Novák Zita káprázatos kisregénye a női lélekről, az álom és a valóság találkozásáról. Az 1. rész ITT, a 2. rész ITT olvasható.
Előző részek: Lilla hátat fordított eddigi életének, férjének, aki tíz éve mindig csak elodázta a gyerekvállalást, miközben nem engedte dolgozni óvónő feleségét. Lilla rendet akart tenni a magában – ezért elszökött a kis hegyi faluba, a Klári nénitől örökölt elhagyott házikóba, ahol a gyermekkori vakációkat töltötte...
Lilla már három hete egyedül lakott a kis házban. A férjének és az édesanyjának írt egy-egy határozott üzenetet, hogy most erre van szüksége. Elvégre felnőtt ember, ne zsarolják a rendőrséggel meg hogy a zárt osztályra való, elment az esze. Csak egy hónapot adjatok! Nem, nem mondom meg, hol vagyok, de jó helyen. Már-már lelkiismeretfurdalása volt, hogy kegyetlenül bánik azzal a férfival, akit valamikor annyira szeretett. Férje kétségbeesett üzenetei felkavarták. Tudta jól, hogy eltűnésével fenekestül felfordult Dávid élete, és most bűntudatot akar benne kelteni. Dávid igazából nem akar neki rosszat, sőt. Éppen csak soha nem érdekelte, hogy ami szépen hangzik, az nem biztos, hogy jó is neki...
Különben is Lilla napokra elfeledkezett a telefonjáról, annyira mással volt elfoglalva. Végre hasznosnak érezte magát, a kis házat alig néhány nap alatt glédába vágta. A konyha után kitakarította a konyha melletti kamrát is. Legalább kétszáz öreg kompótot és dzsemet kotort ki az üvegekből a korhadt fakomposztálóba, egy életlen metszőollóval pedig levagdosta a dísznövények száraz ágait, és csendéletként elrendezte a komposzt tetején. Ám a nappalok még mindig hűvösek voltak, nem igazán kerti munkára valók, így aztán nyelt egyet, és egy zord esős reggelen benyitott a hálószobába. A boltban beszerzett nagy méretű nejlon zsákokba válogatás nélkül betuszkolta Klári néni jócskán kiszolgált kosztümjeit és kötényeit, a molyette kabátokat, pulóvereket. Majd holnap elviszi Andinak, a boltoslánynak, aki tud egy szemétlerakót a városban.
Mire kihordta az összes zsákot az autóba, ráesteledett. Rájött, hogy a nagy pakolásban még enni is elfelejtett, csak sietve egy kávét döntött magába a déli harangszókor. Megkordult a gyomra, mikor végre lecsapta a kicsi kocsi csomagtartóját.
– Jó estét! – kukucskált át Gizi néni a legjobb pillanatban a szomszéd kapuból. – Kér egy teát, aranyom? Ebben a szemetelő esőben átfázik az ember.
Lilla engedelmesen bólintott, követte a nénit. A kíváncsi nénik valahogy mindig tudják, mikor kell lépre csalni az ember lányát. Régen kacsalábon forgó palotának látta a nagy tetős, sokszobás épületet, amelyik büszkén magasodott Klári néni apró meseházikója fölé. Ez volt a zsákutca utolsó háza, nagy telekkel, amelyik látványra szinte beleütközött a nagy erdős hegységbe. A szün időben itt játszottak: Lilla, Peti és Bori elválaszthatatlan hármas voltak. Szűk ösvény vezetett tovább a nagy sötét erdőbe, s bár óva intették őket a felnőttek, csak-csak bemerészkedtek a fák sűrűjébe. Egyszer olyan közelről hallottak valami szörnyűséges vonítást, hogy fejvesztve lerohantak a lejtőn. Persze senkinek sem kötötték az orrára ezt a rémes kis kalandot, de utána még napokig suttogtak egymás közt a szörnyetegről, aki az erdőben él, és talán gyerekeket eszik. Lilla utána hosszú ideig Klári néni szobájában aludt, mert félt egyedül a konyhai heverőn.
Most a házba lépve jótékony melegség fonta körbe. A konyhai villanyrezsón vacsora melegedett, a kancsóban gőzölgött a tea, Gizi néni jól befűtött.
– Megkínálhatlak egy kis rakott krumplival? Péterkém is szereti, neki készítettem. Bármelyik pillanatba betoppanhat.
– Akkor én nem is zavarok – hadarta Lilla kissé zavartan, de a néni kedvesen marasztalta. Egyrészt unatkozott, másrészt mindig készen állt egy kis pletykára. Elbeszélgethetnek a régi szép időkről, mikor télen még nagy havak voltak, nyáron meg nagy kánikulák... Gizi néni szedett egy adag rakott krumplit Lilla tányérjára: a hagyma, a tojás, a kolbász szépen összesült. Lillának összefutott a nyál a szájában. Nekiállt falatozni, s hagyta, hogy a néni csak mondja a magáét. Egy idő múlva arra figyelt fel, hogy nyílik a bejárati ajtó, susogást hallott, de akkorra már elverte első éhét.
– Helló, anya, megjöttem – köszönt be Péter, aki visszalépett, hogy az utolsó cseppig lerázza kabátjáról a vizet. Csodálkozva legeltette Lillán a szemét. – Nahát, te itt? Szia! – Azt már elfelejtette elmondani, hogy mikor elgurult a ház mellett, ugyancsak meresztette a szemét, miért ég bent a villany. Kabátját a radiátor melletti székre akasztotta, és asztalhoz ült. Addigra már ott gőzölgött előtte a finom púpozott étel.
– Jaj, Lillácska, uborkát meg nem adtam! Ej, de feledékeny öregasszony vagyok – perdült-fordult a néne. A kamrából egy üveg takarosan eltett uborkával jött vissza.
– Péterem, légy szíves, nyisd ki... Adj belőle Lillácskának is, van még pár kanál krumpli a tányérján. Szedek még, várj csak!
– Köszönöm szépen, Gizi néni, de így is alig bírok megmozdulni – mocorgott Lilla. Igazat mondott, idejét sem tudta, mikor evett utoljára egyszerre ennyit. Péter mindkét tányér szélére mért az uborkából, s míg az ételt kanalazta, fél szemmel Lillát figyelte, akinek kisportolt alakját kirajzolta a vastag pulóver. Mézszínű arcához illett a hosszú, szőkésbarna haj. Kipirult a melegtől, az enyhe pír kimondottan vonzóvá tette bájos vonásait. Pedig már elmúlt harminc – gondolta magában Péter. – Mennyi is lehet? Harmincöt? Férjhez ment valami gazdag városi suttyóhoz. De miért nincs gyereke? Mit keres itt?
Lilla szégyenlősen lesütötte a szemét, sosem szerette a kíváncsi férfipillantásokat. Végül felkelt az üres tányér mellől, és szabadkozva köszönetet mondott az ételért. Gizi néni azonban hevesen marasztalta.
– Dolgom van a szobában, ti addig nyugodtan beszélgessetek. Péter, tölts egy pohár bort!
Jaj, anyám – gondolta magában Péter. – De jó kerítőnő lett volna belőled. Szíve mélyén persze nem bánta volna, ha Lilla marad még egy kicsit.
– Az a kétéves hárslevelű megér minden pénzt. Na, Péterem, hozd csak fel! – s azzal a néne kiviharzott a szobából, Péter meg kilépett az előszobába. Lilla egyedül maradt, nem tudta, mit tegyen.
– Itt is vagyok – Péter fújtatott, mint aki maratont futott. Lillának azonnal eszébe jutott, hogy mennyit bújócskáztak a nehéz levegőjű, hordókkal teli hatalmas helyiségben.
– Köszönöm, de ne is törődj velem! – kortyolt bele a borba Lilla. Mindkettőjük nyelve megeredt, s egymással versengve igyekeztek feleleveníteni a kalandos nyári szünidőket. Lillába belehasított, hogy fogékony kislányként itt töltötte élete legszebb napjait, s ezzel vált kerekké az amúgy eseménytelen gyerekkora.
Egy hetedik emeleti panellakásban élt két meglehetősen fantáziátlan szülővel, akik irtóztak minden vesződségtől és ellenőrizetlen kalandtól. Innen nyert egérutat Klári nénihez falura, mert otthon legfeljebb az apját kísérhette volna el a tópartra, aki néhanapján kijárt pecázni.
– Amúgy veled mi van? – fordult Lilla Péter felé. – Úgy értem, feleség, gyerek?
– Mindkettő – mosolyodott el Péter. – Vagyis exfeleség meg egy kislány.
– Sajnálom. Mi történt?
– Nem is tudom – válaszolta Péter. – A vége felé Éva már sokat hisztizett. Tizenöt év sara, gondolom. Oké, mondtam, külön jobb lesz. És tényleg. Vettem egy kisebb lakást, Évának van egy pasija, rendes a tag. Enikőt néha ő hozza-viszi a táncórákra vagy lovagolni, mikor éppen dolgozom. Mindenki megnyugodott. Ámen – fejezte be.
– Na és neked van valakid? – folytatta Lilla a faggatást.
– Mindig akad jelentkező – Péter kissé zavarban volt, de a bor megtette hatását. – A mai lányok már mások. Öt kiló smink, kiteszik mindenüket, és mindenre hajlandók. Egyik-másikkal még beszélgetni is lehet, de főleg a pénzre hajtanak. Viszont én a pénzemet Enikő taníttatására tartogatom.
Lilla lehajtotta a fejét. Vajon Dávidnak is vannak ilyen afférjai? Nem. Ő nem olyan. Hiszen nős. Bár most elhagyta a felesége... Lilla gyorsan felállt az asztaltól. Elköszönt Pétertől, de a férfi az előszobai sarokba állított nagy esernyő után nyúlt. Ömlött az eső, nagyon meg kellett nézni, hová lépnek. A férfi a kis ház ajtajában megölelte Lillát, aki először meghökkent, de aztán viszonozta a baráti ölelést. Mert az volt.
– Jó éjt! – köszönt el Péter, majd eltűnt a sötétben. Tudta, hogy az anyja még bízva bízik... Hátha... Hátha lesz egyszer egy kedves menye, aki akár Lilla is lehetne. Évát nem kedvelte.
Lilla forgolódott az ágyban, nehezen találta meg lelke nyugalmát. Gondolatai a férje körül forogtak. Mit érezhet? A tizenegy év házasság alatt sosem hagyta magára. Egyetlenegyszer beszélték rá a középsulis barátnői, hogy ugorjanak le egy hosszú hétvégére a horvát tengerpartra. Vajon Dávid rájött, hogy mi vele a baj? Eltökélte, hogy holnap mégiscsak felhívja. A napfelkeltét a kávésbögrével a kezében nézte végig. Nemsokára fél hét, férjének megcsördül az ébresztője. Most hívja vagy nyolc után, amikor már beért a munkahelyére? De mit mondjon neki? Hazamenni nem akar, az biztos. Olyan nehéz ezt elmagyarázni...
Az elmúlt hetekben megpihent, a mindennapi apró rituálékban megélte, hogy hasznos az élete. Törődik magával, életet lehelt a dohos házba, fűt, takarít. Virágokat fog majd ültetni a kiskertbe. Hátrébb meg krumplit, retket, borsót. Már neveli a paradicsompalántát a konyhaablakban. Nem mehet most haza... Dávid majd azzal kezdi, hogy azonnal autóba ül, és érte jön. Talán mégsem olyan jó ötlet felhívni. Kilépett az utcára, hogy a mobilja elkapja a térerőt. Dávid nem vette fel. Mi történt? Minden áldott reggel ilyenkor kel fel. Még egyszer próbálkozott, de a mobil süket maradt.
Titkon úgy képzelte, hogy majd megbeszélik a dolgaikat, utána snitt, és beköszönt a boldogság. Lilla buta libának érezte magát, míg visszakapaszkodott a házba. Begyújtott, ahogy minden reggel. Megreggelizett, elrakodott maga után, összehajtogatta a sparhelt felett száradó ruhát, majd útnak indult a nagy fonott kosárral a boltba. Most nem Andi ült a kasszában, hanem egy fiatal férfi, Levente. Ő nemigen szokott társalogni. Lillának nem volt kedve még hazamenni, titkon abban bízott, hogy Dávid visszahívja.
Már a kapuban volt, mikor pittyent a mobilja. „Külföldön vagyok, este hat után felhívlak.” Üzleti úton lehet? Pedig Dávid nem igazán szokott üzleti utakra járni, az ügyfelek jöttek utána. Golfozni vitte őket, drága vendéglőbe, hogy jó benyomást keltsen.
Lilla megzavarodott, hogy megint ugyanaz történik. Nem ő a legfontosabb Dávid életében. Szembement a pofonért. Ami neki a teljes élet, az ő rebbenő szíve, az Dávidnak másodrendű kérdés. Aznap Lilla a kiskerttel foglalkozott. Terveket szőtt, rózsaágyásokról álmodott. Andival, a boltoslánnyal megbeszélte, hogy elmennek a közeli kertészetbe virágtövekért. Ólomlassúsággal telt el minden egyes perc. Hat után. Mit jelentsen ez? Ő fogja hívni?
Kezdett bepánikolni, pedig itt még nem volt igazi fulladásos rohama. Gyorsan ivott egy pohár vizet, majd úgy döntött, hogy megelégszik egy szalámis szendviccsel. Csak ült a heverőn, de egyre jobban érezte a hideget a csontjaiban, így megint begyújtott. Kapóra jött, hogy nem volt a fa felhasogatva. Mire behurcolkodott a fával, a sparheltben már táncoltak lángok. Lilla ijedten kapott a mobilja felé. Hat óra. Otthagyott csapot-papot, kiszaladt az utcára, egy perc, és érkezett is a hívás.
– Szia – szólt bele Dávid. Nyugodt volt a hangja. – Hallgatlak.
– folytatjuk –
