,,Nincs időm." Ezt a mondatot nagymamánktól sohasem hallottuk. Ő mindennap reggel ötkor kelt, és főzött egy jó tejeskávét. Azután nekilátott a napi munkájának. Mivel falun lakott, megetette a tyúkokat és a libákat, füvet adott a nyulaknak. Utána nyáron kiment a földekre, télen pedig a házban talált munkát. Emellett nevelte a három gyerekét, főzött, takarított, és teknőben kimosta a szennyest. Közben még hímezni is maradt ideje, és kakukkfüvet gyűjtött a mezőn.
Sokat nevetett, sokat beszélt, és a stresszt még hírből sem ismerte. A vasalót a tűzhely lapján melegítette, mellette mindig ott állt egy nagy fazék meleg víz a mosogatáshoz. A piszkos edényt a konyhaasztal kihúzható nagy fiókjában mosta el. A fiókban két bádogdézsa volt, az egyikben mosogatott, a másikba a tiszta edény rakta, utána eltörölgetett. Arra is volt ideje, hogy az ágyneműt mosás után kikeményítse. Ebédre lepényt, palacsintát, fánkot sütött, maga dagasztotta a kenyeret, és a kiskertben megtermelte a konyhára való zöldségeket, amelyekből jó sűrű leveseket főzött.
A mai asszonyoknak egy-két gyerekük van. Háztartásuk fel van szerelve mosogatógéppel, automata mosógéppel, mikrohullámú, valamint légkeveréses sütővel, gyorsforralóval, kenyérpirítóval, gyümölcsléfacsaróval, kuktával és botmixerrel, porszívóval, habverővel, laptoppal, és ki tudná még felsorolni, mi mindennel. Ezekről a segédeszközökről nagymamáink nem is álmodtak. A mai asszonyok mégis krónikus időhiányban szenvednek. A lakásuk nemegyszer rendetlen, amit kellőképpen szégyellnek is. Kétségbeesve számlálják, hogy „bárcsak harminchat órából állna a nap, mert semmire sincs időm…”. S amikor este végre lerogynak, és megtörlik verejtékes homlokukat, ezen morfondíroznak: hogy lehet az, hogy a nagyi mindent egymaga győzött?!
Mi tehetünk róla
Ha túl sok feladat vár ránk, pánikba esünk. Hajlamosak vagyunk rá, hogy ebbe is belekapjunk, abba is belekapjunk, de semmit sem csinálunk végig. Nincs rendszer a munkánkban. Ennek a módszernek az az eredménye, hogy semmit sem végzünk el rendesen, ezért rossz a lelkiismeretünk. Idegesek vagyunk, hogy semmit sem tudunk rendesen befejezni, semminek sem járunk a végére.
A dolog azért, persze, ennél bonyolultabb. Nagymamáinknak is sok munkájuk volt, amit mindenképpen el kellett végezniük – csakhogy őket a munkában nem zavarták a külső körülmények (jobban mondva: ingerek, amelyek – lásd mobil, tévé és a többi – megszázszorosodtak).
Természetesen nekik is voltak fontos és kevésbé fontos tennivalóik. A tyúkokat korán reggel kellett megetetni, különben fölverték volna a házat. A nyulakat ki kellett engedni, mert szétrágták volna a ketrecet. A nagypapa jól összeszidta volna a nagyit, ha pont délben nincs asztalon az ebéd. Tehát mindennek megvolt a maga ideje.
A hógolyóeffektus
Gondoljuk végig egy napunkat. Rájövünk, hogy szétforgácsoljuk. Reggel lecsapjuk az ébresztőórát, és megyünk a fürdőszobába. Nekiállunk fogat mosni, és akkor bevillan: „Jesszusom, elfelejtettem kikészíteni a lányomnak a ruhát!” Lerakjuk a fogkefét valami lehetetlen helyre, ahová sose szoktuk tenni, és rohanunk a gyerekszobába. Előszedjük a zoknit, a szoknyát, a pólót. („A fenébe, itt egy folt van!”) Lerohanunk az alagsorba tiszta pólóért, közben bekapcsoljuk a rádiót. („Aha, azt mondja, egész nap esni fog!) Rohanás a kertbe, berakni a hintaszéket a kamrába. („Hová is indultam? Ja, persze, a póló! No jó, de hol a fogkefém?”) A rohangászással értékes perceket veszítünk, és a teendők csak gyűlnek és nőnek, növekednek, mind a domboldalon lefelé guruló hógolyó…
A nagymamánk nem rohangált, végezte egyik dolgot a másik után. Előbb az egyiket, azután a másikat. Agyunk úgy működik, mint egy rendszer, tele különféle kötődésekkel. Így történhet meg, hogy foglalkozunk egy dologgal, arról eszünkbe jut egy másik, s a következő percben gondolatban már egészen másfelé járunk. Ennek oka az, hogy az egyik, kevésbé érdekes gondolatot mellékvágányra toljuk, mert a másik jobban leköti a figyelmünket, hiszen érdekesebb, újszerűbb, vagy érzelmileg érint bennünket. Ez a sokkapcsolatos gondolkodás az alkotómunkát tekintve nagy előny, mert új ötleteket ad. Gondot akkor jelent, ha egy konkrét dolgot kell elvégezni.
Mert ilyen esetben az lenne a jó, ha minden zavaró gondolatot ki tudnánk zárni. Nézzünk egy példát. Rendetlenség van az íróasztalunkon, mert több megkezdett munka hever rajta. Ez nem jó, mert minden nyitott kérdés új gondolatsort indít el az agyban, amely nem függ össze a megkezdett sürgős munkával, csak felaprózza a figyelmünket, és csökkenti az összpontosítás képességét. Előfordul, hogy ugrálunk egyik témáról a másikra. Ez a módszer falja fel az értékes perceket. Hogyan védekezzünk ellene?
Szelektáljunk!
Ezt be kell gyakorolni. Továbbá: tudatosan fegyelmezzük magunkat. Segítségünkre lehet egy lista, amelyre felírjuk az elvégzésre váró feladatokat. A lista elején a fontos teendők álljanak. Befizetni a biztosítást, bevásárolni, letörölgetni a port, felhívni anyát, megfőzni a vacsorát… A legegyszerűbb dolgokat is írjuk fel. A listát csíptessük ki a hűtőszekrényre, s ha valamit elvégeztünk, húzzuk ki. Tapasztalni fogjuk, hogy minél több sort húzunk ki, annál nyugodtabbak és jobb kedvűek leszünk. A napok múlásával rend támad a fejünkben, nem leszünk hajszoltak, nem fogunk ide-oda kapkodni. A pszichológusok azt tapasztalták, hogy az emberek nem nagyon szeretik a fegyelmet.
Gyakran és gyorsan változtatunk a céljainkon. Jó teljesítményt akarunk nyújtani a munkahelyünkön, példás szülők akarunk lenni, ugyanakkor nincsenek kialakult szokásaink, mert mindig új megoldásokat keresünk. A megvalósítás aztán, persze, időbe telik… Vissza kell térni a begyakorolt és bevált szokásokhoz, ha azt akarjuk, hogy rend legyen a fejünkben. Tanuljuk meg például, hogy mindig ugyanabban az időben menjünk haza, együtt rakjunk rendet a lakásban a férjünkkel vagy a gyerekünkkel, együtt álljunk neki vacsorát főzni. És ezt csináljuk mindennap. Ne változtassunk mindig a napi programon.
Einstein csodálkozna
Az emberek többségét zavarja és kizökkenti napi rutinjából a modern technika. Például: a nők, ahelyett, hogy elővennék a reszelőt, turmixolják a sárgarépát. Ez mivel jár? Elő kell venni a gépet, összeszerelni, leturmixolni a répát, aztán a gépet elmosni és visszatenni a helyére. Ez fél óra. A reszelés tíz perc alatt megvan, és csak a reszelőt kell leöblíteni. Vagy: leülünk a számítógéphez, hogy dolgozni fogunk. Közben azonban eszünkbe jut, hogy előbb megnézzük a postánkat. Azután rákattintunk a Facebookra (no, nézzük, ki mit írt ma), onnan ráklikkelünk a napi hírekre, és innen már csak egy lépés a színésznők és celebek legújabb partija és ruhái… Eltelik fél óra, egy óra, két óra, aztán azt vesszük észre, hogy már leragad a szemünk. Pedig még egy percet se dolgoztunk.
Einstein bizonyára csodálkozna, milyen rugalmas egység az idő. Az internetre szánt fél óra három órára duzzad. A számítógép, ahelyett hogy segítene nekünk, az időnket rabolja. Mit tegyünk? Kapcsoljuk ki a tévét és a számítógépet is, és csak munkára használjuk – ezt tanácsolja a pszichológus.
Azok a rossz szokások
Rossz szokásainkra is rengeteg időt eltékozlunk. Mindent akarunk, most rögtön, aztán úgy járunk, mint egykori peckes csirkénk, a Juci, amikor kidobtuk eléje a maradék főtt rizst. Odaszaladt a legnagyobb darabhoz, és mohón belekapott a csőrével, azt remélve, hogy az egész darab az övé lesz. És mi történt? A rizsgombóc széthullott, és Juci csak nézte üres csőrrel, értetlenül… Másik hiba: nagyon gyakran rosszul mérjük fel, mennyi időre lesz szükségünk egy-egy munka elvégzéséhez. Aztán elveszünk a részletekben, és a lényeggel nem is marad időnk foglalkozni. Nagyanyáink soha nem estek ebbe a hibába. Nem terveztek be túl sok munkát egy napra, de amit beterveztek, azt el is végezték. Nem kellett idegeskedni -- még a kalácssütésre is maradt idő. És mivel minden munkát mindig ugyanúgy végeztek, pontosan tudták, melyik részfeladatra mennyi időt kell szánni.
Jó lenne megérteni, hogy a gyermek számára egy közösen megrajzolt nyuszi vagy házikó ugyanolyan értékes foglalatosság, mintha elvinnénk őt három szakkörre, utána meg az állatkertbe. Mert az élmény már csak olyan, hogy nem a mennyisége, hanem a minősége számít.
