Azt hittem, már sohasem lesz vége ezeknek az ünnepeknek. Holnap végre dolgozni megyek, s kipihenhetem magam. Csak ma este még viszonoznunk kell sógoromék látogatását. Hiába, kölcsönkenyér visszajár. Mert amit nálunk műveltek, az minden képzeletet felülmúlt!
Először is kiitták a bárszekrényt, kiették a fridzsidert, és telefüstölték a lakást – nem törődve azzal, hogy nálunk senki sem dohányzik. (Persze náluk is csak az erkélyen szabad rágyújtani).
A gyerekeik felfordították a gyerekszobát, a hófehér falakat festővászonnak használták, a függönyből esküvői ruhát készítettek a Barbie babáknak. S ami a csúcs: mindehhez mosolyognom kellett, hiszen a szeretet ünnepén senkire sem illik haragudni. Különben is: örüljek, hogy évente csak egyszer látogatnak meg.
De ma este megmutatom, ki vagyok én! Sikerült kölcsönkérnem a temetőőr pipáját. Nem tudom, milyen dohányt használ, de annyi bizonyos: amióta azt pöfékeli, a kísértetek átköltöztek a szomszéd falu temetőjébe.
Micsoda fenséges érzés lesz látni a sógor arcát, amint eregetni kezdem a füstöt a féltve ápolt szobanövényei közt. A gyerekeket kioktattam, hogy kell szakszerűen a szőnyegbe taposni a sütemény morzsáit – s bevezettem őket a fafaragás alapjaiba. (Tudniillik a sógorék a múlt hónapban új gyerekbútort vettek.)
Még szerencse, hogy a szomszédok ilyen rendesek. Az összes aranyláncukat kölcsönadták, hadd pukkadjanak a sógorék, hogy nekünk milyen jól megy. Na, gyerünk öltözködni! Nem szabad elkésni! A mai estének minden pillanatát élvezni akarom!
