Az egyetlen út a szeretet

Müller Péter ezoterikus író a Férfiélet, női sors című könyvében ugyanazon az úton terelget minket, olvasókat, amelyiken elindított: a szeretet útján. Vajon honnan tud ennyit a női lélek rezdüléséről, a szeretet ezer arcáról?

Nem tudom a választ, de abban a pillanatban, amikor meglátom, ahogy a felesége elé igyekszik a konyhába, hogy átvegye tőle a tálcát, szemében az egymást váltó féltés és törődés szikrájával, már kezdem sejteni. 

– Hogy egy ma összeházasodott pár ötvenhét évet éljen le együtt, arra annyi az esélyük, mint hogy háromszor egymás után megnyerjék az ötöst a lottón – mondja Müller Péter kedvesen, mikor látja rajtam a meghatódást. – Ez ma már fantasztikus ritkaság. Mert ehhez szeretet kell. Az a fajta valódi szeretet, amikor elsősorban két Ember szereti egymást. S csak utána következik a nemek vonzalma. Ez a mindenekfölött álló érzés mindent kibír. Vénül a testünk, betegek, öregek, fogatlanok, vaksik leszünk, mégis, ha a másik ott van a közelünkben, mintha melegebb lenne a szobában a levegő, mosolyognának a tárgyak. 

– Mivel magyarázható a nagy szerelemek lehetetlensége? 

– Ez a világ romlásának az oka és a tünete. De nem írnám a könyveimet, ha nem bíznék benne, hogy ezen még tudunk változtatni. Főleg most, hogy összeomlóban van a több ezer éve tartó patriarchális uralom, melynek az egyik legfőbb jellemzője, hogy nem feltételezte: a nőknek van saját öntudatuk. A keresztény hagyományok szerint a nőket nem volt szabad taníttatni, a gyülekezetben hallgass volt a nevük, családon belül pedig a férj tulajdonai voltak, aki úgy gondolta, az asszony csak gyerekszülésre való. A férfiuralom rányomta bélyegét mindenre. A női szerepekben rendkívül szegény még nyugati kultúránk alapja, a Biblia is. Még Szűz Mária életéről sem tudunk semmit. Milyen ember volt? Milyen anya? Mit szólt a fia üldöztetéséhez? Hogy viselte annak kereszthalálát? Semmit. Rengeteg, nagy szentek tollából fakadó írás szól arról, hogy a nő nem rendelkezik értelemmel. De még az eltorzult keleti hagyományok is azt mondják, hogy a nő hiába meditál, mert a legmélyén nincs semmi. Mert a nő valójában senki! Ha belegondolunk, az emberiség egész emlékezete a férfiuralomhoz kötődik. És ez most recseg-ropog. Madách Imre mindezt megírta Az ember tragédiájában. Ádám új és új világokat álmodik, egyedül, Éva mindvégig csak statisztál – de a vége mindig kudarc és morális világvége. És akkor, az utolsó jelenetben jön Éva, mint a nagy megmentő... Itt tartunk most.

A nők egyre inkább önmagukra ébrednek, felfedezik, hogy bennük is ugyanúgy ott él Isten szelleme, mint a férfiakban. S elindították forradalmukat, amelyről nem tudom biztosan, hogy elvezet-e egy új világhoz, de azt igen, hogy a nők tiszteletén fog alapulni. 

– Nem áll fent annak a veszélye, hogy közben elveszítjük a saját eredendő nőiességünket?

– Itt is sok minden változóban van. Az, amit mi nőiességnek nevezünk, megkopasztott elképzelés. Az egyik tévhit, a női misztériumnak a nagy félreismerése például az, hogy egy nő csakis mint anya élheti meg önmagát, csak így teljesedhet ki a sorsa. Ez nem igaz. Mert ott kell legyen benne az önálló nőnek a családtól és hitvesi sorstól független magántörténete: az „én vagyok” élménye. Ezért is írtam le a könyvemben, hányfajta beteljesítő női szerep van még az anyaságon kívül. Ha megnézzük, a legcsodálatosabb szerepek a történelemben a szüzeké. Most sorolhatnám egymás után a görög istennőket, a hét múzsát, de említhetném Jeanne d’Arcot vagy éppenséggel Teréz anyát. Egyikükről sem lehet azt mondani, hogy nem éltek beteljesült női sorsot. Minden női életnek vannak férfias fázisai, de ezek nem a női élet teljességéből vesznek el. Sőt, inkább emberi lényének kiteljesüléséhez adnak hozzá. Vannak nők, akik a hagyományos férfiszerepekben sokszor jobban helyt állnak, mint maguk a férfiak. 

– Vannak, de beszéltem több olyan, befolyásos pozícióban dolgozó nővel is, akik arra panaszkodtak, hogy megromlott a házasságuk, mert hazaérkezve nem tudták a kabátjukkal együtt az előszobában hagyni a napközbeni megingathatatlan, keménykezű, férfias szerepüket. Nem csapdahelyzet ez? 

– De bizony az. A nők számára ebben ott a nagy kihívás. Nem férfiasnak lenni egy férfiszerepben csak ideig-óráig lehet. De a nőknek aztán vissza kell térniük önmagukhoz, felfedezniük saját sorsfeladatukat, amire születtek: nőnek lenni. Magabiztos, méltóságteljes nőnek, aki szeretetével, lelkének melegségével segíteni tud a férfinak fölállni a romokból. Mert erre mi, férfiak egyedül képtelenek leszünk. A bamba férfiak egyelőre még foggal-körömmel ragaszkodnak hatalmukhoz, hogy tovább játszhassák Istent a Földön. 

– Kíváncsi vagyok, mikor látják be a férfiak, hogy igenis szükségük van a nőkre!

– A valóság az, hogy mi, férfiak csak két élethelyzetben tudatosítjuk, hogy számukra mit is jelent valójában a nő. Az első, amikor kisgyerekek vagyunk. Akkor igenis tudjuk, hogy az anyukánk egy istennő. A másik, amikor egy férfi meglátja a nőben a királynőt, mert amíg ezt nem fedezi fel benne, addig nem is tudja igazán szeretni. És ha szerelmessé válik, akkor tiszteli, imádja, hozza a virágcsokrot, udvarol: játssza a herceg szerepét. Ha viszont nem szerelmes, és nem is kisgyerek, akkor önműködővé válik, és ettől kezdve hullámvasútszerűen hol szüksége van a nőkre, hol nincs. De a férfi mindig is így „működött”. Az Ótestamentum elején, amikor az Úr látja, hogy Ádám egyedül van, azt mondja: „Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt.“ Nem azt mondja, hogy megteremtem a nőt, lelkének másik felét, a feleségét, a szerelmét, aki nélkül nem tud majd élni, hanem egy segítőtársat. Kvázi egy bejárónőt, akit adott esetben egy porszívó vagy egy mosógép is helyettesíthet. Csak ezek lennének a nők?! 

– Ezek után nem meglepő, hogy a csalódott nők esténként sóhajtozva nézik a romantikus filmeket, hajnalig olvassák a ponyvaregényeket, vágyakozva a nagy Ő-re.

– Vágyakozunk, mert mindenkiben ott él egy meg nem nyomorított minta, amihez képest a valóság bizony igencsak vacak. Sajnos, az a valódi kapcsolat, ahol a férfi nemcsak a nő lelkét, de még a fülcimpája érzékenységét is érzi, ma már csak az álmainkban és a nagy írók könyveiben él. Közben pedig csak egy ilyen, igazi társ mellett ismerheti meg a nő mélyebb önmagát. Aztán sokan abban a tévedésben élnek, hogy ha megtalálják a saját „duál” párjukat, akkor örök harmóniában fognak élni. Ez nem így van. Ezek a kapcsolatok vannak csak igazán teli drámákkal, véget nem érő háborúskodással. Nem véletlen, hogy egykor kettéváltunk, eltaszítottuk magunktól a másikat, és körözünk egymás körül térben és időben életeken át, gyűlölettel és végtelen szeretettel telve. 

– Viszont érdekes, hogy a férfiaknak sokszor fel sem tűnik, hogy nem jó házasságban élnek, mintha az ő radarjaik kevésbé volnának érzékenyek. 

– Ebben van igazság. Kevés olyan párkapcsolatot ismerek, ahol ne a nő lenne az érzékenyebb lelkű, mélyebben érző ember. A nők számára a szeretet a levegő, ami nélkül nem tudnak élni. A férfinál ez nem egészen így van! Ezer más földi dolog vonja el a figyelmét. A férfiléleknek csak ritkán válnak esszenciálisan fontossá az érzelmek. Számunkra a szeretet, a ragaszkodás, az összetartozás inkább egy felvillanásélmény. Akkor nagyon szépek, nagyon kedvesek vagyunk, nagyon azt az arcunkat mutatjuk, amivé lennünk kéne. Aztán jön az élet, szertefoszlik a pillanat, és megint visszabújunk elefántcsonttornyunkba.

– Ha ennyire másak vagyunk, lehetünk mi, nők és férfiak egyáltalán együtt boldogok? Vagy csupán illúziót kergetünk?

– Már Karinthy Frigyes is megmondta: „Férfi és nő hogyan érthetnék meg egymást, hiszen mindegyik mást akar: a nő a férfit, a férfi a nőt.” 

Nem mondom, hogy nem lehetünk együtt boldogok, de ennek a feltétele két érett lélek találkozása. Ha tudjuk, ki is a másik, akkor tudjuk csak igazán szeretni. 

– Egy ilyen párkapcsolatot csak igazi Férfi főszereplésével tudok elképzelni. Ő pedig lassan hiánycikk. 

– Ez fordítva is igaz. Egy férfiatlan férfi mellett a nők kénytelek megerősíteni a bennük rejlő férfit. Viszont egy férfias nő mellett a párja lágyságra, engedményekre kényszerül. Ha egy nő önmagában nem találja meg azt, hogy ő egy valaki, akkor nem igazán szerethető. És ez ugyanolyan ritka, mint a férfinál az alázat, amivel az életet alulról tartani tudja. Mind a két nemnek magára kell ébrednie, mert nemtelenné, silánnyá válunk, kezdjük elveszíteni a nemünkre jellemző nemes tulajdonságainkat. A mai korban a férfiak egyébként is békává vannak varázsolva. Már nem látnak fölfelé. Királyfi korukban még tudták, hogy az emberi életet még föl kell emelni. Eszményeik voltak. Manapság a tartás, a hűség, a megbízhatóság, az őszinteség, a becsületesség, az önfeláldozás, és ugyanakkor a nőkkel szembeni végtelen tisztelet, a gyengédség és megértés, az a mély szeretet, amely nem csak a nő külsejének szól, szinte már teljesen ismeretlen. 

– Mikor válik valakiből igazi öntudatos nő?

– Ha felismeri, hogy bár női sorsot él, mégsem csak ízig-vérig nő – hanem legfőképpen ember. Csak innen, a felismerésnek eme pontjáról van lehetősége továbblépni, igazi Nővé válni, nem csupán nősténnyé. Az önmagára ébredt ember ugyanis tudja, hogy nőnek lenni nem pusztán egy biológiai folyamat végeredménye, hanem megoldandó sorsfeladat, amit tudatosan alakítani is kell. 

– Ehhez azonban először meg kell birkóznunk a saját egónkkal. Hát... Nem könnyű feladat. 

– Egoista világban élünk. Az egoizmus mindkét félnél nagy betegség, de a férfié az igazán veszélyes. Minél nagyobb ugyanis az ember egója, annál szeretetképtelenebb. Mire kellesz nekem? Hogy szolgálod a javamat? És ha már nem szolgálod az én egómat, akkor már nem kellesz. Az emberi egó nemcsak a kapcsolatokat, de az egész világot tönkreteszi. Miközben az egónk spirituális értelemben egyszeri. Müller Péter nem lesz még egyszer. Az egónk az, ami örök időpánikban él. Teli van kielégületlen vágyakkal, retteg az elmúlástól, iszonyodik az öregségtől, és minden napot, minden órát meg kell nyernie ahhoz, hogy igazolja a létét. 

– Ez a mérhetetlen egó az, ami valójában a párkapcsolatainkat is romba dönti? 

– Minden kapcsolat két egó küzdelme. Mindkettő önvédelemben és vak hárításban él. Amikor baj van, csakis önmagát akarja megmenteni. Ezért van az, hogy ha egy párkapcsolat bajba kerül, mindig a másikat okoljuk érte. És ha még él bennünk a szeretet, az elköteleződés, a felelősségvállalás a másik iránt, akkor megpróbáljuk megmenteni a kapcsolatot, ha nem, akkor elválunk. De ez nem olyan könnyű, mint sokan azt gondolják. Azzal ugyanis, hogy a bíróság hivatalosan kimondja, vége, a sorsszerű kötelékek nem bomlanak fel végérvényesen.

Bármilyen okból is szakad ketté két ember közt a szeretetszál, a karma megmarad. És ez mindaddig tart, míg a hozzánk tartozók sebei be nem gyógyulnak. Persze, ha már nincs dolgunk egymással, mikor valami két ember közt szépen csendben végleg befejeződik, akkor nem születik karma. Mehetnek tovább a saját életútjukon, szabadon. 

– Tegyük hozzá, hogy egy válás után főleg a férfiak azok, akik szabaddá válnak, mivel, mint ahogy ön is említette az imént, bennük az érzelmi kötődés, az igény a szeretetre nem olyan erős. Nekem ezzel kapcsolatban csak az a furcsa, hogy ezeket a lelkileg színtelen, domináns alfahímeket mi, nők szüljük, és neveljük fel. Hol lehet a hiba a „rendszerben”? 

– A hiba ott van, hogy nem minden férfi hallgat az anyukájára. Pedig a férfi szellemi nagyságát a nőkhöz való viszonya határozza meg. Most itt a hallgatni az anyukára alatt azt értem, hogy tudok női fejjel gondolkodni, át tudom érezni, mit érez egy nő. Az anyukánktól nem azt kell megtanulni, hogy hogyan fűzzük be a cipőnket, hogy ne együk le az ingünket, hanem azt, mit is jelent valójában nőnek lenni. Nekem annak idején az anyukám egy olyan mintát adott, amiből én tökéletesen megértettem, hogy mi az, hogy nő. De ő különleges ember volt. Eszményi édesanya, nő, asszony, társ, barát… és még sorolhatnám. Ő például bölcsen hagyta, hadd sírjak! Nem akarta elnyomni bennem az érzelmeket, és mindenáron kemény, érzelemszegény férfit nevelni belőlem. Olyan férfit, aki aztán felnőttkorára, belső diszharmóniájának köszönhetően, teli van görcsökkel, megfelelési kényszerrel. Inkább boldog embert akart nevelni belőlem! Olyan szeretetkészségre tanított, amire csak egy nagymester képes. Neki és az eperjesi nagymamámnak, aki maga volt a főcsoda, köszönhetően tanultam meg felnézni a női nemre. 

– Tőlük örökölte nyitottságát a spiritualitásra is? 

– Hogy örököltem-e, vagy a nevelés hatására váltam spirituálisan gondolkodó emberré, azt nem lehet tudni. Már gyerekkoromban is teljesen biztos voltam benne, hogy én itt a földön csupán átmenetileg vagyok. Mostanáig soha nem tekintettem ezt a helyet véglegesnek. Most azonban, hogy szép napokat élek meg, szerencsésen alakul az életem, sajnálnék elmenni. Az élet tele bajokkal, boldogsággal, szépséggel és rútsággal, örömmel és bánattal. Pont olyan, mint egy jól megírt klasszikus regény. Az viszont, hogy mi a végkifejlet, a zárszó, csakis rajtunk múlik!