Téged pedig meghat, hogy a két hónap alatt nem felejtette el, hogyan szereted, s ettől a könnyekig meghatódsz... közben a tőled két méterre ülő kávéházi ismerősöddel megbeszéled a híreket... és együtt örültök, hogy a tegnapi csaknem 5000 tesztből mindössze 8 lett pozitív, hogy háromszor annyi a gyógyult, mint az új fertőzött... és talán mégse kell a vállalkozóknak lehúzni a rolót... és a visszaúton csak azért is vesztek egy kis édességet, hogy forgalmat csináljatok a sarki kisboltban...
A „nagygyerek” délben kimászott az ágyból, és ujjong, mert pont most közölte vele a rádió, hogy leérettségizett... Pedig nemhogy nyakkendő, de még zokni sem volt rajta!
Az érzés…
...amikor elballagsz a város végi kedvenc kávézódba, közben összefutsz pár ismerőssel, már akiket megismersz szájmaszkban, és közben elképzeled, hogy milyen lesz az, mikor a hosszú karantén után végre eléd teszik a habos kispresszódat. Mert nagyon szófogadó szeniorok voltatok eddig a pároddal, kizárólag azt ettétek és ittátok, amit otthon elkészítettetek magatoknak... mindig a szűkösen kijelölt idősávban vásároltatok az utca végi kisboltban... messziről látod, hogy a kávézó teraszán már ülnek. Juhé!
Az érzés…
...amikor a pincér magától hozza a megszokott kávédat, miután kettecskén leültök az egyik szétrakott asztalhoz (és te meghatódsz, hogy a két hónap kényszerpihenő sem felejtette el vele, hogyan szereted a feketédet). Együtt örülsz a többiekkel, hogy az előző napi 5000 tesztből mindössze 8 lett pozitív, és háromszor annyian gyógyultak meg, szép számok ezek, főleg azután, amit Európa más országaiból hallotok... halkan örültök kis kávékortyolgatás közben (letolod a szájmaszkot erre a kis időre, a kávé szívószállal nem az igazi)... ti porceláncsészéből isszátok, de látod, hogy egy-két óvatos duhaj még papírpohárba kérte...
Hiába, az ember társas lény! Ez nekünk nagyon hiányzott már... A szájmaszk felett a mosolygó szemek élvezetről árulkodnak: végre nem otthon kell a kávét megfőzni és meginni, hanem ezen a szellős kis teraszon, hús-vér emberek között...
Az érzés...
...amikor újra helyet kap az életetekben az utca zaja, mert hiszen eddig csak a sínek mellett, a kertek alatt vagy a sárgán virító repceföldek mentén róttátok a kilométereket, ahogy illett... nehogy találkozzatok emberekkel, azt is csak szigorúan szájmaszkban, hátha más is ott szellőzteti a kutyáját. Milyen jó, hogy végre kinyitnak a boltok, és elkezdenek dolgozni a borbélyok, a kozmetikusok, a fodrászok, és a körmösük is munkába lendülnek, és a nők megint mosolyogni fognak...
A lényeg, hogy végre a kisiparosok is dolgozhatnak, így remélhetőleg nem fogják lehúzni a rolót, mert az ember pénzből él, a számlákat pedig – pandémia ide, vírus oda – fizetni kell, a családnak is ennie kell, a gyerekek meg lassan kinövik a cipőiket és a ruháikat, nem ülhetnek a monitor elé rongyos pizsamában, mikor a tanító néni épp látni akarja, hogy hányasra tud a gyerkőc bukfencezni... Ilyenkor az anyuka tanársegéddé avanzsál, vagy simán csak operatőrködik, ám titokban már ő is várja, hogy újra korán kelljen kelni... apuka is türelmetlen, néha megfőz vagy kivasal, ma már reggel elrohant a sarki virágárushoz egy csokorért az asszonynak... hiszen nemrég volt anyák napja!
Az érzés...
…amikor élőben „élőzhetsz”, és simán megkérdezheted az asztalszomszédodat, hogy érzi magát (hát hogy érezné, micsoda banális kérdés, de milyen jólesik kimondani!)... Végre beugorhatsz a kedvenc galériádba és a múzeumba, és már előre örülsz, hogy hamarosan kinyitnak a mozik, majd utána a színházak... Óh, lassan már tervezheted a nyaralásodat...
Az érzés...
…amikor úgy tűnik, látni már a fényt az alagút végén. Megfizethetetlen!
A rajzot a szerző 5 éves unokája, Ella Šebo készítette nagymamájáról
Szakáll Mária
