Tisztelt Szerkesztőség! Nekem soha semmit nem adott könnyen az élet, mégsem lázadoztam, csak elfogadtam, ami történt körülöttem.
Ennek köszönhetem, hogy ma azt mondhatom: jól vagyok. Ha nem így tettem volna, ma valószínűleg nem gyönyörködhetnék a két csodálatos unokámban.
Húszévesen mentem férjhez, s öt év múlva már kétgyermekes anyuka voltam. A férjemre mindenben számíthattam: ha szükségem volt rá, munka után még a piszkos pelenkákat is kimosta, vagy megfőzte a másnapi ebédet.
S bizony egyre gyakrabban volt szükségem a segítségére, mert az egészségi állapotom hirtelen megromlott. Sok időt töltöttem kórházban, de a gondos ápolásának és a szeretetének hála, felépültem. Alig telt el azonban pár gondtalan év, s a férjemnél daganatot diagnosztizáltak. Több orvosnál jártunk, különféle kezeléseket próbáltunk ki, de a gyilkos kór erősebbnek bizonyult. A férjem betegsége és korai halála miatt a középiskolás gyermekeimnek korán kellett felnőniük. A lányom azonban nem bírta el ezt a terhet, és a drogokhoz menekült.
A saját gyászunkkal voltunk elfoglalva, s csak akkor vettük észre, hogy valami nincs rendben, mikor már az ékszerek kezdtek eltünedezni otthonról. Hosszadalmas és nehéz gyógykezelés következett.
Szerencsére a lányomban volt elég akarat, és sikerült túllépnie a kábítószeren. Ez azonban semmiféle nyugalmat nem hozott, ugyanis közben a fiamnál rákot állapítottak meg. És megismétlődtek az éjjelezések, az orvoshoz rohangálás, a kórházi kezelések. Reménykedtünk, de újra csalódnunk kellett. A férjem után három évvel a fiamat is el kellett temetnem.
A lányommal ketten maradtunk egymásnak, s nagyon büszke vagyok rá, hogy kitartott. Ha akkoriban megkérdezte valaki, hogy vagyok, csak annyit mondtam: élek, mert muszáj. A lányom miatt keltem fel reggel, és ő adott erőt ahhoz, hogy túléljem a napot. Egymás segítségével sikerült megbékélnünk, elfogadnunk, ami a családunkkal történt. Két évvel ezelőtt a lányom két szép kislánnyal ajándékozott meg engem. A két csöppségből áradó szeretetnek hála, megtanultam újra szépnek látni a világot, s ha félve is, de ki merem mondani: boldog vagyok.
Magda
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk