Ki lehet bogozni egyáltalán azt a sok lelki gubancot, amit életünk során összeszedünk? – kérdeztük Mimitől.
Lupták Mónika szülővárosában, Ipolyságon él férjével. Három gyönyörű kisfiuk van: Dárius 8 éves, Zorán 5 éves és Matheus 9 hónapos. A nyolcosztályos gimnázium elvégzése után tolmácsnak tanult a Bél Mátyás Egyetemen, majd Angliában dolgozott négy évig. Érdeklődése egy segítőszakma felé vitte. Barátnőjével, Mészáros Tündével saját módszert dolgoztak ki. Az „aipareht” elnevezés egy palindrom: vagyis szójáték
Lupták Mónikát (35) Ipolyságon csak Mimiként ismerik. Az emberi lelket ápolgatja az aipareht terápia segítségével. Azt tartja, hogy az képes rajtunk a leginkább segíteni, akit a tükörben látunk. Vagyis saját magunk.
Az ember élete nem mindig halad nyílegyenesen. Vannak éles kanyarok, visszafordító táblák, sávváltások. Van, aki már gyerekként tudja, mi lesz, ha nagy lesz, mások menet közben váltanak. Miminél ez történt. Különben is, nála soha semmi nem ér véget. Beszélgetéseink alkalmával is mindig marad bennem egy érzés, hogy ezt még folytatnunk kellene.
– Nem kerülgetem a forró kását. Hihetetlenül erős a női kisugárzásod. Aki rád néz, egy jó nőt lát!
– Imádok nő lenni. Meglehet, pont azért áradnak belőlem a női energiák, mert serdülőkoromban 180 cm magas voltam, és vékony, mint egy botsáska. Sok bántó megjegyzést kaptam emiatt, ezeket nehéz elfelejteni. Az, hogy most százszázalékosan nő tudok lenni, a férjem érdeme is. A rossz napjaimon is szépen szól hozzám, körbedöngicsél: s ez megerősít.
– Tolmácsnak tanultál, rengeteg nyelvet beszélsz. Hányat is?
– Most a törököt tanulgatom a szappanoperákból. Anyukám magyarul, apukám főleg szlovákul beszélt velünk. Az ő családtagjai anyai ágon nem tudtak magyarul: velük vagy szlovákul beszéltünk, vagy nagyokat hallgattunk. A nyarat gyakran a cseh unokatestvéreknél töltöttük. Aztán a szüleim „maszekoskodni“ kezdtek, osztrák fürdővendégeket fuvaroztak Gyűgybe. Így hétévesen már német különórákon ültem! Ezzel összejött a négy nyelv. S mivel ultra kíváncsi gyerek voltam, kilencéves koromban anyukám orosz Burdáiban rákkattantam az azbukára. Ujjongtam, mikor az első szót el tudtam olvasni. Ma is emlékszem szüleim arckifejezésére: sugárzott róluk a büszkeség. Azontúl az lett a hajtóerőm! Tízévesen kezdtem el angolul tanulni, tizenhárom éves voltam, amikor a nagymamám elvitt Horvátországba. Busszal utaztunk tizenkét órán át, és közben a horvát nyelvkönyvet olvasgattam.
Az egyetemen kötelező volt a latin, lengyelül a lengyel vendégmunkásoktól tanultam meg Angliában. Elkezdtem a spanyolt és az olaszt is, de ezeket a nyelveket egyelőre jegeltem. A török úgy jött képbe, hogy a harmadik kisfiam csak cicin alszik el. Félek, hogy én is bealszom, s ne adj’ isten, ráfekszem: ezért inkább török szappanoperákat nézek a tévében. Egy idő után azt vettem észre, hogy nem figyelek az angol szövegre...
– Szerinted milyen kapcsolat van a nyelv és a lélek között? Ha jól tudom, ez a kettő érdekel.
– Nálunk a családtagok minimum négy nyelvet beszélnek folyékonyan. Versengtünk egymással a nyelvek tanulásában, ám ezt nem kell az egók harcának felfogni. Érthetően a szülők olyan irányba terelgettek, ahol a nyelveknek hasznát veszem. Így lettem tolmács – és nem bántam meg. A nyelv és a lélek között szoros a kapcsolat. A terápiás beszélgetéseken általában életünk homályos eseményeiről mesélünk. Már az sem véletlen, hogy miként fejezzük ki magunkat. A magyar nyelv ezen a téren kész aranybánya, gondolok itt olyan kifejezésekre, mint az „idegtépő”, a „nem tudom megemészteni”, a „torkig vagyok vele” és más szófordulatokra. Érdemes bekukkantani az elszólások mögé.
– Mikor kezdtél komolyabban foglalkozni a lélekbúvárkodással?
– Az első hat fontos évem még mesekönyvbe illően zajlott. Kiskamasz koromban tanítás után már hosszan beszélgettünk az osztálytársakkal, kibeszéltük egymás búját-baját. Nem is sejtettük, hogy már ezzel is segítettünk egymásnak. Úgymond, ez volt a mi „terápiánk”. Ekkor gondoltam először arra: ha nagy leszek, gyerekpszichológus leszek. Abban nőttem fel, hogy az egész család rengeteget olvas. A szüleim magasra tették a mércét, ám nem erőltettek semmit, hagytak kifutópályát. Igaz, hogy később elváltak, de ezzel csak megtanították nekünk: megtörténhet, hogy nem értünk egyet a másikkal, de az ellentéteket el lehet rendezni kulturált módon. Én úgy gondolom, hogy az élet is taníthat.
– Mi ösztökélt arra, hogy végül terápiát kezdtél tanulni?
– Az egyetem után négy évig Angliában éltem. Először egy állami szakközépiskolában voltam tanári asszisztens, később a kelet-európai diákok tútorja, oktatási tanácsadója. Addig azt hittem, hogy tudok ezt-azt a gyermeki lélekről. Ám mint mondják: a léleknek mély bugyrai vannak, s csak egy bizonyos szituációban lehet belenézni. Dolgoztunk háborús menekültekkel, nem volt ritka az öngyilkosságba torkolló iskolai szekálás, a molesztálás. Lelkileg rettentően megviseltek ezek az esetek. Akkor már biztos voltam benne, hogy aktívan szeretnék segíteni az embereken. Végül apukám hívta fel a figyelmemet egy terápiás módszerre. Elküldte a linket – és hamarosan egy csehországi kurzuson találtam magam. A metódus atyja, Karol Nejedlý arra tanított bennünket, hogy legyünk képesek feldolgozni a traumatizáló blokkokat. Ennek kilenc éve. Az én életem is könnyebb lett utána: stresszhelyzetekben nyugodtabban reagáltam, kapcsolataim szép lassan javulni kezdtek. Később elmentem egy második tanfolyamra is, ahol összebarátkoztam a másik magyar résztvevővel, a műfordító Mészáros Tündével. Ötletelni kezdtünk, mivel lehetne kiegészíteni a módszert. Így született meg az aipareht terápiás módszer.
– Mesélnél nekünk róla? Miben áll a módszer egyedisége?
– Tündével egyetértettünk abban, hogy igazán hatékonyan csak több módszer ötvözésével tudunk dolgozni. Egy jól átlátható eszközt szerettünk volna a páciensek kezébe adni, amivel a hétköznapokban is boldogulni lehet. Az aipareht terápia a lényegre tör: megfogalmazza a problémát, és kitűzi a célt. Rávezeti az embert a helyes útra, vagyis arra, hogy a sorsa a saját kezében van. Maga az elnevezés az én ötletem volt. Egyik este felültem az ágyban, és „villanykörte-effektusként” fény gyulladt az agyamban. Legyen a módszer neve a terápia szó tükörképe. Ez nem más, mint az „aipareht”.
A tükör mint jelkép azért is látszott telitalálatnak, mert az emberek többsége kívülről vár segítséget, holott aki a leginkább képes rajtuk segíteni, az nem más, mint akit a tükörben látunk, vagyis saját magunk! A szónak adtam egy második jelentést is: Az Isteni Pillanat, Amikor Rájössz, Életed Hogyan Teremted.
– Ez volt tehát az elmélet. Hogyan vágtál bele a gyakorlatba?
– Elsőként magamon teszteltem a módszert. Szerintem az ilyesmit akkor lehet igazán hitelesen végezni, ha mi magunk is voltunk már szétesve, de sikerült kimászni a gödörből. Miután nálam beváltak a tanultak, sorra kerültek az ismerősök. Jó kis iskola volt, mert itt is az élet tanított. Persze a mai napig képezem magam.
– Vágjunk a közepébe. Hogyan kell elképzelni egy terápiás beszélgetést?
– Általában konkrét problémával jönnek hozzám: gond van a párommal, leszól a főnököm és a többi. Fontos, hogy a kliens meg tudja fogalmazni, mi a gond – és fontos az őszinteség. Mindig egy kötetlen, rövid beszélgetéssel indítunk. Ilyenkor rengeteg „elszólás” van, ami nekem nagy segítéség. Igyekszem hamar belőni a célt. Van, hogy a múltban kell keresni a probléma gyökerét. Lehet, valakit azért irritál a főnöke kioktató stílusa, mert gyerekként, pláne kamaszként az apja ugyanilyen stílusban oktatta ki. Sokszor azért taszítanak minket bizonyos emberek vagy jellemvonások, mert kellemetlen emlékeket idéznek fel bennünk. Ezt sokszor nem is tudatosítjuk.
A kamaszokkal könnyebb, mert hihetetlen egyszerűséggel képesek fogalmazni. Elmondják, hogy mi a gond. Még nyitott emberkék. Az idősebbek már tele vannak félelemmel, mert nem tudják, mi fog itt történni. Vagy épp szégyenkeznek, hogy nekik gondjaik vannak. Ám ezt le lehet küzdeni. Ahol megvan a szándék, ott ki tudjuk bogozni a szálakat. De amikor harapófogóval kell kihúzni a szót valakiből, vagy nem enged a negyvennyolcból, akkor nehéz haladni.
– Melyik a legjobb része a beszélgetésnek?
– Imádom az egész folyamatot, az elejétől a végig. Ám a legjobb része a vége, mikor a kliens megkönnyebbülten távozik. Vagy mikor a visszakövetések során csupa jót hallok. Egy hónap vagy akár fél év után felhívom a klienst, és megkérdezem: „Jobb már a kapcsolat az anyóssal?” Vagy: „Mi a helyzet a munkában?” Van, aki sikerről számol be, mások elmondják, hogy az élethez való hozzáállásuk 180 fokos fordulatot vett. És már el is tűnt a probléma!
– Most jön a nagy kérdés: három gyerkőc mellett hogyan tudsz időt szakítani a többórás beszélgetésekre?
– Most épp sehogy, hisz vírushelyzet van. Matheus pedig csak kilenc hónapos. Most nehéz lenne órákig bizalmasan beszélgetni. Általában úgy hozom össze az elfoglaltságaimat, hogy amikor a fiúk házon kívül vannak – például focizni mennek apával –, arra az időpontra beszélem meg a találkozót. A nagyszülők még dolgoznak, így a gyerekek felügyelete kettőnkre marad. Az ember hihetetlen időzsonglőr, csak elszántság kell hozzá. Meg támogatás: a férjem két lábbal beleállt a családfenntartó szerepébe. Hihetetlen sokat köszönhetek neki. Lehet ez a végszó?!
