Van-e kiút? A koronavírus-járvány miatti bezártság pszichés következményének tartják az úgynevezett barlang-szindrómát. Sokakat érintő probléma, amelynek lényege, hogy a korlátozások feloldása után nem rajzunk ki a világba, hanem ugyanúgy otthon maradunk, mint eddig. Nem megyünk sehová, otthonra rendeljük az ételt, sőt, oda jutottunk, hogy még a kocsmák is üresek. Egyszóval: szorongással tölt el bennünket a tudat, hogy újra tömegben kell lennünk. Félünk a világtól, félünk magunktól, félünk a másik embertől.
Limpár Imre (Budapest) tanácsadó szakpszichológust kérdeztük a szorongásról, az elmagányosodásról és a krízishelyzetekről.
(Kép forrása: instagram.com/tanakatatsuya ©)
– Hogyan tudunk különbséget tenni a félelem és a szorongás között? Mi az alapvető különbség a két fogalom között?
– Ha civil szemszögből nézzük, akkor nem sok. Köznyelvi értelemben ha aggódásról, félelemről, pánikról vagy szorongásról beszélünk, akkor azt azzal kötjük össze, hogy nem vagyunk jól, valami nincs rendben velünk. Ha ezt szakmailag akarom megközelíteni, akkor a klasszikus felosztás az, hogy lehet konkrétan félni valamitől. Vagyis a félelem sokkal megfoghatóbb és leírhatóbb konstruktum, mint a szorongás. Ha a szorongásra gondolunk, akkor azt egy globális élményként írhatnánk le, ami fojtogató és nyomasztó. Általában nem is nagyon tudjuk megmondani, hogy mitől szorongunk. A vírushelyzettel a mélyben lévő szorongástartalmak kaptak konkrét tárgyat; s ez a szorongás számtalan módon megnyilvánulhat. Lehetséges, hogy valaki extrém módon ügyel a higiéniára, de az is lehet, hogy valaki még mindig csak a legszükségesebb esetekben hagyja el a lakását.
– Számtalan embertől hallottam, hogy az egyes hullámok lecsengése után szorongónak, kiégettnek érezték magukat. Az úgynevezett barlang-szindróma pedig a visszatéréstől való félelmet jelenti: félünk visszatérni a való világba. Ezek az érzések mennyire tekinthetők normálisnak?
– Természetesen normálisnak tekinthetők, ugyanakkor a mérték is fontos. Fontos, hogy a tünet mennyire jellemez bennünket vagy az életünket. Két év azért elegendő idő ahhoz, hogy beálljon egy új egyensúly – gondoljunk csak a hibrid vagy a home office típusú munkakörök sajátosságaira. Persze nyafogtunk, amikor ezeket bevezették, de csak-csak kialakult egy új egyensúly. Jött egy újabb, majd megint egy újabb változás, amelyhez igazodni kellett; s igazodtunk is. Az egészséges ember ugyanis arról híres, hogy jó az adaptációs képessége. Persze nem volt könnyű.
– Az első hullám idején azért kellett otthon maradni, hogy karácsonykor majd együtt lehessünk. Aztán karácsonykor azért, hogy majd húsvétkor ismét a családunkkal és barátainkkal lehessünk, és így tovább. Az ember persze türelmes, de nem a végtelenségig. A léleknek szüksége van a bizonyosságra, szeretne nyugvópontra kerülni. Ezt nem kapta meg az utóbbi időszakban.
Eddig a pandémiát éltük meg felkiáltójeles, globális krízisként, amire nem voltak protokolljaink, hogy mit is kell csinálni, most pedig a háborús helyzet tölt el szorongással bennünket. Fogalmunk sincs, mi az a háború, hogyan kell erről itt, Európában gondolkodni, vagy mit kell most csinálni.
– Mit gondol, kik viselik nehezen és kik könnyebben a válságos időszakokat?
– Akik önmagukban tudnak kapaszkodókat találni, és van egy önstabilizációs képességük, azokat nem igazán tépázzák meg a válságok, mert jól adaptálódnak. Azok viszont, akiknek nem elég jó az önstabilizációs működésük, nagyon-nagyon megsínylik a mostani rengeteg bizonytalanságot.
– Ha valaki felismeri, hogy az önstabilizációnak híján van, tudja valamiképp fejleszteni ezt a készséget?
– Az egész észlelési kérdés is. Tömegek értik félre: az, hogy a terv nem jött össze, még nem azt bizonyítja, hogy rossz volt a célunk. Az elmúlt két év üzleti, pénzügyi, magánéleti tervek garmadáját vitte jégre, s ha valaki rosszul értelmezte a történteket, akkor könnyedén azt gondolhatta, hogy már maga a cél is hibás volt. Attól, hogy a terv most nem sikerült, az eredeti cél és ambíció még lehet nemes és jó. Ha újra tudjuk rendezni a sorainkat, akkor a régi, jól megfogalmazott céljaink kapaszkodóként szolgálnak majd. A másik, amit javasolni tudok: nézzük meg erőforrásaink palettáját, vagyis hogy mivel tudunk töltekezni, és mivel nem. Hadd idézzem ennek kapcsán Márai Sándort: „Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszemléld, ha néhány pillanatra is!” Mindenkinek más jelenti ezt az apró kis gyöngyszemet, amit napról napra elővehet és dédelgethet, s amellyel megtarthatja önnönmagát egy járványhelyzet vagy akár egy háború árnyékában.
Limpár Imre „A siker tervezhető” és a „100 mondat, amely megváltoztatta az életemet” című könyvek szerzője. (Kép forrása: welovebudapest.com)
– A család, a közösség megtartó ereje hogyan működik-működhet válságos helyzetben?
– Társas lények lennénk, tehát érdemes innen is megvizsgálni a helyzetünket. Előfordulhat, hogy egyénként nem tudom jól kezelni a krízist, de a többiekkel együtt – családként – már tudok jól reagálni. Meg tudjuk beszélni a bizonytalanságokat, együtt tudunk gondolkodni. Igazság szerint három híd is kaphatott torpedót az elmúlt hónapokban: a közöttünk lévő kommunikációs hidak, a közöttünk lévő értelmi-kognitív hidak és a közöttünk lévő érzelmi hidak. Mindhárom híd épsége rendkívül fontos ahhoz, hogy el tudjam érni a másikat, hogy megértsem azt, amit mondani akar. Illetve hogy kiderüljön, elbeszélünk-e egymás mellett vagy sem. Ha észrevesszük, hogy bármelyik híd, de különösen az érzelmi hidunk megsérült, próbáljuk újraépíteni.
– Ahogy Ön is említette, társas lények vagyunk. Mégis, ha hosszú távon bezárkózunk, akkor ellustulunk, esetleg elmagányosodunk. Milyen problémákat okozhat, hová vezethet a barlang-szindróma?
– Az igazság az, hogy nagyon könnyen el tudunk lustulni. Sokat panaszkodtunk a bezártság miatt, de amikor aztán néhány hét home office után visszamehettünk (volna) dolgozni, akkor meg a kényelmünket kezdtük el siratni. Azt gondolom, hogy a lustaságból a szorgalom irányába kellene ellökni önmagunkat. A másik nagyon fontos dolog: igenis mondjuk ki azt, ha függünk valamitől! Legalább saját magunknak. Melyik az a függőségünk, amelyik kicsírázott, szárba szökkent, vagy éppen már lombkoronát is növesztett az elmúlt két évben? Még mindig úgy teszünk, mintha mi sem történt volna?
Nem kell komolyabb függőségre gondolni, elég, ha összeszámoljuk, hogy mennyi időt töltünk sorozatok nézésével, mennyi időt nem sportolunk, hány kilogramm szaladt fel ránk az elmúlt két évben. De megnézhetjük a komolyabbakat is: például hogy családi szinten miképp alakultak, növekedtek-e az alkoholfogyasztási szokásaink. Ezek a dolgok is mind-mind el tudnak szigetelni bennünket egymástól.
– Az idősek és a fiatalok magányának természete miben különbözik? Különbözik-e egyáltalán?
– Amikor az ember elmagányosodik, elszigetelődik, akkor én az embert emelném ki, és nem feltétlenül azt, hogy fiatalabbról vagy idősebbről van-e szó. Ebben az időszakban mindig azokat sajnáltam leginkább, akik éppen egy új közösségbe léptek volna, de nem tudtak nyitni a karanténok és korlátozások miatt. Sajnáltam azokat a 6-7 éves gyerekeket, akik home office-ban élték át az első napot az iskolában. És együtt éreztem a gimnáziumi éveiket kezdő tinikkel, az egyetemre induló fiatalokkal is, hiszen ezek az évek és pillanatok pótolhatatlanok. Persze mondhatjuk, hogy ne fanyalogjunk, hiszen nem a frontra kellett menni, hanem „csak” otthon maradni. Idősebbként – karanténba rendelve – jogosan érezheti azt az ember, hogy kimarad a gyereke, unokája életéből, élményeiből. Tudatosítva azt, hogy bár társas lények vagyunk, ezen gondolatok mentén eljuthatunk az egyik legnagyobb lélektani dilemmához: Önmagamnak önmagam jó társasága vagyok-e vagy sem? Ebben szívesen mérném a felnőttséget és az érettséget.
– Vannak krízishelyzetek, amelyeknek nagyon nem kedvez az elszigetelődés, amikor nagyon számítana a környezet támogatása. Mit lehet ilyenkor tenni?
– Amikor beütött a Covid, mindenki arra volt kíváncsi, hogy mire lehet számítani. Én erre azt szoktam mondani, hogy ami addig volt, azt emeljük majd négyzetre vagy köbre. Ha volt egy biztos alapokon álló, stabil párkapcsolatunk, az nagy eséllyel kerülhet még jobb helyzetbe – ahol viszont voltak hajszálrepedések, azokból valódi repedések lettek, a repedésekből pedig hatalmas szakadékok is keletkezhettek. Emiatt veszélyes az, ha több krízis egymásra csúszik. Az úgynevezett normatív krízisiket mindannyian megéljük az életünkben: ilyen például a változókor, a veszteségek vagy a nyugdíjaztatás. De ha éppen akkor üt be a válság, amikor az egyén belép a saját életközépi válságába (ami már alapból is krízishelyzet), akkor könnyen belecsúszhat a depresszióba – pedig egyébként egy krízis nem küldte volna padlóra. Ilyenkor mindig az a kérdés, hogy a beszűkültségemből hogyan tudok majd kilábalni. Merek-e segítséget kérni? A másik fontos tényező pedig: vajon a környezetem látja-e rajtam, hogy krízisben vagyok? S ha igen, akkor utánam nyúl-e jó szóval, de leginkább cselekedettel? Tanuljunk meg figyelni a másikra!
– Ha egy mondatot kiválaszthatna praktikus jó tanácsként a „100 mondat...” című könyvéből, melyik lenne az?
– Talán a #77-es számú, amely egy Bethlen Gábor-idézet: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” A lényeg az, hogy ki-ki a saját lehetőségeihez mérten tegye meg azt, amit tud és amire képes. Azt szoktam mondani, hogy rosszkedvűen is lehet fát vágni. Nem azt kell célul kitűzni, hogy madárcsicsergős hangulatban és vidáman jöjjünk ki ebből az egész koronavírus utáni helyzetből, de ne is várjunk tétlenül, hanem cselekedjünk. Tegyünk annak érdekében, hogy megmentsük a saját vagy éppen a családunk mentális egészségét.
