam, Kisgéresen, folyamatosan elvágyódtam. Alig vártam, hogy „pesti” lehessek. A szüleimmel gyakran jártunk Budapestre színházba, később pedig sokszor meglátogattam a bátyámat, aki itt tanul járműmérnöknek. Pályaválasztáskor aztán elbizonytalanodtam, és a fotó helyett a kommunikáció szakot választottam. Nem bántam meg, mert rengeteg hasznos dolgot megtanultam – azonban a mesterképzést már a művészeti egyetemen, a MOME-n szeretném elkezdeni. Ám csak az iskola változik: a kollégista lét marad. Számomra megszokhatatlan, ahogy hárman egy tenyérnyi légtérbe össze vagyunk zárva. Az ember nagyon érzékeny kis pszichoszociális lény.
Amikor már úgy érzem, nem bírom tovább, elhitetem magammal, hogy én valójában most antropológusként a „terepen” élek. Izgalmas megfigyelni, miként hat egymásra az ember és a környezete, mert ez is meghatároz minket.
– Most, hogy a „lehetőségek városában“ élsz, megszűnt az elvágyódás?
– Nem, mindig bennem lesz. Valami mindig hiányzik, de pont ez visz előre. Próbálom megtalálni az egyensúlyt a két világ között. Nagyon jó ez a kettősség, mert így Budapesten itthon vagyok, Kisgéresen pedig otthon vagyok. Sokat gondolkodom az identitásomon, és egyre inkább azt érzem: áldás szlovákiai magyarnak lenni. Több vagyok általa, többet érzek, mást is élek, mint a pestiek. Érdekes, hogy anno szinte büntetésként éltem meg a falusi létet, a két utcahossznyi kis világot. A mostani eszemmel meg úgy gondolom: az élet nagy adománya, hogy egy ilyen összetartó közösségben nőttem fel. Itt még nem kell engedélyt kérni a fotózáshoz, mert az emberek nem tolakodásnak veszik, hanem megtiszteltetésnek. A vidék sok témát tartogat! Nem messze tőlünk él egy nehéz sorsú roma család. Kis agyagházukban kosarakat fonnak, majd felülnek a kerékpárra, és a közeli falvakban árulják a portékájukat. Ha hazamegyek, fényképezem őket. Persze, nem értik, hogy miért látom érdekesnek az ő kényszer szülte hagyományőrzésüket. Egyre jobban beengednek az életükbe, mert érzik, hogy tényleg érdekel a sorsuk.
– Otthon is nyertél már díjat: a múlt évben A szabadság szigete című képeddel első lettél a Slovak Press Photo versenyen! Szerinted miért tetszett meg a zsűrinek?
– Nem tudom. Ez olyan sztori, ami megváltoztatta az életemet. Egy nyári este felhívott az egyik ismerősöm, hogy „esóesben” kellene valaki, aki majd a TEDxYouthnak fényképez a Sziget Fesztiválon. Igent mondtam, majd kimentem a konyhába, és megkérdeztem a szüleimet, hogy hajnali négykor ki tudnának-e vinni a vonatra. Ennek három éve, azóta fotózok a Szigeten. Mivel nem sajtós jeggyel vagyok kint, nem fényképezhetek a sajtósok részére kialakított árokból. Amikor ezzel szembesültem, két lehetőségem volt. Vagy nekikeseredek, vagy elfogadom, hogy csak a tömegből készíthetek fotókat a koncertekről. Így született ez a kép is: jókor voltam jó helyen. A Péterfy Bori crowd surfingjéről készült kép kapcsán a díjátadón beszédet is kellett mondanom. Szlovák nyelven! Rettenetesen izgultam.
Sok múlik a kapcsolatokon! Fotósként tagja voltam a Csillagpont református ifjúsági találkozó médiacsapatának. Itt sok emberrel megismerkedtem. Az egyik nyári este felhívott az egyik: lenne-e kedvem beugrani fotózni egyet. „Esóesben” kellene valaki, aki majd a TEDxYouthnak fényképez a Sziget Fesztiválon. És ez a telefon megváltoztatta az életemet. A Sziget idején azóta délutánonként a koncerteket fotózom – közben pedig a HVG gyakornoka lettem. Így a koncertekről már nekik küldöm a képeket.
– Még csak huszonegy éves vagy, hivatalosan egyetemista. Miben hiszel: a tapasztalatban vagy az istenadta tehetségben?
– Nem hiszek a tehetségben. A kitartó, szorgalmas munkában hiszek, a gyakornokság is erről szól. Hozzuk a fotókat, amelyeket a csütörtöki rovatértekezleten kielemez velünk a fotórovat vezetője és a többi fotóriporter. Nagyon készségesek. Rengeteget tanulok tőlük. Az élet valahogy úgy hozta, hogy mindig volt valaki, aki lelkesített. A konfirmációmra kapott pénzből vettem magamnak az első, tűzpiros kis fényképezőgépemet, majd elkezdtem vele kattintgatni a fákat, a szöcskéket, a naplementét. A királyhelmeci gimnáziumban három tanárom is hatással volt rám. Az egyikükkel kitaláltuk, hogy jó lenne egy analóg fotós műhely. Sötétkamrában hívtuk elő a képeket – aztán néha jött a takarítónő, és felkapcsolta ránk a villanyt.
Ekkoriban kezdődött az arab tavasz, mi pedig a bátyámmal a HVG Nagyítás rovatában nézegettük a háborús képeket. Először mindig ő nézte meg a fotókat, nehogy olyan kép kerüljön elém, ami megrázhatta volna a fiatal kis lelkemet. Akkor döbbentem rá a képek erejére!
– Ha végignézzük a fényképezés történetét, erős férfiuralmat tapasztalunk. A sajtófotósoknak is csak közel 10%-a nő. Mennyire nehéz nőként érvényesülni?
– Vitathatatlan, hogy jó állóképesség és izomzat kell hozzá. Zord időjárási viszonyok közt kell helytállni, cipelni a felszerelést. Viszont a fényképezés nem csupán ebből áll. Hiszem, hogy a fényképezés a gondolkodáson alapszik: azt meg a nők is tudnak. Másrészt vannak helyzetek, amikor kimondottan előny, hogy nő vagyok. Férfiként valószínűleg nem lett volna sima ügy lánykollégiumot fotózni. Szerintem a két nem közötti legnagyobb különbség, hogy a férfiak inkább hisznek magukban, mint a nők. Ki látott már olyan férfit, aki amiatt szorong, hogy ő vajon elég jó-e? Van mit tanulni tőlük! Ők pedig eltanulhatnák tőlünk a sírást. Nem a felszíneset, hanem az igazit, a mélyet. Néha, mikor már nagyon elfáradok, én mindig jól kisírom magamat, aztán másnap folytatom tovább...
Asszonyi Eszter fotóriportázsa a kollégiumi szobák életét mutatja be. „Négyen élünk együtt egy szobában, a folyosón lévő két vizesblokkon és a konyhán hatvanketten osztozunk“, mondja Eszter.
