Amikor megismertük, mosolyában még ott volt a kislány. Csak a hangja volt igazi, kész díváé. Aztán, ahogy teltek az évek, nővé érett. Ma olyan művész, aki nem akar másnak látszani, kaméleonként változni, hanem kitartóan, makacsul ragaszkodik – saját magához. Ahhoz a nagybetűs emberségéhez, ami áthatja dalait, dalszövegeit mind az öt platinalemezén.
Rúzsa Magdi 1985. november 28-án született a vajdasági Verbászban. Annak ellenére, hogy gyermekkora óta énekelt, nem készült hivatásos zenei pályára. A szabadkai egészségügyi középiskolában szülésznői képesítést szerzett. Első sikerét 2004-ben a zentai farsangi Ki mit tud?-on érte el, amikor is megnyerte a könnyűzenei kategóriát, majd énekesként csatlakozott egy feketicsi amatőr zenekarhoz, a Madnesshez. Egy évvel később jelentkezett a magyarországi Megasztár harmadik szériájába, amit hatalmas sikerrel meg is nyert.
A következő évben ő képviselte Magyarországot az eurovíziós dalfesztiválon, ahol a kilencedik helyezést érte el, és az Aprócska blúz c. dalával elnyerte a legjobb dalszerzőnek járó különdíjat. Számos platinalemezzel, egy aranylemezzel büszkélkedhet, valamint rengeteg ismert előadó (Hobó, Presser Gábor, Zorán stb.) lemezén szerepelt közreműködőként.
– Hiába, már azért érezni lehet, hogy benne járunk az őszben – mondja Magdi, miközben kezeit rákulcsolja a meleg teásbögrére. – Pedig őszi gyerek vagyok, november 28-án születtem. A tavaszt mégis jobban szeretem, mikor éled a természet, süt, de még nem perzsel a nap, csiripelnek a madarak… És az embert átjárta az öröm, hogy itt van, láthatja ezt a csodát.
– Valahányszor meghallgatom legutóbbi lemezedet, a Tizenegyet, pontosan ezt az életörömöt érzem. Az olyan dalok, mint a nagy sikerű Szerelem, vidámságot visznek a szürke hétköznapokba. Miből fakad ez az önfeledt boldogságérzés, ami az előző lemezeiden még nem volt érezhető?
– Szerintem a korábbi lemezeimen is ott volt. De mivel saját érzéseimből táplálkozom, nem meglepő, hogy most hangsúlyosabban átjön. Valahogy az egész nyarat, amíg készültek a dalok, átjárta az olvadó málna íze... Bevallom, az „öreg nagyszakállúnak” üzengettem egész idő alatt, amíg írtam.
Reméltem, hogy az emberek is annyira szeretni fogják, mint én. És beteljesült. Amikor a koncerteken elkezdem énekelni, szinte őrjöngnek az emberek.
– Csak nem egy új szerelem...
– Nem, nem új, már két éve tart! Szerelem volt első látásra.
– Előtte is hittél abban, hogy létezik?
– Hiszek abban, hogy vannak kapcsolatok, amelyek nem itt a Földön köttetnek meg, hanem valahol még születésünk előtt. Persze megesik, hogy az élet gonosz tréfát űz velünk, és kénytelenek vagyunk vargabetűket írni. De akiknek egymásra kell találniuk, azok előbb vagy utóbb egymásra is találnak. És amikor a nekünk rendelt társsal találkozunk, már a kézfogásnál villámcsapásként ér a felismerés: igen, ő az.
– Mindig hallgatsz az intuícióidra?
– Igen, mindig. És eddig még nem csaltak meg az ösztöneim.
– Tizenkilenc évesen elindultál a vajdasági Kishegyesről. Ha most visszanézel arra a lányra, aki annak idején kicsit megszeppenve elénekelte a Megasztár színpadán Goran Bregovic Ederlezi című dalát, hogyan látod: változott az elmúlt évek során?
– Az élet természetes velejárója, hogy változunk. Fejlődünk. Gyakran adok magamnak egy kis időt, hogy megálljak, visszanézzek, mert ha az ember állandóan csak rohan, akkor elfelejt hálás lenni mindazért, amit elért. Gyerekként rengeteg mindent megtapasztaltam, így aztán mindig is két lábbal álltam a földön. A legjobb kifejezés arra, hogy milyen voltam, talán a koravén. A Megasztár után egymást érték a pozitív és negatív tapasztalatok. Hamar rá kellett jönnöm, hogy az énekes életének csak egy részét teszi ki a zenélés, a másik része a kőkemény üzletről szól. És ha az ember boldogulni akar, akkor meg kell edződnie. Azt hiszem, sikerült, mert kemény vagyok. Ami zavar, hogy bizalmatlan lettem az emberekkel szemben. Csak néhány ember van, akiben igazán megbízom. És nem csak a magánéletemben. A koncertjeim, lemezeim előkészületeit is szeretem figyelemmel kísérni. Sok mindenben azért jó irányban változtam, például sokkal könnyebben tudom kimutatni az érzelmeimet.
– A média világa elég könyörtelen. A győzteseket felkapja, sztárolja, majd jönnek az új arcok, a régiek meg szép lassan eltűnnek a süllyesztőben. Jobbik esetben celebbé válnak. Neked mi segített?
– Az, hogy nem ijedtem meg a munkától, a nehézségektől, és nem vágytam könnyű sikerre. A kezdet kezdetén elhatároztam, hogy nem szeretnék aprófát hasogatni – csakis nagyzenekarral vagyok hajlandó dolgozni. Azóta is tartom magam ehhez. Rengeteget teszek a talpon maradásért. Emellett valahogy szerencsém is volt, mert jó embereket vonzottam magam köré. Nagyon sokat köszönhetek például Presszer Gábornak.
– Ezt az élettel, munkával szembeni alázatot otthonról hoztad magaddal?
– Nekem apám mindig azt mondta: csak munka legyen, fiam, mert ha az nincsen, akkor az ember csak egyik napról a másikra tengődik. Akkor én megígértem magamnak: ha egyszer lehetőséget kapok a sorstól, hogy változtassak az életemen, akkor azzal élni fogok – és nem visszaélni. Csak így tudok segíteni a családomnak, a környezetemben élő embereknek. És az ígéreteket, amiket a jóistennek teszek, mindig, következetesen be is tartom. Innét ered az én alázatom. De mivel szeretem, amit csinálok, nekem ez nem teher, hanem ajándék, mert nemcsak nekem ad örömet, hanem mindazoknak, akik csillogó szemekkel hallgatják dalaimat.
– Viszont van benne lemondás is, hiszen hátra kellett hagynod a szülőföldedet. Még mindig olyan erős benned a kötődés, mint amikor cserép földdel a táskádban eljöttél otthonról?
– Otthon van nekem egy „kincses falam”, és odatettem a nővéremtől kapott földet. Ha ránézek, ezer emlék jut eszembe azonnal. Színek, illatok, hangok… csöndek. „Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága...“ Számomra fontosak a gyökerek. Rengeteget köszönhetek annak, ami otthon történt velem, legyen az akár jó, akár rossz. Édesapám még mindig otthon él a családi házunkban, és ha csak tehetem, igyekszem hazamenni. Nagyon szeretek ott. Beleszagolok a levegőbe, becsukom a szemem, és már pörögnek előttem a filmkockák. Szinte látom magam előtt azt a kislányt, aki annyira nagyon ki akar törni...
Néha kell is az embernek, hogy visszamenjen oda, ahol lázadt a rá váró jövő ellen. Ugyanakkor jó látni azokat az embereket, akik akkor is szerettek engem, amikor még nem voltam ismert.
– Gyermekkorodra tehető a szerb–horvát háború. A frontvonal nem érintette ugyan a Vajdaságot, mégis megrázó lehetett megélni az élelmiszerhiányt, tudni, hogy száz kilométerrel odébb Belgrádot bombázzák.
– A félelem mellett talán a legborzasztóbb a létbizonytalanság volt. Az emberek fizetés helyett élelmiszer-utalványokat kaptak. Igen ám, de ezeknek a vásárlóértéke óráról órára csökkent. Az üzletekben a polcok kongtak az ürességtől. Órákig álltunk sorban, reménykedve, hátha, de néha nem jutott más, csak pár tojás. Aztán már munka sem volt. Szüleim egyszerre veszítették el az állásukat. Megéltünk mi nagyon nagy szegénységet is! És akkor jött a NATO-bombázás. Tőlünk harminc kilométerre potyogtak a bombák. Rendszeressé vált az áramkimaradás, nem tudtunk főzni, nem volt meleg víz… A falunkat elárasztották a menekültek. Nagyon sok könnyet láttunk mi akkoriban. Azt hiszem, ezeknek a tapasztalatoknak köszönhetően lettem olyan ember, aki nem azt nézi, ki milyen nyelven beszél, honnan jött. Megtanultuk elfogadni és szeretni egymást. Ma már semmit sem bánok, mert ennek köszönhetően a jég hátán is meg tudnék élni.
– Neked, még a gyorsított eljárás bevezetése előtt, három évedbe telt, míg átküzdötted magad a magyarországi bürokrácián, és megkaptad a magyar állampolgárságot. Milyen érzés volt, amikor átvetted a róla szóló bizonyítványt?
– Életem legszebb pillanata! Álltam ott, meghatódva, és a nagyszüleimre gondoltam. Mintha kicsit értelmet nyertek volna azok a nehéz évek, amikor küzdöttünk magyarságunk, anyanyelvünk megőrzéséért. Nekem otthon mindig azt tanították, hogy a legnagyobb kincsünk az anyanyelvünk.
– Több, Magyarországra települt ismerősöm panaszkodott, hogy nagyon nehezen fogadták be az anyaországban. Neked milyenek a tapasztalataid?
– Nekem nem okozott problémát a beilleszkedés. Egyre inkább azt érzem, hogy elindult egy pozitív változás. Az emberek kezdenek rájönni, hogy mi mindannyian egyek és testvérek vagyunk magyarságunkban. Persze mindig van egy-két ember, aki ezt másképp gondolja. Az igazán intelligens ember örül annak, ha minél többen őrizzük magyarságunkat a mi kis „rezervátumunkban”.
– Akkor most fordítsuk meg: egy kis faluban éltél, ahol az emberek ismerik és támogatják egymást, aztán felkerültél a nagyvárosba, ahol naphosszat sétálhattál, nem találkoztál egy régi ismerőssel sem, nem voltál törzsvásárló a sarki kis boltban, és a közvetlen szomszédod is legfeljebb a tévéből ismert. Könnyen megszoktad?
– Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én mindig szűknek éreztem a falu határait, lassúnak az ottani létformát. Szabadkát nagyon szerettem. A nyüzsgést, a tömeget, a város lüktetését – nekem ez fontos volt. Pörgős, már-már hiperaktív ember vagyok, úgyhogy könnyen megszoktam a nagyvárosi létet. És egy idő után lett „saját” hentesem, saját kis boltom… A metropoliszban kialakítottam a „saját” kis falumat. De legjobban akkor szoktam megörülni („Nahát, már ismerősökkel is találkozom!”), amikor valaki rám köszön a belvárosban.
– A szakmában is fontos számodra, hogy ugyanazok az emberek vegyenek körül?
– Lojális típus vagyok. Ha egyszer valakit megszeretek, ahhoz kitartóan ragaszkodom. És ez a zenésztársaimra is érvényes. Ha valakivel jól ki lehet jönni, jó együtt dolgozni, akkor azt az embert igyekszem megtartani.
– Ahhoz, hogy egy dal sikeres legyen, mennyire fontos, hogy a szerzők jól ismerjenek, tudják, hogy milyen ember vagy?
– Nagyon, mert nem lehet az emberre olyan kabátot ráhúzni, amely nem illik rá. Függetlenül attól, hogy kiváló zeneszerzőkkel, szövegírókkal dolgozom együtt, egyre többször én írom a dalaimat. Én nem bábu akarok lenni, aki elénekli azt, amit megírnak neki.
A saját, mély érzéseimből szeretek táplálkozni, mert azt a szenvedélyt, örömöt, boldogságot, fájdalmat lehet csak őszintén átadni, amit az ember maga is átélt.
– A Magdaléna Rúzsa című önálló zenés estedet mostanra több mint negyvenezren látták a Pesti Színházban. A darab főhőse egy kislány, Magdaléna, aki a padláson játszadozva elképzeli a jövőjét. Ő mennyiben azonos veled?
– Ez egy abszolút igaz történet. Annak idején rengeteget játszottam a nagyanyámék padlásán. Egyszer találtam egy rúzst – innen ered, még ha van benne egy kis játékosság is, a cím, Magdaléna rúzsa –, amivel kifestettem a számat.És innen indul a történet… Ez már a harmadik évad, de nem tudok betelni vele. Őszinte feltárulkozás ez háborúról, szegénységről, szerelemről. Általában együtt sírunk-nevetünk a nézőkkel. Megterhelő kiállni a színpadra, és újra és újra átélni mindent. Mégis minden egyes alkalommal azt érzem, megéri. Van olyan néző, aki már huszonötször látta a műsort. Hozzáteszem, hálás vagyok Fekete Kovács Kornélnak, aki hangszerelte a sanzonokat, amelyeket egy csodálatos kamarazenekarral adok elő.
– Sikeresen szerepeltél az eurovíziós dalfesztiválon, Horvátország uniós csatlakozásának történelmi eseményén a fellépők közt voltál. Platinalemezek és aranylemezek birtokosa vagy. Külső szemlélőként úgy látom, hogy már csak egy dolog hiányzik: a világsiker. Hiányzik?
– Ha engem mindig úgy fognak itthon szeretni, ha művészként továbbra is ugyanúgy értékelni fognak, mint eddig, akkor nekem nem fog hiányozni a világ. Persze vannak tervek, melyekkel külföldre is kacsingatok, de azok miatt nem kell elhagynom Magyarországot, az én magyar közönségemet. Én innen, a magyar hazából már nem megyek el.
