Én is, mint sokan mások, a Facebook közösség tagja vagyok. Itt megfigyeltem egy érdekes jelenséget: az ismerőseim túlnyomó részének markáns véleménye van Trianonról.
Legyen szó bármilyen politikai kérdésről, a legtöbb esetben azon kapják magukat, hogy már megint Trianonról vitáznak. A szenvedélyesebbek az „életüket adnák Nagy-Magyarországért”; a higgadtabbak szerint az a lényeg, hogy megmaradjunk magyarnak a határon túl is. Ismét mások „européernek” nevezik magukat: ők azt állítják, a „haladó” gondolkodásba nem fér bele a szüntelen visszatekingetés és sebnyalogatás. Ami elmúlt, elmúlt, az időt nem lehet visszaforgatni, a történelmet „visszacsinálni”.
(© erdely.ma)
Miért nem politizáltak anno sikeresebben a magyar politikusok? Mert bizony jól elügyetlenkedték az egész második világháborút és a sikertelen kiugrási kísérletet...Tény, hogy húzódjanak bárhol is a határok, nekünk ugyanaz a (többnyire szimpatikus) szlovák ember marad a szembe szomszédunk. Trianon mindig téma – és téma is marad jó sokáig. A lényeget ugyanis kevesen értik.
Mert mindkét oldalnak még sokáig szükséges elmondani: itt bizony nem a határvonalak elmozdításáról van szó. Hanem arról, hogy letisztuljon végre a letisztulnivaló a fejekben, a lelkekben. A nyugati és a szlovák sajtó (és ennek nyomására sok magát tájékozottnak és nyitottnak gondoló magyar) ugyanis félreértelmezi a tömeges érdeklődést – és újfajta nacionalizmust vél felfedezni az érdeklődés mögött. Világosan ki kellene jelenteni: szó sincs fejvesztett nacionalizmusról.
Értse meg végre mindkét oldal, hogy Trianon igenis trauma volt a magyar nemzet számára, méghozzá akkora trauma, hogy a magyarság mindeddig nemigen tudta feldolgozni – és igazság szerint nem is nagyon volt rá alkalma.
Éspedig azért nem, mert nem nagyon volt mikor. Ugyebár anno a Szovjetunió azt kívánta tőlünk, hogy „kerüljük a kényes témákat”, és a „szocialista barátság” jegyében kegyes – vagy inkább kegyetlen? – hazugságok közepette éljünk a szomszédos népekkel. Ötven év telt el úgy, hogy nem volt szabad emlegetni a dolgot, sőt, azt sem volt illő tudni, hogy s mint él a többi országban a magyar. Az anyaországiak szép lassan elfelejtettek minket – mi meg szép lassan elfelejtettük, hogy élnek magyarok máshol is a határokon túl.
Aztán elérkezett 89. És a következő húsz év azzal telt el, hogy lassan-lassan felismertük: mindnyájan szerencsétlenek lettünk, félkarú, féllábú nemzet(iség). Ettől a felismeréstől csak az megdöbbentőbb, hogy kezdünk ráébredni, mennyi mindent nem tudunk az életünket mai napig befolyásoló Trianon valódi történéseiről. Mert nem csak úgy volt, hogy Magyarország bűnös volt, lepaktált a nácikkal (hisz más is lepaktált, létrejöttek bábkormányok?!), hát bűnhődnie kellett, és kész...
Dráfi Anikó személyes Trianonjáról mesélt nekünk
A közvélemény ma már csak abban biztos, hogy a magyar kormány is „hibázott”. De hogy pontosan miben és hogyan? Mi történt az azt megelőző húsz-harminc évben Magyarországon és Európában? Milyen folyamatok játszódtak le, ki kivel szövetkezett, és az egyes szövetségeknek mi volt a mozgatója?
Mivel a témával foglalkozó füzetecskék, könyvek nem eléggé elérhetők a tömegek számára, és a napi sajtó is kerüli a témát, a különböző (interneten is terjedő) mendemondák szájról szájra keringenek. Mindenki hallott vagy olvasott már valami különös részletet, amit a másik ámuldozva hallgat. Az egyszerű ember úgy érzi, Trianont mindenféle gyanús titkok lengik körül. A nagyobb fantáziával megáldottak összeesküvés-elméleteket gyártanak: Magyarország túl erős volt, ezért aztán aljas módon felszeletelték. Igaz lenne ez az amerikai filmbe is beillő elképzelés?
Mindez azt mutatja, hogy Trianonról igenis beszélni kell. Mindenhol és mindenkivel: a különböző fórumokon, a Facebookon, az Iwiwen, az újságok hasábjain; a nagyapámmal és a gyerekemmel; a szlovákokkal és a franciákkal.
Hogy miért? A válasz egyszerű: mert az emberek beszélni akarnak róla. És kivételesen nem azért, mert a média mesterségesen felpumpált valamit – hanem mert belső igényük van rá. Mert úgy érzik, nem áll össze a fejükben a kép, egyedül nem tudják összeilleszteni a kirakójáték kockáit. A témától idegenkedők (és a szlovákok) gyakran hangoztatják: a békediktátum által kijelölt határok mozdíthatatlanok. Azonban valamit, hacsak nem vakultak meg, nekik is látniuk kell: a határoknak ma már alig van jelentőségük. Igazi határok már csak a fejekben léteznek...
E hónapban emlékezünk meg arról, hogy 90 éve feldarabolták valamikori hazánkat. Használjuk ki az alkalmat, és beszéljünk, olvassunk róla minél többet. Egyszer s mindenkorra szembe kell néznünk a múltunkkal ahhoz, hogy túlléphessünk rajta.
