Két hét telt el azóta, hogy ledaráltam a Netflix új minisorozatát, a Richard Gadd rendezte Szarvasbébit (Baby Reindeer). A sztori teljesen kifacsart és ízekre szedett: hol az undorral, hol a nehéz érzéseimmel küzdöttem, mégis száz százalékig megértem a sorozatot övező médiaőrületet. A Szarvasbébi ugyanis hetekig – sőt, azt is megkockáztatom, hogy hónapokig – munkálkodik még az emberben, és bizony számomra is izgalmas felismeréseket tartogatott.
Nem az a célom, hogy a hype-hullámot meglovagolva „újabb bőrt húzzak le” az sorozatról (hisz az április 11-ei debütálása óta zseniális kritikák születtek róla). Hiszem ugyanakkor, hogy az önutálat, a függőség és a zaklatás olyan témakörök, amelyekről együtt kell gondolkodnunk. Ha hajlandók vagyunk átengedni magunkon a főszereplő Donny Dunn történetét – és levonni a saját tanulságainkat –, abból hosszú távon csak profitálhatunk. (Ettől függetlenül csak erős idegzetűeknek ajánlom!)
Öngyógyítás a vásznon
Képzeljük el a szituációt, hogy sorozat készül életünk legsötétebb, legkilátástalanabb időszakáról. Ráadásul mi vagyunk a forgatókönyvírók, a rendezők és a főszereplők is egyben: kvázi vászonra visszük a személyes poklunkat, a sebzettségünket. Én már csak azért is emelem a kalapom a skót humorista és író, Richard Gadd előtt, mert volt bátorsága a saját traumáit Donny Dunn bőrébe bújva megformálni. (Fájdalmas, de hatékony módját választva ezzel az öngyógyításnak.) A Szarvasbébi előtt azonban soha nem találkoztam még olyan zaklatástörténettel, amely ennyire árnyaltan mutatta volna be zaklató és az elszenvedő tragédiáját. Az atmoszférájában van valami Black Mirrorosan nyomasztó és feszültségteljes, mégis szinte odaláncolt a képernyő elé.
Dióhéjban a sztori
A húszas évei végén járó Donny Dunn legnagyobb álma, hogy ünnepelt humorista legyen. Ehelyett pultosként tengeti mindennapjait egy londoni pubban, anyagi problémákkal küzd, és exbarátnője édesanyjánál húzza meg magát. Ambícióit mindeközben nem adja fel: stand-up comedy versenyekre jár, ám előadásait inkább kísérik szánakozó pillantások, mint siker. Ezen a ponton kapcsolódik be a történetbe Martha (Jessica Gunning). A nő szomorúan ücsörög a bárszéken, amikor Donnynak megesik rajta a szíve, és meghívja őt egy teára. Martha azonban a kedves gesztust egyértelmű jelzésnek veszi: az első pillanatól kezdve többet lát bele kettejük kapcsolatába. Innentől kezdve naponta visszajár a bárba, csak hogy Donny közelében lehessen, aki – bár pontosan tudja, hogy nem akar a nőtől semmit – folyamatosan ugratja őt és flörtöl vele. (Imponál neki, hogy Martha olyan viccesnek és különlegesnek látja őt, amilyen mindig is lenni szeretett volna.)
Ahogy halad előre a sztori, Martha közeledése egyre fojtogatóbbá válik. A nap 24 órájában üzeneteket ír Donnynak (gyerekkori kedvenc plüssállata után Szarvasbébinek szólítja őt), s féltékenységből még a srác barátnőjére is rátámad. Miután kitiltják a pubból, naphosszat a Donny albérlete melletti buszmegállóban ücsörög, csak hogy néhány másodpercre találkozhassanak. Minél inkább a rögeszméjévé válik a „kapcsolat”, a nő annál durvább eszközökhöz folyamodik: egy ponton már Donny szüleit is célkeresztbe veszi. Ráadásul, mivel Martha jogász végzettséggel rendelkezik, pontosan tudja, hol húzódnak a törvényesség határai. Így a srác hiába tesz feljelentést, a zaklatási ügy évekre elhúzódik…
Gadd a Netflix-sorozat előtt maga is többször nyilvánosság elé állt a történetével. Bár a cselekményt az érintettek védelmében néhány ponton elferdítették, a férfi zaklatója a valóságban is 41 071 ímélt, 350 hangüzenet és 106 oldalnyi levelet küldött neki. Noha az író-rendező arra kérte a nézőket, hogy ne próbálják meg kinyomozni az eredeti Martha kilétét, egy Fiona Harvey nevű nő önként ismerte be, hogy ő ihlette a zaklató karakterét.
Mindeközben Donny élete kisiklik. Nemcsak Martha miatt szenved, de múltja démonjai – erről később! – is kísértik. A sorozat egyik legfeszültségteljesebb momentuma kétségkívül az a jelenet, amikor a srác az előadása közben összeomlik, s élete minden sötét részletéről kitálal a közönségnek.
Más, mint a többi
A Szarvasbébi – mint a zaklatástörténetek többsége – felhívja a figyelmet arra, hogy a törvények hihetetlenül csekély mértékben védik a zaklatás áldozatait. Hiszen amíg nem történik tettlegesség, kvázi eszköztelen mind az elszenvedő, mind a rendőrség. (Jól bizonyítja ezt a sorozatbeli rendőr hozzáállása is, aki egyáltalán nem veszi komolyan Donny bejelentését.) A Szarvasbébit azonban két további sajátossága is kiemeli a fősodorból:
1. Betekintést enged az áldozat traumáiba.
Önutálat, szexuális abúzus és állandó kudarcérzés lapul Donny/Richard Gadd viselkedésének hátterében, amit kezdetben szerekkel, később féktelen orgiákkal, majd Martha figyelmével próbál csillapítani. „Ezt teszi velünk az erőszak. Belőlem emberi ragtapaszt csinált a világ flúgosainak” – hangzik el a filmben a súlyos mondat, amely az áldozat nem kevés önreflexiójáról tanúskodik. (Én például ezen a ponton értettem meg, hogy miért nem tudta Donny azonnal lerázni Marthát.) Vagyis a bonyodalmak két mélyen sérült lélek találkozásából bontakoznak ki.
2. Gadd képes volt a sérelmein felülemelkedni.
Noha a cselekedetei alapján minden oka meglett volna rá, mégsem próbálta a nőt szörnyetegként beállítani. Vagyis a sorozatban nem egy gonosztevő, hanem egy mentális beteg vergődését nézzük – ami még nyomasztóbbá teszi a történetet. Fontos, hogy a társadalom nemcsak a zaklatás áldozatainak, de a mentális betegeknek is hátat fordít, hiszen a mentális egészségről való gondoskodás máig privilégiumnak számít. (Ez persze nem menti fel az elkövetőt a tettei súlya alól!)
Miért nem Darrient próbálják megtalálni?
A Szarvasbébi legmegrázóbb jelenetei számomra mégsem Marthához, hanem egy Darrien (Tom Goodman-Hill) nevű fickóhoz kötődnek. (S itt kanyarodnék vissza Donny múltjának démonaihoz.) Jóval a Marthával való megismerkedésük előtt járunk: a srác összetalálkozik Darriennel, a befutott középkorú íróval, aki a szárnyai alá veszi a siker- és szeretetéhes fiút. Megígéri neki, hogy sztárrá teszi, Donny pedig fürdik a figyelemben, amelyet a híresség szentel neki.
A világot jelentő deszkák persze elmaradnak: a Darriennél töltött órák hamar közös drogozásba torkollnak. A srác gyakran arra tér magához, hogy Darrien szexuálisan abuzálja őt. S bár ő maga nem hagyja jóvá az érintéseket, annyira vágyik a sikerre, hogy újra és újra visszamegy a férfihoz. A teste feláldozásáért azonban később a lelkével fizet…
„Mindenki az igazi Martha kilétére kíváncsi. De vajon miért nem az igazi Darrient próbálják a rajongók megtalálni?” – jött velem szembe egy poszt a minap. Egyetértettem. Miért nem őt?
Mit tanított nekem a Szarvasbébi?
„Ezután csak Bridgerton családot vagyok hajlandó nézni!” – konstatáltam félkomolyan, miután befejeztem a Szarvasbébit. Kicsit megtépázta ugyan a lelkemet, azt azonban egy percre sem kérdőjeleztem meg, hogy megérte-e az időt rászánni. Összefoglalásképp összegyűjtöttem az én legfőbb tanulságaimat – amelyek, remélem, egyben érvek is amellett, hogy nézzétek meg a sorozatot:
- Az önutálat a legpusztítóbb méreg. Donny karaktere számomra az elfojtást testesíti meg. A fel nem dolgozott traumákat, az elfojtott sikertelenséget és az önbecsülés teljes hiányát (ezért is tud rá Martha és Darrien figyelme drogként hatni). Azt gondolom, a Szarvasbébi jó emlékeztető, hogy „törött kezet nem lehet ragtapasszal gyógyítani”. Vagyis az önmagunkhoz való viszonyulásunk, sérelmeink, sémáink akkor is hatnak ránk, ha nem vagyunk hajlandók velük foglalkozni. (Szerencsére van választásunk.)
- Ne ítélkezzünk, míg nem ismerjük a teljes sztorit. Az embereknek általában mindenről megvan a véleményük. Van, hogy én is azon kapom magam, hogy felületes ismeretek alapján minősítek élethelyzeteket. Pedig amit a teljes képből látunk, sokszor csak egy nagyon pici szelet. Nem csoda, hogy Donny szinte kifejezni is képtelen magát a rendőrségen: jogosan fél attól, hogy az ügyeletes rendőr néhány részlet alapján rosszul ítéli meg a helyzetet.
- Az emberek hihetetlenül komplexek. Sok faék egyszerűségű filmen kellett átverekednem magam, hogy értékelni tudjam a jó karakterábrázolást. A Szarvasbébi erőssége, hogy kerüli a sarkítást: az áldozatot nem csak jó, az elkövető(ke)tpedig nem csupán rossz tulajdonságokkal ruházza fel – hiszen ezek a dolgok a való életben sem fekete-fehérek. (A zaklatás és a szexuális abúzus ugyanakkor természetesen elítélendőek.)
