Egyre több könyvtáros nézte értetlenül az olvasók hirtelen támadt nagy érdeklődését a régi, beporosodott kötetek iránt. Vajon mi lehet a nagy kereslet oka? Töprengtek, míg ki nem derült: a Facebook. Pontosabban: Nyáry Krisztián irodalomtörténész és PR-szakember posztjai a magyar irodalom nagyjainak életéről és szerelmeiről.
Az internetes népművelés sikere olyan hangos lett, hogy nem kellett sokat várni, és a szerzőhöz bekopogtattak a kiadók emberei is. És nem sokkal később már a kezünkbe is vehettük az izgalmas és elragadóan szép külsejű kiadványt, Így szerettek ők – Magyar irodalmi szerelmeskönyv címmel.
– A Pécsi Tudományegyetemen a magyar irodalom talán egyik legizgalmasabb korszakát, a XIX. századi irodalmat oktatta. Idővel mégis hátat fordított a katedrának...
– Ennek igencsak prózai oka van. Egyetemen tanítani már akkor is költséges „hobbinak” számított. Kellett mellé találni valami kenyérkereső munkát – így kezdtem el kommunikációs szakemberként dolgozni Budapesten. Reggel levonatoztam Pécsre, leadtam az egész heti óráimat, este pedig rohantam vissza. Ilyen tempó mellett a diákokkal való beszélgetésekre már nem maradt időm, tehát pont a jó rész veszett el a munkából. Két év után belefáradtam. Ma már nem bánom, hogy nem lettem tudós, mert nem vagyok filoszalkat, aki hetekig ücsörög a könyvtárban.
– A jelek szerint azért az irodalomtörténet megmaradt hobbinak...
– Igen, a mai napig szeretek – többek közt – monográfiákat olvasni. Egy nap eszembe jutott, mi van, ha mindez a barátaimat is érdekli, és a Facebookon megosztottam Radnóti Sándor fényképét a hozzá illő kis sztorival együtt. Gyorsan kiderült, hogy nemcsak őket, de az ő barátaikat is érdekli a történet, és egyre többen és többen osztották meg. Ma már több mint huszonhatezer követőm van.
– Ezeknek az irodalomtörténeti posztoknak a hatalmas sikere azért is meglepő, mert a mai kor embere állítólag nem hajlandó két-három mondatnál többet elolvasni a közösségi portálokon.
– Kommunikációs tanácsadóként több facebookos kampányt is szerveztem, és tartottam magam a marketinges dogmához, miszerint két-három mondatnál többet nem lehet kiírni. Ehhez képest az én szövegem valóságos „Háború és béke”. Azt hiszem, a „szabályszegés” ellenére az emberek – a jó fényképeknek köszönhetően – felfigyeltek a történetekre. Másrészt a szövegek többsége – a könyvben pedig mindegyik – szerelmi történet. S ezekre mindenki kíváncsi: még az is, aki nem vallja be. Ezenkívül én olyan szerzőkről írok, akiket még az iskolapadból ismerünk. Csak éppen másképp! Az irodalomoktatás ugyanis kultikusan közelíti meg a szerzőket.
Ezért aztán az olvasókat meglepi, hogy ők is ugyanolyan hús-vér emberek voltak, mint mi vagyunk. Bár talán pár éve ez még nem lett volna olyan érdekes, mint ma. Válság idején az emberek hajlamo-sak a múltba fordulni.
– Könyvével letaszította irodalmunk nagyjait a piedesztálról, és megfosztotta őket a nimbuszuktól. Mit gondol erről?
– Nehéz kérdés, hogy mennyi mindent van jogunk tudni egy író magánéletéről. Ha szigorúak vagyunk, és azt mondjuk, csak azt van jogunk megismerni, amit a szerző a nagyközönségnek szánt, és az összes többi maradjon titokban: annak nagy ára van. Az életmű egy része homályba vész! Ilyen mondjuk Nemes Nagy Ágnes szerelmi költészetének a nagyobbik része – és a szerelemről írott esszéi, amelyekről idős korában azt mondta, hogy nem tekinti költészete részének. Vagy például Bartók Béla első hegedűversenyét szerelmi ajándéknak szánta Geyer Stefi hegedűművésznőnek, és az volt a kívánsága, hogy a partitúrát senkinek ne mutassa meg. Szerencse, hogy a halálos ágyán Geyer Stefi úgy gondolta: ez közkincs. Aztán ott vannak a naplók. Szerb Antal, Márai Sándor élete legtöbb epizódját feljegyezte. Vagy ott van József Attilától a Szabad ötletek jegyzéke. Elméletileg nem olvashatnánk ezeket sem.
– Viszont ezekből a magándokumentumokból, naplókból, levelekből kiderül, hogy a szerzők nagyobbik része pontosan tudta: ezt egyszer el fogjuk olvasni. Van, aki még ki is tekint az olvasóra, mint Móricz Zsigmond a nemrég kiadott, izgalmas naplójában, ahol a legtitkosabb szerelmi ügyeit írta le. Vagy említhetném Gárdonyi Gézát, aki titkosírással készült naplójában – amit hatvan év után sikerült csak megfejteni – egyenesen megszólítja az olvasót. Karinthy Frigyes viszont a titkos szeretőjének írt levelében azt írta: „Kedvesem, ez a levél, lehet, egyszer érettségi tétel lesz.” Ezek az írók pontosan tudták, hogy semmi sem marad titokban. Egyébként nem vagyok benne biztos, hogy ők piedesztálra akartak volna kerülni. Ezt az irodalomoktatás akarja így.
– S hogy a kultikus megközelítés mennyire ártalmas, azt Szendrey Júlia története mutatja, akitől Petőfi halála után a közönség túlnyomó része elvárta volna, hogy élete végéig fekete gyászban maradjon, a nemzet özvegyeként. Miközben ő egy egyedülálló nő volt, kisgyerekkel az oldalán, akit fel kellett nevelnie. Nem nagyon volt más választása, mint hogy újra férjhez menjen. Második férje, Horváth Árpád viszont verte, megalázta. Borzalmas volt a házassága, de ő ezt a naplójában hiába írta meg. A halálos ágyánál az okosok úgy döntöttek, a naplót nem olvashatja el senki, mert akkor kiderülne Petőfi viszonya is Prielle Kornéliával. Ezért azt mondták, hogy vele együtt eltemették a naplót. Sajnos, mire hatvan évvel később a Nyugat publikálta, már felnőtt öt-hat generáció abban a tudatban, hogy Szendrey Júlia Petőfi emlékéhez méltatlanul eldobta az özvegyi fátylat. S a nevét nem lehetett tisztára mosni!
– Szerencsére a könyvben azért vannak vidámabb történetek is. Egyébként mi alapján választotta ki azt a negyvenet, ami helyet kapott a könyvben?
– Nem szerettem volna kortársak érzékenységét sérteni. Radnóti Miklós özvegye, a százéves Gyarmati Fanni az egyetlen élő szereplője könyvemnek. Nem ellenkezett, mert Radnóti szerelmi viszonyát Beck Judittal már monográfusa is megírta. Radnóti a másik nő megismerésének megtapasztalása után – ne feledjük, az ő szerelmük gyerekszerelemként indult! – mindent bevallott. A feleség pedig megbocsátott, ami a kapcsolat hihetetlen erejét mutatja.
– Volt olyan is, akiről megváltozott a véleménye, miután jobban megismerte?
– Kassák imázsát nem erősíti, hogy cudarul bánt a feleségével. Igaz, később megbánta, s amikor az asszony már húsz éve halott volt, egy gyönyörű szerelmes verset írt hozzá. Aki egyértelműen negatív figuraként jelenik meg, az Vajda János, aki a felesége leírása alapján pszichiátriai eset volt. Nehéz összevetni a viselkedését azokkal az éteri versekkel, amelyeket írt. Eme kettőtől eltekintve mindegyik kedves történetem. A legjobban talán mégis Tersánszky Józsi Jenő érintett meg, aki látszatra egy kedves kocsmai bohém volt, miközben hosszú éveken át ápolta odaadóan beteg feleségét. Ráadásul ő volt az, aki minden történelmi helyzetben erkölcsösen viselkedett.
– A magyar irodalmi kánonban nagyon kevés a nő. Hány nő szerepel a könyvben?
– Kevés. A szememre is hányták, hogy férfiközpontú a könyv. Ebben van némi igazság, de csak azért, mert kevesebb a női szerző.
A felvilágosult Nyugatban, mondjuk, húsz férfira jutott egy női szerző. Ahogy ma is, akkor is nehezebb volt érvényesülnie egy nőnek az irodalmi pályán. De keresem a jó női történeteket!
– Ki a legkedvesebb női figurája?
– Nem felesleges a kérdés, mert Lesznai Anna író, grafikus. Miután elvált Jászi Oszkártól, egy nála húsz évvel fiatalabb festőművész, Gergely Tibor mellett találta meg a boldogságot. Annak ellenére, hogy a nagy korkülönbség miatt rengeteg támadás érte őket, életük végéig együtt maradtak, még az emigrációban is. S mindketten teljes életművet alkottak. Csak azért nem lett szirupos szerelmi történet az övék, mert a történelem megtépázta az életüket. A háború alatt el kellett menekülniük, miközben Lesznai Anna felnőtt fiát idehaza meggyilkolták. Nagyon igazságtalanul bántak velük, mert ha egy férfi öregkorában fiatal nőnek udvarol, akkor csak mosolygunk, míg fordított helyzetben felszisszenünk.
– A nagy költők, írók nem igazán vették komolyan a hűséget. Volt valami közös a múzsáikban?
– Érdekes dolog, hogy sok történetben a feleség vagy a szerető színésznő. Móricz Zsigmond, Jókai Mór, Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső és Karinthy felesége is színésznő volt. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy ezek az írók színdarabokat is írtak, így gyakrabban fordultak meg a színházakban. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy az összes feleség egyben múzsa is volt. Régi talány, hogy mi az ösztönzőbb: egy boldog, beteljesült szerelem vagy pedig a boldogtalan vágyódás, amiből nem lesz semmi. Hiszen ha belegondolunk: Juhász Gyula tíz percre találkozott az Anna-versek ihletőjével, Sárvári Annával, plátói szerelméből mégis kész életművet alkotott. S persze volt, aki leélte az életét ugyanazzal a nővel, és boldog tudott lenni, mint Mikszáth Kálmán vagy Benedek Elek.
– Hogy tudott objektív maradni?
– Talán azért is van annyi olvasója a könyvnek, mert nem ítélkezem a szövegekben. Azért sem, mert még a legkacifántosabb szerelmi háromszöghöz is legalább három ember kell – és mindenkinek megvan a saját motivációja. Kassák Lajos nagyon csúnyán bánt a feleségével, aki nemcsak a menedzsere, szerkesztője, lélektársa volt, hanem háziszolgája is. Viszont ehhez is két ember kellett: az egyik, aki eltűri, a másik, aki visszaél vele.
– Általánosan elterjedt vélemény szerint a szerelmes regények, szerelmes filmek fogyasztói inkább mi, nők vagyunk...
– Férfitársaságban is sokan mondták, hogy ezt is olvasták, azt is, és hamar kiderült, hogy sokan követnek. Csak mi, férfiak másképpen használjuk a Facebookot. Egy szerelemes történetet kisebb valószínűséggel lájkolunk, mint a nők. Egyébként érdekes, hogy a Felvidéken, Erdélyben sokkal több férfi kérdezett, dedikáltatott, mint a budapesti író-olvasó találkozókon.
– Meddig lehet ezt folytatni, mert gondolom, egy idő után elfogynak az ismert írók.
– Az írók, költők szerelmi életéről még egy kötetet lehet megírni. Ennek a megjelenése ősszel várható. Sajnos, ismét kevesebb lesz benne a nő, de hiszem, hogy Kaffka Margit, Erdős Renée, Dénes Zsófia, Károlyi Amy, Török Sophie, Polcz Alaine megrázó, különleges története kárpótolja majd az olvasókat.
