Ültünk az iskolapadban, tanultunk történelemórán az évszámokat – csak az Életet nem tanították meg velünk. Azt, hogy hogyan élték meg a régiek a szürke hétköznapokat, milyen ruhában jártak, mivel töltötték a szabadidejüket.
Na és a nők?! Hát róluk, az ő életükről és szerepeikről, arról aztán egy szó sem esett! Pedig ahhoz, hogy tudjuk, honnan hová tartunk, ismerni kell a múltat. Azt az izgalmas, titokzatos múltat, ahová a Mindennapok története című blogjában Fónagy Zoltán történész, az MTA főmunkatársa visszarepít minket.
– A történetírás valójában évszázadokon át a férfiak története volt. Néhány királynőtől, királynétól, kegyencnőtől eltekintve a nők nemigen kaptak benne helyet – magyarázza Fónagy Zoltán. – A Mindennapok története viszont abból a demokratikus felfogásból indult ki, hogy a történelem minden eddig élt embernek a története. A populáció felét pedig mindig is a nők alkották. A 19. században elkezdődött egy lassú átmenet a hagyományosból a modern társadalomba. (Ennek kitüntetett pillanata volt az 1848-as forradalom, ami megteremtette az állampolgárok jogi egyenlőségét.) Ez indította el a nők helyzetének megváltozását. A hagyományos társadalomban azzal, hogy az ember melyik rétegbe született bele, egész életútja már a születése pillanatában eldőlt! És nem volt kitörési lehetőség. Ezzel szemben a megújuló társadalomban a vagyon, a tulajdon vált egyre fontosabbá – s csak másodsorban számított a születés.
Megindult az az emancipációs folyamat, amely a mai napig lezáratlan. Igazság szerint az Emberi és polgári jogok nyilatkozatában lefektetett alapelv érvényesítése („Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad...“) a nemek viszonyában a legmegkésettebb. A nők a második nem volt.
– Él bennünk egy olyan sztereotípia, hogy a polgári korban a nők otthon ültek, hatalomvágyukat és frusztrációjukat a cselédeken élték ki, délutánonként pedig az ötórai tea mellett cseverésztek. Mennyi ebben az igazság?
– Van benne valami. Csak általában, ha nosztalgiázva szóba kerül a régi családmodell – amit mára a házasság és család kortalan eszményévé emeltek –, elfelejtik hozzátenni, hogy ez időben és (társadalmi) térben nagyon is korlátozott modell volt. A 19. század második felétől a huszadik század közepéig tartott, s azon belül is a társadalomnak csak kis szeletére, a középosztályra volt jellemző. A polgári családokban a nők „királysága” a háztartás volt, szemben a nyilvános terekben forgolódó férfiakkal, akik leginkább házon kívül (munkában, klubokban, kaszinókban) töltötték az idejüket. Ezalatt az asszonyok otthon irányították és ellenőrizték a szakácsnők, cselédek munkáját. A könnyebb fizikai munkákban maguk is részt vettek. Főleg a lakás berendezése, otthonossá tétele, rendben tartása tartozott a napi feladataik közé. Ekkortájt kezdett kialakulni, hogy az egyes helyiségek külön funkciót kaptak, így a családtagok saját kis intim térhez juthattak.
– Érdekes egyébként, hogy még a felvilágosult családokban is gyakori volt, hogy a lakás legsötétebb vagy legnehezebben kifűthető helyiségét nevezték ki gyerekszobának. Ellenben a ritkán, csupán reprezentációra használt szalon –melynek kötelező berendezési eleme a kárpitozott dívány, a hat fotellel körülrakott szalonasztal, a dísztárgyakkal szinte oltárszerűen telezsúfolt pohárszék, a fal mellett a fiókos vagy ajtós komód és a státusszimbólumnak számító zongora – a lakás legnagyobb, legszebb szobájában lett berendezve. A nők gondoskodtak a férjükről, a gyerekek neveléséről, és az azonos rangban álló barátnőkkel, családokkal éltek társasági életet. Érdekes, mikor a korabeli illemtankönyveket, háztartásvezetési tanácsadókat olvassuk, akkor egy idillikusan berendezett, halk szavú környezetet képzelünk el, ahol az emberek folyton szeretetben éltek, és a cseléddel is emberségesen bántak. Ellenben amikor a naplókat vagy a válóperes iratokat böngésszük, már egészen más képet kapunk. Az idő folyamán a kor idealizálódott.
Fónagy Zoltán
– Mintha akkoriban a nőket aranykalitkába zárták volna. Voltak azért, akik mertek álmodni, és ki merték jelenteni, hogy ennél ők többet várnak az élettől? Saját szobát, mint írta anno Virginia Woolf...
– Mivel kislánykoruk óta erre a szerepre készítették fel őket, a többség számára megfelelt ez az életforma. Azonosultak a társadalmi elvárásokkal és az értékrenddel. Azok számára viszont, akik intellektuálisan többre vágytak, vagy nem akartak örökös eltartottként élni, a társadalmi normák rugalmatlansága miatt kevés volt az egyéb lehetőség. A nagy változást az 1895-ben kiadott rendelet hozta meg (nos, még Oroszország is megelőzött minket!). Ez lehetővé tette a nők számára a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi képzést és gyakorlatot. Az első diplomás nők jellemzően a városi középosztályhoz tartozó értelmiségi édesapák lányaiból kerültek ki.
Egyébként a lányok egyetemi oktatásában a zsidóság egész Európában erősen felülreprezentált volt. Ez abból ered, hogy ők kevésbé voltak bekötve a társadalom szövetébe, ezért a konvenciók is kevésbé kötötték őket.
– A polgárság körében volt belső igény, hogy érzelmi alapon válasszanak társat? Vagy a hagyományok tisztelete erősebbnek bizonyult?
– A szocializációnak óriási a hatalma. Ha valaki beleszületik egy normarendszerbe, és nem találkozik a gondolattal, hogy másképpen is lehetne élni, akkor a régit fogja helyesnek tartani. Gyakran visszatérő toposz, hogy a polgárság gondosan vigyázott arra, milyen könyvek kerültek a lányok kezébe, mit nézhettek meg a színházban. A nagy szerelemekről szóló alkotásokat tiltólistára tették. Utcára, társaságba pedig gardedám nélkül nem mehettek. A polgári családok azt a több évszázados hagyományt vették át, mely szerint a házasság célja az utódok biztonságos felneveléséhez nélkülözhetetlen egzisztenciális feltételek biztosítása. Az olyan lángoló, változékony érzelem pedig, mint a szerelem – ahogy a mai válási statisztikák is igazolják! –, ritkán alkalmas a stabil keret megteremtésére. A stabilitás pedig fontos a gyerek felnőttkorig való eljuttatásához. Egy válás óriási anyagi és társadalmi visszaesést jelentett volna.
– Talán itt jelenik meg a legerősebben a választóvonal a modern ember és a hagyományos ember közt. Ez utóbbi nem autonóm személyiségként tekintett magára, hanem inkább mint láncszemre, amelyik az ősöket és az utódokat összeköti. A polgár elsődleges rendeltetése, hogy családja nevét, vagyonát, státuszát megőrizze, esetleg gyarapítsa. Eleink ennek rendeltek alá mindent, a pályaválasztástól a párválasztásig. Ezért a rangon aluli házasságot a család presztízsén esett sérelemként, és a majdan született gyermekek elleni merényletként élték meg. Hisz így ők már nem fogják birtokolni azt a tekintélyt, amit felmenőik! Ahhoz az alaptételnek tekintett gondolathoz, hogy „jogod van mindenekfölött az egyéni boldogsághoz”, devianciaként viszonyultak.
– Lehet, hogy a nők a meg nem élt szerelemben elfojtott érzelmeiket vetítették rá a gyermekeikre?
– Részben ennek is köszönhető az anyaság kultuszának kialakulása. Másrészt a felvilágosodás után a pedagógia, úgymond, „felfedezte” a gyereket. Megjelennek az első gyereknevelési szakkönyvek, valamint a csecsemőkkel, kisgyermekekkel foglalkozó orvosi irodalom. A gyerek értékké válik. Egyre nagyobb gondot fordítanak a nevelésére, iskoláztatására. A fiúk hat-nyolc éves koráig ez inkább csak az anyák, dadusok, nevelőnők feladata volt. Később iskolába vagy férfi házitanítók keze alá kerültek.
– Később egyre nagyobb hangsúlyt fektettek arra is, hogy a lányok jó nevelést kapjanak. Az alapismeretek és a gyakran anyanyelvként használt német nyelv elsajátítása mellett a francia nyelv és a zene tanulását preferálták. A 20-as és 30-as évektől pedig már a középosztály leányai körében is általánossá vált a polgári iskola elvégzése. Az éneklésnek és legfőképpen a zongorázásnak a férjhez menés szempontjából is nagy jelentősége volt. Ez volt szinte az egyetlen módja annak, hogy egy lány a társasági összejöveteleken felhívja magára a figyelmet. A sajtónyilvánosság szélesedésével pedig emelte egy-egy lány presztízsét, ha neve szerepelt a jótékonysági rendezvényekről szóló tudósításokban.
Egy szépen zongorázó, eladó sorban lévő lány kapós volt a házassági piacon. A házasságkötés után azonban, férjfogó funkciója megszűnésével, ez a kínkeservesen megszerzett tudás leértékelődött. Utána a nők már csak nagy ritkán ültek oda a zongorához. Inkább csak a port törölgették róla...
– Milyen sors várt azokra a lányokra, akik pártában maradtak?
– A 19. században a többség a szülők által elrendezett házasságokra mondott igent. Egy jó hozomány ellensúlyozni tudta az olyasféle tulajdonságok hiányát, mint a szépség, kedvesség, műveltség, vonzó személyiség. Ha egyik sem volt meg, azt alapvetően egy szerencsétlen sorsnak tekintették. A család összetartó ereje azonban védőhálót biztosított számukra. Sok családban élt pártában maradt nagynéni, aki eltartásáért cserébe segített a háztartás vezetésében.
– A polgárság elszegényedésével, a lakásviszonyok romlásával ezek a nők többnyire kereső foglalkozásra kényszerültek. Szerencsére a századfordulón a nagyvállalatok és a bankok, illetve később a közigazgatás hivatalai egyre több olyan irodai állást kínáltak a nők számára, ahol nem volt elvárás a magas iskolázottság. Már dolgozhattak gépírónőként, titkárnőként, könyvelőként vagy telefonközpontosként. És az addig kizárólagosan férfiak uralta divatiparban is (a varrónők legfeljebb a segédmunkákat végezhették) egyre nagyobb számban jelennek meg a nők mint házivarrónők. A szépségipar fellendülésével is egyre több nő tudott elhelyezkedni. Munkavállalóként azonban jellemzően csak a még nem férjezett, illetve az egyedülálló nők jelentek meg.
Polgári család a 19. század végén
– A 19. században, sok helyen még később is, a paraszti világban még annyi gyerek született, ahányat isten adott. Míg a családfák azt mutatják, hogy a szintén keresztény hagyományokat követő polgári családokban átlagban csak három-négy gyermek volt. Mi volt ennek az oka?
– A demográfusok szerint azokban a családokban, ahol nem alkalmaztak semmiféle születésszabályozási praktikát, egy nő termékeny életszakaszában legalább 12-16 teherbe eséssel, illetve szüléssel lehetett számolni. Ez a szám az egyes – főleg reformátusok lakta – vidékeken már a 19. században csökkenni kezdett. Szélesebb körben azonban a századforduló körüli évtizedekben kezdődött a születések korlátozása. Voltak vidékek, ahol ezt úgy érték el, hogy a fiatalasszonynak az esküvő után akár évekig az anyósával kellett egy ágyban aludnia, nehogy bűnbe essen. Egyértelműen terjedni kezdett a megszakított közösülés gyakorlata, amit a férfiak többnyire katonaéveikben a városi prostituáltaktól tanulták meg.
– A születésszabályozás eszközével a felső rétegek is éltek. Az ő esetükben a nagycsalád a családi vagyon szétforgácsolódását jelentette volna. A szexuális élet korlátozásában a nők kaptak hatalmat. Felmérhetetlen, hogy milyen gyakorisággal, de a bábák valószínűleg nagyiparilag alkalmazták a magzatelhajtást. Ebbe majdnem olyan sok nő halt bele, mint a szülésbe vagy a gyermekágyi lázba. Mivel azonban a nemi szerepek kötöttek voltak, mind a nők, mind a férfiak, ha egyedül maradtak, rá voltak kényszerítve, hogy minél gyorsabban újraházasodjanak. A férfiak szerepkörében egyszerűen nem volt benne, hogy gondoskodjanak a gyerekről, háztartásról. Ilyenkor a középosztálybeli férfiak gyakran vettek el szép, fiatal, de szegény lányt feleségül.
Ezzel szemben a nők, racionális megfontolásokat követve, olyanhoz mentek hozzá, aki folytatni tudta a megboldogult munkáját. Például annak segédjéhez, üzlettársához. Ezekben a kapcsolatokban a nő akár egy-két évtizeddel is korosabb volt. Majdnem ugyanannyi patchwork család volt, mint ma.
– Történészként a családok életében lezajlott változásokat haladásként vagy hanyatlásként értékeled?
– A modernizáció az emberi életet a korábbi korokhoz képest biztonságossá és kényelmessé tette, de ennek ára is volt. Ezt az árat a civilizációs – testi és pszichés – betegségek formájában éppúgy fizeti a modern társadalom, mint az ökológiai veszélyek alakjában. A folyamat kétarcúságáról eszembe jut Karinthy Frigyes örökérvényű megállapítása: „A házasság szövetség olyan bajok közös elviselésére, amelyek egyébként nem keletkeznének.“
