Király és szolga, csaló és áldozat, csábító és megcsalt szerető, apa és fiú. Hány és hány szerepbe bújt már! Azzal az alázattal, amivel most a komáromi Vasmacska Stúdióban Harold Pinter Árulás című drámájában nyújt számunkra feledhetetlen alakítást a Kassai Thália Színház színművésze, Petrik Szilárd.
De vajon milyen ő magánemberként, amikor kilép a színház kapuján, hogy elinduljon fáradtan, még a tapsvihar zajával a fülében hazafelé, vagy éppen egy kávéra – velünk?
Petrik Szilárd a színpadon (Kép forrása: port.hu)
– Tényleg attól tartottál, hogy nem találok ide? – kérdezi mosolyogva Szilárd. – Jól ismerem a várost. Annak idején, az érettségi után nem mentem azonnal egyetemre, mivel nem sikerült megválaszolnom a kérdést: katedra vagy színpad? Szerencsém volt, mert a Komáromi Jókai Színház pont akkor hirdetett felvételt stúdiósoknak. Jelentkeztem. Az itt töltött egy év alatt rengeteget tanultam a színház nagyjaitól, Skronka Tibor pedig még a felvételire is felkészített minket. Remek időszak volt, jó rá visszaemlékezni. Most, a próbák után rengeteget sétáltam a városban, ráérősen, gyalog. Nosztalgiáztam. Annak pedig külön örültem, hogy Mokos Attilával közel húsz, Bandor Évivel pedig több mint tíz év után ismét együtt játszhatok.
– Miután felkértek, hogy Harold Pinter Árulás című drámájában játszd el Robert szerepét, és elolvastad a forgatókönyvet, mi volt az első gondolatod?
– Magának a felkérésnek nagyon örültem, de a darabbal szemben vegyes érzéseim voltak. Első olvasás után még nem tudtam, hogy milyen sokszínű karaktert kell megformálnom.
Robert jellemében komoly munkám van. A próbafolyamat alatt szinte atomjaira szedtük szét a szerepeket, viszonyaikat egymással, önmagukkal.
– Egy színésznek, aki köztudottan majd húsz éve él kiegyensúlyozott, harmonikus házasságban, mennyire nehéz belebújni egy olyan elmagányosodott, megcsalt főhős bőrébe, mint Robert? Nem nehéz saját, megélt tapasztalás nélkül eljátszani egy ilyen szerepet?
– Kit nem csaltak meg élete során? Kevés az az ember, aki elmondhatja magáról, hogy őt még soha nem csalták meg. Csak én nem tudtam olyan fegyelmezetten kezelni a helyzetet, mint Robert. Megjegyzem, azt sem, amikor én csaltam, és ez azért jóval többször esett meg. A tapasztalat tehát, még ha az emlék régi is, még ha már majdnem elfeledett is, megvolt – csak valahonnan a lelkem mélyéről kellett előbányászni. Ezenkívül Roberttel, aki a cinizmus álarca mögé bújva sodródik a teljes kiüresedés felé, szinte semmi közös nincs bennünk. Pontosan ezért szeretem a szerepet, mert kihívás. Robertet egyszerre árulta el a barátja és a felesége, s ő ezt a megcsalatást a maga módján dolgozza fel: kiüresedik.
– Shakespeare tragédiájától és Molière komédiájától, Dés László musicaljén keresztül a kortárs drámáig rengeteg darabban játszottál az elmúlt húsz évben. Mindig sikerült elfeledtetned a nézőkkel, hogy te valójában ki vagy?
– Remélem. Persze, az ember nem mindig „fogja fel“ elsőre a szerepet. Mindig arra törekszem, hogy a maximumot hozzam ki magamból. Talán ez is közrejátszik abban, hogy – pár kivételtől eltekintve – képtelen vagyok a színjátszást könnyedén venni. Tele vagyok szorongással, félelmekkel, borzalmas öngyötrés van bennem. Attól rettegek, hogy egyszer úgy elfelejtem a szövegemet, hogy utána már nem jöhet más csak – a függöny. Ez főleg versnél és dalnál, illetve az igényes, kötött szövegnél van így. És hiába próbáltam már számtalan módon megszabadulni ettől az érzéstől, nem megy. Egyszerűen életem része. Néha azt gondolom, hogy azért ragaszkodom hozzá, azért nem engedem el, mert ahhoz, hogy betűről betűre megjegyezzem a szövegemet, szükségem van erre a belső fenyegetettségre.
– Nem lehet, hogy egy kis változás jót tenne? Hiszen a színművészeti befejezése óta folyamatosan a Kassai Thália Színház társulatának a tagja vagy.
– Volt, hogy eljátszottam a gondolattal, de örökösen ugyanarra jutottam: ez az én utam, itt a helyem. Van bennem egy nagy adag pesszimizmus, görcsös kudarckerülés, ami „röghöz“ köt. Másrészt a színház olyan közeg, ami csodálatos lehetőséget biztosít az érzékeny lelkű művészembernek arra, hogy vallomást tegyen erről-arról. Ráadásul nekünk, felvidéki magyar színészeknek szinte korlátlanok a lehetőségeink! Komáromi és kassai színházunk a legkülönfélébb zsánerű darabokat tűzi műsorra. Így kipróbálhatjuk magunkat szinte minden műfajban. Közben pedig, míg mi maradunk, mint a tégla az épületben, vendégművészek, vendégrendezők jönnek-mennek. S ez annyi új impulzust hoz az életünkbe, ami egy színésznek, aki, mondjuk, a pesti Vígszínházban játszik, nem adatik meg. Én például játszottam már kőkemény amerikai drámában, Molière-ben, amit Vidnyánszky Attila rendezett, és habkönnyű komédiában is, Mikó István instrukciói szerint.
– A kassai publikum is olyan hűséges a színházához, mint te?
– Bárcsak az lenne! Sajnos, egyre kevesebben járnak színházba. Szerintem ez inkább annak a következménye, hogy az utóbbi években jelentősen csökkent a magyarság száma. Még úgy is, hogy az Ung és a Bodrog vidékéről, a Gömörből sokan települnek be a városba. Főleg a magyar értelmiségi réteg fogy vészesen.
Pár évtized múlva Márai városából végképp eltűnik a magyarság. Hogy ezen változtassunk, a magyar színház már kevés.
– Egyedül nemigen tudjuk megváltoztatni a világot, legfeljebb a saját életünket. Ha tehetnéd, változtatnál valamin?
– A jelenemen nem. Talán, ha visszanézek a múltba, a mostani eszemmel sokkal jobban megtanulnék szlovákul, de legfőképpen angolul. És most nem a szókincsre gondolok, hanem a kiejtésre. Az akcentusom miatt több szereplési lehetőségtől elestem. És már azt is bánom, hogy elveim ellenére elvállaltam a szereplést pár reklámban. Igen erős fenntartásaim vannak a konzumvilággal szemben. Nem szeretem.
– Milyen világot szeretsz?
– A lehető legegyszerűbbet. Én akkor érzem jól magam, ha otthon ülök a családom körében. Közben, ha nézne minket egy kívülálló, azt látná, hogy hol a 17 éves lányom, hol a 12 éves fiam hoz ki a sodromból. Ilyenkor egy pillanat alatt felcsattanok, kiabálok, amit persze ők nem vesznek komolyan. Miért is tennék, már megszokták! Pár perccel később aztán lehiggadok, belátom, hogy elvégre az ő életük, az ő döntéseik. Megpróbálom hát elviccelni a dolgokat, oldani a feszültséget. Aztán eltelik pár óra, és kezdődik a műsor elölről. A legkisebb gyerek még csak másfél éves, így az ő kamaszkora – szerencsére – még jóval odébb van. Remélem, addigra én is következetesebb, igazságosabb, elnézőbb és fegyelmezettebb leszek. Mert tudom, a hiba bennem van. Én vagyok velük szemben túlságosan kritikus. De semmivel sem jobban, mint önmagammal szemben.
– A feleséged német–magyar szakos pedagógus. Ő hogyan szokott reagálni?
– Gyöngyike a legintelligensebb nő, akivel valaha is találkoztam. Soha nem próbál ítélkező bíróként fellépni. Ismer, tudja, hogy a vihar csak pár percig tart. A tizennyolc év házasság alatt már elég jól összecsiszolódtunk – kiegészítjük egymást. Én egy menthetetlenül naiv, idealista, érzékeny és rettenetesen pesszimista ember vagyok, míg ő optimistán, racionálisan nézi az életet. Közben meg hasonló az érdeklődési körünk, az értékrendünk. Számomra ő jelenti a biztos pontot. Ahogy múlnak az évek, úgy érzem, hogy nemcsak egyre jobban szeretem, de újra és újra bele is szeretek a saját feleségembe. Különleges nő!
– Nemrég átköltöztetek Göncruszkára, ahol már a Kassai Thália Színház több művésze is él. Kassa után könnyen megszoktátok a vidéki életet?
– Eredetileg nem akartam oda költözni. De a kollégák és a család addig nógatott, míg beadtam a derekam, és elmentem megnézni az egyik telket. Amint megláttam, úgy éreztem, hazataláltam. Akkor Gyöngyikével leültünk, és megbeszéltük, belevágunk az építkezésbe. Rengeteg bosszúságban, csalódásban volt részünk. Végül elkészült a ház. Ahogy beköltöztünk, szinte azonnal éreztem magamon a változást, valamiféle megtalált lelki békét. Rájöttem, hogy én mindig is természetbarát voltam, csak nem tudtam róla. Imádok kint lenni az udvaron, szöszmötölni a kertben. Már idén a saját magunk által megtermelt biozöldséget fogyaszthatjuk. Fantasztikusan jó érzés tudni, hogy gyermekeink tányérján minden zöldség vegyszermentes. Feleségemmel órákon át tudunk tervezgetni, hol lesznek a virágok, hová kerülnek majd a fák. Számomra ez nagy felelősség is, hiszen örök életre ültetjük őket. Mi, ketten, együtt!
