Hogyan ír az író? Írásainkban erre a kérdésre kerestük a választ, mégpedig a füredi platánfák alatt, egy vízre néző padon, miközben vadkacsák civakodtak, és napsütés táncolt a tó tükrén...
A balatoni hangulat örök. A tó vén bölcsessége, ereje és különös kékje, a mögötte lebukó nap arany izzása évszázadok óta megihleti az írókat és a költőket.
A sztori
Nem csupán a romantikus lelkű fiataloknak ajánljuk Király Anikó könyvét. Időutazást is tehetünk vele: az oldalakról felsejlik a Balaton régi arca, Füred csodás villáinak és fürdőházainak lehetünk a vendégei. A balatonfüredi Rózsalakba rég nem látott lakók érkeznek... Felbukkan Jókai Mór is, aki húsz meleg nyarat töltött itt feleségével, Laborfalvi Rózával. A történet főszereplője azonban nem Jókai – hisz lányregényről van szó –, hanem a Kassay lányok: a kötelességtudó és komoly Aliz, no meg a húga, a kalandra éhes, cserfes Szofi. Akik, bár testvérek, nem is különbözhetnének jobban egymástól. Általában külön utakon járnak, a végén mégis össze kell fogniuk, ha túl akarják élni 1874 nyarát.
Alizra nem kisebb feladat vár, mint hogy kihúzza családját az anyagi csődből, mégpedig egy gazdag kérő segítségével. A bonyodalmak a füredi Anna-bálon tetőznek. Noha az idősebb Kassay lány ránézésre kezes báránynak tűnik, vad szíve szabad életről ábrándozik... Hozzá képest a másik főszereplő, Szofi még gyerek: a vadóc huginak egyetlen célja van, mégpedig az, hogy kiderítse, valóban létezik-e a balatoni sellő. Talán már ebből is látszik, hogy a két lány nem könnyű eset.
Mindeközben egy setesuta zeneszerző is felbukkan, aztán ott van A Balaton Jégszíve nevű legendás ékszer, amely szintén fontos szerepet játszik a történetben. S a végén minden szál összefut, kiderül, hogy ki volt a jó, ki volt a gonosz.
A BALATONI SELLŐ
Kedvenc munkatársunkat, Király Anikót is elvarázsolta, hisz legelső regénye is itt játszódott. Most, öt évvel – s 6 könyvvel! – később ismét visszatért a Balatonhoz. Új regénye, A balatoni sellő Füredre kalauzolja az olvasót: a gőzhajók, a lovaskocsik, a fürdőházak és a parton napernyők alatt pironkodó hölgyek világába, ahol a szerelemnek még nagyon más volt az arca.
Király Anikó (© Ugróczky István)
Tudni kell, hogy Anikó Feketenyékenél, de mikor a Balatonról ír, mindig kiköltözik a „nagy víz” mellé, a családjának ugyanis van egy kis balatoni víkendháza. Anikónak mára tekintélyes rajongótábora van, könyveit pesti kiadója már előre leköti. Anikó hivatalos foglalkozása ifjúsági regényíró, A balatoni sellő a hetedik könyve, mely a régi pöttyös és csíkos könyvek hangulatát idézi. Arra kértük a szerzőt, mesélje el nekünk, hogyan ír ő.
A regény helyszíne: a füredi Rózsalak
Maga a szerző, Király Anikó rajzolta meg új lányregényének helyszínét. Szofi és Aliz tornyának falára makacsul kapaszkodik fel a borostyán, a zsalugáterek beengedik a délelőtti napfényt, a télikertben pálmafák és leanderek bólogatnak, a manzárdszobák ablakaiból pedig mesés kilátás nyílik a Balatonra.
Igazi lányregény: Főszerepben egy testvérpár, Szofi és Alíz
A Rózsalakban fonódik egymásba Aliz és István története – ez utóbbi Anikó egyik kedves karaktere lett.
Mert a könyvírásról tudni kell, hogy egy ponton túl már a könyv magát írja, s a karakterek élni kezdik a saját életüket, függetlenül a szerzőtől...
A múzsa csókja
– A kreatív munka gyakorta fárasztóbb a fizikai munkánál – kezdi Anikó. – Le kell ugyanis rántani a magasröptű gondolatot a földre, papírra kell vetni. A fizikai munkát kipiheni az ember, de ha kreatívkodunk, akkor az agyunk egyszerűen nem tud kikapcsolni. Az író még akkor is ötletel, amikor más ember pihen; arról nem is beszélve, hogy az írónak nincs egy szabad hétvégéje, mert van úgy, hogy a múzsa vasárnap este tízkor csókolja homlokon, és az író ember nem mondhat neki nemet. Főleg miután öt napja már elkerülte az ihlet... Gyanítom, hogy minden író másképp próbálja nyakon csípni: A balatoni sellő egyik hőse, Jókai Mór például úgy dolgozott, hogy leült írni, majd kiment kertészkedni, aztán ismét visszaült az íróasztalához. Másik kedves íróm, Jack London pedig azt mondta: „Nem várhatsz az inspirációra. Utána kell menned egy furkósbottal.” Az igazság az, hogy teljes mértékben egyetértek Londonnal. Másfél hónapig finiseltem a balatoni könyvemmel, s ezalatt én is nap mint nap az inspirációt kergettem. Talán nem olyan méltóságteljesen, mint eme két nagyszerű író, de ugyanaz a vágy hajtott, mint őket: elmesélni egy történetet. Miután elkészül egy kézirat, kedves szerkesztőm piros ceruzával átnézi, javításokat javasol, majd a végén jóváhagyja – ezek is fontos munkafázisok, nem csupán az írás vagy a nyomtatás. S mikor a könyv már a polcokon van, lassan én is elfelejtem azt a kissé őrült állapotot, amit sokszor (nagyképűen) alkotói folyamatnak nevezek. Érvényes, hogy azután tudok csak tiszta fejjel visszatekinteni az alkotás lázas hónapjaira, mikor a kézirat kikerült a kezem közül, s átkerül az olvasóéba.
Elvonulás vagy remeteség?
– Azt kérdezitek, hogy kezdtem hozzá a könyvhöz, pontosabban hogyan fejeztem be? Úgy, hogy másfél hónapra elvonultam a családi nyaralónkba a Balaton mellé. Ez remeteélet volt, hisz egész idő alatt teljesen egyedül voltam; s egyben időutazás is, hiszen A balatoni sellő 1874-ben játszódik. És hogy élveztem-e? Igen, elvonulásom minden egyes percét élveztem. Annak meg kifejezetten örültem, hogy a szüleimnek sikerült olyan embert nevelniük belőlem, aki szereti a saját társaságát, s nem esik kétségbe, ha napokig nincs kihez szólnia. Azt hiszem, enélkül esélyem se lett volna derűs lélekkel nekikezdeni a munkának, s megírni a napi penzumomat. Akkor is voltak persze elakadások. Necces bevallani, de Bertinek neveztem el az írószobám sarkában lakó pókot... Úgy éreztem ugyanis, hogy Berti szerencsét hoz, s felettébb aggódtam az ihlet miatt, mikor nem ült a megszokott helyén.
A regény helyszíne: a füredi Rózsalak
A betűk fogságában
– Tudom, hogy sokan úgy képzelik el az írást, hogy az író ül a tölgyfa íróasztala mögött, s miközben egy pohár bort kortyolgat, esetleg pipázik, egy ültő helyében megalkotja élete legjobb regényét. Igen, így is történhet – de én köszönőviszonyban sem állok ezzel a nagy írókról elterjedt idillikus képpel. Először is, nem szeretem a bort, és nem is dohányzom. Másodszor, nem írok tölgyfa asztalnál: egyrészt nincs tölgyfa asztalom, másrészt meg nem tudok mindig ugyanazon a helyen írni, pláne megírni egy könyvet. Kell a változatosság: így aztán írtam már az udvaron, a hintán csücsülve, miközben egyegy tűlevél a selyemfenyőnkről a billentyűimre pottyant. Nem söpörtem le, megvártam, hogy a szél intézze el helyettem. Írtam a konyhapultnál, miközben a sütőben fahéjas csiga sült, én meg a lassan rotyogó paradicsomlevest kavargattam. Írtam a nappaliban, a háttérben általában a kedvenc sorozataim ismétlése futott; írtam a hálószobában, az ágyon hasalva, bele-belebólintva az éppen készülő fejezetbe. Írtam egy reggelizőben, miközben a mellettem ülők arról beszéltek, hogy lassan indulni kell a reptérre, mert a fiuk be akarja mutatni a kanadai barátnőjét... Életemben azóta sem láttam két embert olyan izgatottan rántottát enni.
A mindent elsöprő érzelmek
– Írás közben sírtam, nevettem és bosszankodtam, ha éppen nem úgy fogytak az oldalak, ahogy azt elterveztem, vagy a szereplőim nem azt csinálták, amit csinálniuk kellett volna, amivel többször menetrendszerű idegösszeomlást okoztak nekem. Írtam hajnalban, reggel, délben, este, éjjel... Ráadásul a számítógépem a legnagyobb munka közben bemondta az unalmast.
Olvass tovább: A balatoni sellő
