A császármetszés az új téma, amiről mindenkinek van véleménye. Az anyukák gyöngéd császárt kérnek, de a kórházaink még nagyon nem tartanak ott. Munkatársunk, Jády Mónika, aki Svájcban szült, és ma is Zürich mellett él svájci férjével, elmeséli császáros szülésének történetét.
A te császárod milyen volt? Várjuk az olvasói leveleket!
Jády Mónika
Miért császár?
Az én császáromnak is megvan a maga története, ahogy minden császármetszésnek. Amikor túlléptem az időpontot, egyre nyugtalanabb lettem. A rokonságban sok évvel ezelőtt ugyanis történt egy tragédia, épp a túlhordás miatt. Meghánytam-vetettem magamban a dolgot, végül magam kértem a szülés beindítását. Kórházban szültem, ahol késő délután kaptam meg a szülésindító injekciót. Azt mondták, csak reggel számíthatok a fájásokra. Este tíz körül mégis elkezdődött…
A szülésznő időről időre benézett hozzám, aztán hajnali négy körül, amikor már nagyon erős fájdalmaim voltak, úgy döntött, ideje felhívni a férjemet.
Már a szülőkádban voltam; úgy éreztem, nem bírom tovább. Egyik barátnőm szavai csengtek a fülemben, aki azt mondta: „Amikor úgy érzed, hogy nincsen tovább, hamarosan ki fog bújni a baba.” De nálam nem történt semmi.
Epidurális érzéstelenítést kértem
A fájdalom csökkent, ahogy hatni kezdett az injekció. Viszont nagyon kimerült voltam, alig jutott el a tudatomig, mi történik körülöttem. Végül jött a műszakváltás, a beérkező szülésznő a sarkára állt, és határozottan kijelentette: ebből elég! Már a baba szívhangja sem volt rendben, amikor a nőgyógyásznőm megérkezett. A kicsikém próbált kibújni, de nem fért át a szülőcsatornán. További érzéstelenítést kaptam: a műtőasztalon fekve már nem éreztem a lábamat. Fájdalmat sem, de az erős nyomást igen; ugyanis egyszerűen kinyomták belőlem a babát. Ez reggel nyolc órakor volt. Vártam, hogy mikor sír fel végre, mikor mondják azt, hogy minden rendben...
A kislányomat kivitték, megvizsgálták, majd visszahozták. Még a műtőasztalon a karomba adták, de annyira remegtem, hogy nem bírtam megtartani. Nagyon fáradt voltam, mégsem tudtam elaludni. Telt az idő, pihegtem az ágyamban, amikor végre odahozták, és a mellemre tették. Végig mellettem feküdt a kiságyban. A műtét utáni napon már magam láttam el, mert gyorsan lábra állítottak.
Nem volt egyszerű feldolgozni a sikertelen vajúdást és az utána következő műtétet. Sokáig csak sírtam, hosszú hetekig csak forgolódtam az ágyban (a vashiány miatt is). Eközben a kislányom aludt, mint a bunda, de én állandóan fáradt voltam. A szoptatás sem ment nehézségek nélkül, az első nap kisebesedett a mellbimbóm; de végül mindketten belejöttünk. Utána több mint egy évig szoptattam, szóval ez utóbbi sikertörténet volt. Amúgy itt Svájcban nagy hangsúlyt helyeznek a szoptatásra, a klinikán próbáltak minden segítséget megadni hozzá. A végén ment is, mint a karikacsapás.
(Nem) kívánt császár
Akinek sürgősségi császármetszése van, az sokszor magában keresi a hibát. Miért nem voltam rá képes? – zakatol a nő fejében a kérdés. Van, aki még hónapokkal a szülés után is magával küszködik. „Már csaknem egy év eltelt, de ha jól sikerült szülésről hallok, még mindig azt érzem, hogy én csődöt mondtam. Egyszóval nem vagyok teljes értékű anya, selejt vagyok!” – mondja az egyik barátnőm.
A statisztikák beszédesek. Minden negyedik kismama, aki sürgősségi császárral hozta világra gyermekét, úgy érzi, nyomást gyakoroltak rá: olyasvalamibe kényszerítették, amit nem igazán akart. A többség azt gondolja, hogy túl kevés időt kapott a döntésre, illetve túl kevés információt közöltek vele a beavatkozásról. Sőt a megkérdezettek 26,3%-a azt gondolja, megfélemlítették, 11,5%-a pedig azt, hogy a beleegyezése nélkül nyúltak hozzá a testéhez.
Saját maga szülte
Egy német szülésznő, aki terhesgondozásra és otthon szülésekre specializálódott, olyan – az ajánló szóhasználata szerint erős lelkületű – nőket interjúvolt meg, akik természetes úton szültek. Vagyis szülésbeindítás, epidurális érzéstelenítés, fogó vagy vákuumos készülék használata nélkül. A 2014-ben megjelent könyv interjúkat tartalmaz, és a Selbstgeboren (Saját maga szülte) címet viseli. A kiadó célja az volt, hogy könyv által megerősítsék az anyukák önbizalmát, saját magukba vetett hitét. Fontos ugyanis, hogy a nő bízzon magában és a testében, és maga is elhiggye, hogy igenis képes természetes úton világra hozni a kisbabáját.
Ám végjáték is van, a könyv címe ugyanis felháborodást keltett a svájci anyukák körében. Ilyeneket kérdeztek: Ezek szerint csak az a nő szült, aki hüvelyi úton hozta világra a gyermekét? Aki epidurális érzéstelenítést kért, akinek fogóval vagy műtétileg segítették világra gyermekét, az nem maga szülte meg a babáját?!
Kiváltság, ha minden jól megy
Egy svájci blogíró bevallotta, régebben ő is azt gondolta, hogy csupán hozzáállás kérdése, hogyan zajlik le a terhesség és szülés. Egy vetéléssel és egy sürgősségi császárral a háta mögött ma már azt vallja: azok a nők, akik természetes úton szülnek, hihetetlenül szerencsések. Kiváltság, ha egy nőnek pozitív szülésélményben van része, s minden úgy zajlik, ahogy ő azt előre elképzelte!
Ezért is fontos, hogy senki felett ne ítélkezzünk. A nő, aki gyermeket hordoz a szíve alatt, minden tiszteletet megérdemel.
