Sajnos, egyre több olyan történetet hallunk, amikor a férfi a kismamát magára hagyja. Mi jön ezután? Mitévő legyen a nő?
Egy igazán szép, életerős nő ül velem szemben. Szeméből árad a kedvesség, a báj és az odaadás. Hallgatom őt – és tátva marad szám. Az jár a fejemben: Hogy lehet az ilyet túlélni? Aranka a várandóssága hetedik hónapjában tudta meg, hogy párja félrelépett. S ez csak a kezdet volt. A dunaszerdahelyi Nemes Aranka (44) szerint anyukájának köszönheti azt, hogy minden nehéz helyzetből fel tud állni: ilyennek nevelte. Az egyedülálló anyuka ma két tündéri gyermeket nevel, időközben pedig megalapította a Lótuszvirág Lélekházat, hogy másokon is segítsen.
– Mesélj magadról, hogy jobban megismerhessünk! Milyen gyermek voltál?
– Féltékeny! (nevet) Van egy három évvel fiatalabb húgom, és amikor ő megszületett, nagyon megharagudtam. Még a kocsiból is kiborítottam. Három évig anyukám csak az enyém volt, erre jön egy pólyás, aki elveszi tőlem... A későbbi életemre ez a féltékenység már nem volt jellemző, viszont életem legnehezebb pillanatában visszaköszönt az érzés. Szüleim szigorúan neveltek, tipikus jó kislány voltam, tiszta egyes bizonyítvánnyal. Kamaszkorom egyetlen nagy lázadása az volt, hogy a tanári pálya helyett a közgazdaságtant választottam...
– Ha jól tudom, végül mégis tanár lett belőled!
– Igen, két és fél év után megszakítottam a képzést, és átjelentkeztem Nyitrára, német–olasz tanári szakra. Úgy voltam vele, hogy az egyetem után kimegyek Olaszországba, és tanítani fogok. Ám végül otthon maradtam, mert megismertem a volt páromat. Eddig tipikus a történetem. Az egyik közös ismerősünk ajánlotta: olaszost kerestek egy induló sportújsághoz. Szerelem volt ez első látásra! Számomra ő volt a nagy Ő, a munka is tetszett, így otthon maradtam.
– Összeházasodtatok?
– Nem. Talán mindkettőnkben ott volt az elköteleződéstől való félelem. Bár két gyűrűt is kaptam, de soha nem jutottunk el odáig, hogy összeházasodjunk.
Tíz évig éltünk együtt, 2006-ban megszületett az első gyermekünk. Ezután történt az első, kisebb törés...
– Mi az, ami megváltozott?
– Amikor megszületik a gyermek, a család struktúrája átrendeződik. Ez természetes. Tudni kell, hogy a páromnak előtte már volt egy házassága, felesége és gyermeke is. Én mindig azzal nyugtattam magam, hogy nem én vertem szét a családot. Hiszen a feleségétől akkor már elköltözött a párom, egy másik nőhöz, vele öt évig éltek együtt. Ám a válást csak akkor mondták ki, mikor megszületett a fiam. Pontosabban három nappal később. Igazság szerint erős bűntudatom volt, mert igaz, hogy nem miattam ment szét ez a házasság, de a párom miattam vált el. A feleség pedig megélte, hogy gyermekem születik a férjétől. A sors fintora, hogy később ugyanez történt velem.
– Azt mesélted, hogy a második gyermekedet vártad, amikor kiderült, hogy a párod megcsal...
– Igen. 2010-ben a kislányunk születése idején volt egy másik, még nagyobb törés. Mikor állapotos lettem, a fiam dadogni kezdett. Mintha érezte volna, hogy valami itt nem stimmel. Nem veszekedtünk, és pont ez volt a baj! Sok mindent a szőnyeg alá söpörtünk, és eljátszottuk, hogy minden rendben van. Azóta úgy gondolom, hogy ha meg akarod tartani a párodat, akkor nyisd ki szádat, és nevezd nevén a problémát. Én a hetedik hónapban voltam a kislányommal, amikor úgy éreztem, hogy nem csupán ketten vagyunk ebben a kapcsolatban. Rákérdeztem a páromtól, de ő mindent tagadott.
– Ösztönszerűen megérezted, hogy van egy harmadik?
– Igen, működött az intuícióm. Találtam egy fura ímélt is a közös fiókunkban, és akkor már tudtam, hogy itt valami nincsen rendben. A húgom azzal nyugtatgatott, hogy csak a kismamahormonok dolgoznak bennem. Időközben megszületett a lányunk, és a gyerekekről való gondoskodás betöltötte minden percemet: nem volt túl sok időm ezzel foglalkozni. Teltek a hónapok, ám a rossz hír megtalált. Kiderült, hogy igen, rajtam kívül van még egy nő a volt párom életében... Ő tagadott. Bár ha bevallotta volna, azzal csak rám dobta volna a felelősséget, a szakítás terhét. Ilyen szempontból jó volt, hogy nem fedte fel az igazat. Én mindenesetre úgy éreztem, hogy kihúzták a lábam alól a talajt. Iszonyú volt. Állandóan az járt a fejemben: Van még közös jövőnk? Két pici gyerekem van, az egyik 4 éves, a másik épphogy 3 hónapos. Mit tegyek? Mit lépjek?
Egyik barátnőm, aki érzékenyebb lélek volt, a terhességét úgy jellemezte: olyan volt az a kilenc hónap, mintha nyitva hagyták volna a koponyámat. Minden külső hatás felerősödött: a jó a legjobbnak tűnt, a rossz a legrosszabbnak. Nem véletlenül óvják szinte minden kultúrában százszor jobban az anyát a terhesség ideje alatt. A lélektan szerint annál rosszabb nem történhet a terhes nővel, mint hogy a terhesség hónapjai alatt cserbenhagyják. A szülés után már többet elbír, megbirkózik valahogy a helyzettel, de a kilenc hónap mindig is tabunak számított. Némely lélekbúvárok szuicidogén tényezőnek tartják az apa ilyetén magatartását. Depressziót okozhat, akár öngyilkos késztetéseket is. A mai világban mintha erről megfeledkeztünk volna.
– Mit lehet ilyenkor tenni?
– Eleinte úgy éreztem, hogy két választásom van: az egyik a depresszió, az önsajnálat, a harag mindhalálig. Esetleg vonat elé ugorhatok, vagy pedig végre összeszedem magam. Sokat segített, hogy évekkel azelőtt már foglalkoztam önismerettel. Tudtam, hogy nem gyógyszerrel vagy alkohollal fogom feloldani a krízist. És nem is azzal, hogy bosszútól vezérelve rögvest fejest ugrok egy új kapcsolatba. Sokáig nem értettem, miért éppen velem történik mindez, és állandóan azzal nyugtattam magam, hogy vannak nálam rosszabb helyzetben lévő nők is. A végén mindig rájöttem, hogy ettől én még nem fogok előbbre jutni. Talpra kell állnom.
– Elköltöztél?
– Igen, összepakoltam, és visszaköltöztem a szüleimhez. Ugyanakkor ráléptem egy intenzív, több éven át tartó önismereti útra. Először is elmentem a Hellinger-féle családállításra. A terapeuta azt tanácsolta, hogy költözzek vissza a páromhoz, ne meneküljek, mert az nem vezet sok jóra. A volt párom a tejútrendszert is leígérte nekem az égről... Összesen egy hetet voltunk külön, aztán szépen visszaköltöztem. Ám két hónappal később csak visszazökkent az életünk a régi kerékvágásba. Majd megtudtam, hogy a másik hölgy babát vár a páromtól. Teljesen összezuhantam.
Rosszabb nem történhet a terhes nővel, mint hogy cserbenhagyják!
– Ezt azért már nem lehetett eltagadni...
– Nem. Ezt a gyötrelmet senkinek nem kívánom. Negyven fokos lázam volt két hétig, és úgy éreztem, eljött a vég, nem tudok többé felállni. Ekkor viszont már úgy voltam vele, hogy most nem én fogok költözni! Menjen ő! Hiszen ő akart új családot. Egy ideig nem ment, bizakodtam is, mert hitegetett. Végül mégis én költöztem el.
– Mi tartotta benned a lelket?
– Elsősorban a gyermekeim érdekeit tartottam szem előtt. Még a legmélyebb gödörben is azt mantráztam magamnak: inkább egy párkapcsolati válság, mint hogy a gyermekeim legyenek betegek, vagy engem érjen nagyobb baj. Persze, sok könny lefolyt a Dunán. Sőt, azt szoktam mondani, hogy a Balatont én sírtam tele! (nevet) Másodsorban az önismeret tartotta bennem a lelket. Tudtam, hogy fel kell dolgoznom egy sereg, a családból hozott egyenetlenséget: le kell darálni minden hordalékot, ami idáig vitt. Előtte mindig azt mondogattam, hogy engem csak egyszer csalnak meg! Ma viszont már bizton tudom, hogy nem fogom még egyszer ugyanazt a rosszat bevonzani.
– A költözés után leültetek a volt pároddal megbeszélni a továbbiakat? Hogy mikor láthatja a gyerekeket?
– Ő továbbra is támogatott minket, hordta a gyerekeket oviba, iskolába. Ezért minden tiszteletet megérdemel. Én is úgy éreztem, hogy a gyerekeimnek joguk van az apjukhoz. Azt láttam ugyanis körülöttem mindenhol, hogy a gyerekek apahiánnyal küszködnek. A férfi dolgozik, elmegy külföldre a munka végett, a párok elválnak, az apa nincs jelen a család életében. Pedig minden gyereknek szüksége van apaképre. A két gyereknek meg akartam adni a lehetőséget, hogy az apjukkal is legyenek. Az apa jelenlétét a családban senki más nem tudja pótolni.
– A gyerekek megszokták ezt az új helyzetet, hogy külön van anya és apa?
– Kezdetben nehéz volt. A kislányom sokat sírt, hogy hiányzik neki apa. S akkor én is vele együtt sírtam, hogy nekem is. Bár a kis lelküket biztosan megviselte az elválás, talán mostanra már elfogadták a helyzetet. Ha apa jön, mennek apával. Megoldottuk, felnőttek módjára.
– Nagyon pozitív kisugárzásod van! Mintha ez mind meg sem történt volna veled. Nincs nyoma rajtad a szenvedésnek.
– Köszönöm, bár nem volt könnyű dolgom. Főleg, miután még a szeretővel is találkoztam! Ő keresett meg azzal, hogy beszéljünk. S hát szembesülni a másik nővel, a riválissal nem egy sétagalopp. Viszont a találkozás segített abban, hogy egyszer s mindenkorra tovább tudjak lépni. Sok belső munkára volt ehhez szükség: szembesülésre, a haragom feldolgozására. Már a volt párom iránt sincs bennem harag, sőt, hálás vagyok neki mindenért, amit tőle kaptam. Az iránta érzett hatalmas szeretetem volt az, ami az önismeret útjára terelt. És a végén el tudtam őt fogadni olyannak, amilyen. Feltétel nélkül. Erőteljes fejlődésen mentem keresztül, vállaltam a saját felelősségem is ebben a sztoriban, hiszen mindkét felet felelősség terheli, ha tönkremegy a kapcsolat.
– Közben megtaláltad a hivatásodat, hiszen megalapítottad a Lótuszvirág Lélekházat!
– Igen, 2014-ben indítottam útjára a Lélekházat. Mindig úgy voltam vele, hogy magamnak fogok segíteni, ha kineziológiát és családállítást tanulok – nem másoknak. Fordult a kocka. Előtte, persze, a saját lelkemet kellett rendbe szedni, hiszen az embernek hitelesnek kell lennie a kliensei előtt. Ha eljön hozzám egy szerető, aki azt mondja, hogy már öt házasságot tett tönkre, a párkapcsolatai mégsem sikerülnek, akkor nem mondhatom azt, hogy: na, ezt jól megkaptad! Vagy nem sírdogálhatok a megcsalt feleséggel, hogy micsoda egy férje van! Nem lehetsz segítő pályán, ha nincs kellő önismereted.
– Milyen szolgáltatásokat nyújt a Lélekház?
– Elsődlegesen személyiségfejlesztést, lelki blokkoldást, belső gyermekmunkát, metamorf masszázst, számmisztikai elemzést kínálok. Azt szeretem a legjobban, amikor az idő múlásával a kliensen látom a változást.
– Most hogy érzed magad? 8 év telt el a második gyermek születése óta...
– Nagyon jól vagyok! Végre, 44 évesen felnőttem! Sokat vagyok a gyerekeimmel, barátnőkkel, olvasok, tanulok, a természetet járom, és állandóan rendezkedek! Az az életfilozófiám, hogy rend a lelke mindennek. Hiszen én magam is a helyemre akartam kerülni, és úgy érzem, ez mostanra többé-kevésbé sikerült is.
(Lótuszvirág Lélekház: www.nemesaranka.sk/hu/ )
