Állok a dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin Alapiskola folyosóján, körülöttem zsibongó gyerekek. Fibi Sándor nyugalmazott igazgatóra várok (aki végzettsége szerint szlovák–magyar szakos pedagógus). Mit érez egy nyugalmazott igazgató, aki csodát tett?
Szinte a semmiből hozott fel egy városszéli, leépült iskolát (ez a mai körülmények között kész csoda). Példát mutatott: igenis lehetséges! Kérdezném a hogyanokról, de ő nem igen tud rám figyelni, mert a gyerekek szinte folyamatosan üdvözlik.
Fibi Sándor (© Ugróczky István / klikkout.sk)
– Szervusz, Lacika, szia, Dominik! Á, Vivien, meggyógyultál?!
– Igazgató úr, Ön minden gyereket névről ismer?
– Igyekszem. Az utóbbi öt évben közel kétszáz új diákunk van. Így most már több mint ötszázötven tanuló látogatja iskolánkat. Én soha nem szerettem úgy gondolni egy osztályra, hogy a 6.b vagy a 8.c, nem arctalan masszában gondolkodom. Sajnos, sok pedagógus abban a tévhitben él, hogy az iskola miatta van, hogy neki legyen biztos állása. Gondolja, hogy mikor igazgatóként azt mondtam a kollégáknak, hogy itt, ebben az iskolában a gyerek van az első helyen, akkor megtapsoltak?
– Hát, nem vagyok benne biztos...
– Mára sikerült úgy kiépíteni iskolánk tanári karát, hogy akik most nálunk tanítanak, azok közül a legtöbbnek hivatása a tanítás. Pedig nem könnyű, mert az Oktatásügyi Minisztérium az elmúlt négy évben átgondolatlan rendeleteivel, törvényeivel hihetetlen zavart okozott. Kötelezően előírta például, hogy milyen tankönyvekből szabad tanítani – csakhogy azok a tankönyvek nem készültek el. Tehát a tanulók a „reformtananyagot“ régi tankönyvekből vagy az internetről kinyomtatott lapokról tanulják. Ez az áldatlan helyzet az alapiskola kilenc évfolyama közül jelenleg hatot érint. És mi lesz ennek a vége? Ha nem történik érdemi változás, akkor ez a generáció úgy fog felnőni, hogy nem lesz a kezében új tankönyv. És ez csak egy a megoldandó problémák közül.
Ma megszállottság nélkül nehéz a minőségi oktatás bebiztosítása. A minőség pedig a legtöbb szülő számára kulcsszó. Ha a magyar iskola nem képes színvonalat biztosítani, akkor a szülők szlovák iskolába fogják íratni a gyereküket.
– Mi a titka annak, hogy Önnél az említett színvonallal soha nem volt gond?
– Talán van egy titkom. Tisztelni és szeretni kell a gyerekeket. Fontos a visszajelzés, a tanulók motiválása. Több mint negyvenéves tapasztalatból tudom: ha egy gyengén teljesítő gyereket folyamatosan szidunk, annak még inkább elmegy a kedve az egésztől. Ha viszont megsimogatjuk, és azt mondjuk neki: ez most nem a legjobb, te többre is képes vagy, azzal szárnyakat adunk neki. Mert a gyerekeknek nagyon fontos a dicséret és mindenekelőtt a sikerélmény. Igenis, ha látjuk, hogy a gyereket valami bántja, akkor meg kell tőle kérdezni, mi a baja. A gyereknek éreznie kell, hogy a tanítója szereti. Ez az, amit megjátszani nem lehet.
– Olyan szeretettel beszél az iskoláról, hogy meg sem merem kérdezni, megfordult-e valaha is a fejében, hogy pályát módosít?
– Én már gyerekkoromban – Fülekpüspökiről származom – arról álmodoztam, hogy egyszer tanító leszek. Volt az életemnek egy hosszú időszaka, mikor nem tanítottam, hanem az oktatásügyi minisztérium nemzetiségi osztályán dolgoztam. Az alatt a tizenegy év alatt Pozsonytól Nagykaposig bejártuk az ország iskoláit. Bevallom, hiányzott a „krétapor illata”.
– A családja miképpen viszonyul ahhoz, hogy életében ilyen fontos helyet tölt be az iskola?
– A feleségemet a Nyitrai Pedagógiai Karon ismertem meg, csoporttársakként ugyanarra a szakra jártunk, együtt kezdtük a pályánkat Vásárúton. Mindketten a magyar iskolákért dolgoztunk egész életünkben. Három gyermekünk közül ketten pedagógusok. Bár először más irányú diplomát szereztek, később – másoddiplomásként – megkapták a pedagógusi szakképesítést is. Ebben a tanévben pedig az eddig informatikusként dolgozó fiam is befejezi az alapképzést történelem–informatika szakon. Megvan tehát az esélye, hogy mindhárom gyermekünk szülei hivatását folytatja majd. Ennél többet talán nem kell mondanom.
– Akkor Önöknél ez a génekben van?
– Az talán majd csak akkor derül ki, amikor a négy unokánk kerül pályaválasztás elé. Egyelőre a könyveket és a magyar népmeséket ugyanúgy szeretik, mint én. Büszke vagyok rá, hogy több ezer kötetes könyvtárunk van, és ha belefáradok a szakirodalomba vagy éppen a „mindennapok kínzó örömeibe”, akkor pihenésképpen előveszem a népmeséket. Fantáziadúsak – és igazságosak. Bennük ugyanis mindig a jó és az igaz győz.
