Mi kell ahhoz, hogy egy foglalkoztatott színész meghúzza a vonalat, felvegye a hét mérföldes csizmát, és elinduljon egyedül azon a bizonytalan úton, amely önmaga megismerésén keresztül vezet egészen a londoni Royal Academy of Dramatic Art színpadáig?
Talán bátorság, talán kíváncsiság, de talán inkább az elhivatottság, ami egy életen át fogva tartja, sodorja, hajtja előre és előre az embert. Ahogyan a komáromi Csémy Balázs színművészt is.
– Egy zöld teát kérek – adja le a rendelést Balázs, majd kicsit elbizonytalanodva hozzáteszi –, remélem, kicsit felfrissít.
– Fáradt?
– Nagyon intenzív időszak van mögöttem, és csak tegnap érkeztem haza Londonból.
– Bőröndjében pedig ott lapul a II. Erzsébet által patronált londoni Királyi Drámaművészeti Akadémia diplomája. Nagy ünneplés volt?
– Igen. Az egész családom kiutazott Londonba megnézni a vizsgaelőadás bemutatóját. Utána egy finom thai vacsorával ünnepeltünk. Bár számomra a tudat, hogy együtt vagyunk, felért egy ünneppel.
– Öt év után lépett ki a kecskeméti Katona József Színház kötelékéből, ahol fontos drámai szerepeket játszott. Miért érezte úgy, hogy színészként „nincs kész”?
– Hét-nyolc éves lehettem, amikor a Komáromi Jókai Színházba beválogattak gyerekszereplőnek Az ember tragédiájacímű színműbe. Eldöntöttem: színész leszek. A gimnáziumi évek alatt azonban sportriporternek készültem. Annyira magával sodort a sport – talán épp a drámaisága miatt.
A szalagavató előtt aztán elkezdtünk próbálni, és rájöttem: a színház az igaz szerelem. Harmadszorra kerültem be a budapesti Színház-és Filmművészeti Egyetemre. Ekkoriban jellemző volt rám a megfelelni akarás, a túlzott alázat és az önbizalomhiány.
– Hiába voltak zseniális tanáraim, a belső kételyeimet nem tudták feloldani. A kecskeméti színháznál hiába kaptam a jobbnál jobb szerepeket. Szerettem volna jobban megismerni önmagam, új ismereteket elsajátítani, melyek segítségével talán idővel oktathatok is. Ehhez kezdtem iskolát keresgélni. Tudtam, hogy az angolszász államokban a színészmesterség oktatóit külön szakokon képzik. Ott kevésbé jellemző, hogy „nagy színészek” tanítanak, mintegy másodállásban.
– Miért pont London?
– Kisgyerekkoromban kezdtem tanulni az angol nyelvet, majd egy ösztöndíjprogram keretében egy évig Kanadában jártam egyetemre. Először az amszterdami egyetem színházművészeti szakára esett a választásom, de az ottani mesterképzéshez bölcsészdiplomát kérnek. Maradt London, ez a mozgalmas város, amely igazi olvasztótégely. Évfolyamunk is multikulturális volt.
– Mi az a többlet, amit az iskolától kapott?
– Engem mindig is a színházművészet komplexitása izgatott. Ahhoz, hogy valaki tényleg kimagasló teljesítményt nyújtson, jó, ha a hozzá szervesen kapcsolódó társhivatásokba is betanul. Londonban a rendezéstől kezdve az írásig mindent ki kellett próbálni. A vizsgaelőadásunkra azt a feladatot kaptuk, hogy Théodore Géricault „A Medúza tutaja” című festményéhez Joshua Sobol író segítségével írjunk egy színdarabot. Rendkívül inspiráló volt az időszak, amíg megírtuk, megrendeztük a kortárs közegbe adaptált drámánkat. Izgultunk, milyen lesz a fogadtatás, mivel a vizsgaelőadás nyilvános, és a szakmabeliek is ott ülnek a nézőtéren. Nagy siker volt, és pont a próbafolyamat alatt tudatosítottam, hogy időközben megváltoztam. Egészségesebben gondolkodom magamról is, a pályáról is: „helyrebillent” az önbizalmam.
– Ez volt az első alkalom, hogy Londonban színpadra lépett?
– Nem, a kecskeméti színházzal már vendégszerepeltem a West Enden. Az egyik londoni színház immár hatvan éve játssza Agatha Christie „Az egérfogó” című darabját. A jubileumi évben kitalálták, meghívják a világ összes olyan társulatát, ahol szerepel a repertoáron. Fantasztikus élmény volt a kint élő magyaroknak játszani. Míg tanultam, nem játszottam, mert ezt az iskola szabályzata tiltja. Heti három-négy napon felszolgálóként is dolgoztam egy étteremben, hogy el tudjam tartani magam.
– Van már valamilyen elképzelése, hogy merre tovább?
– Egyelőre próbálok szabadúszóként létezni. Nem lesz könnyű. Előre látom, hogy kompromisszumokat kell majd kötni. Reklám, szinkron vagy esetleg valami minőségi televíziós munka: ezeket szívesen vállalnám. És persze a castingok! Remélem, egyszer sikerül bekerülni egy „jó” filmbe. Szeretném leporolni a szlovák nyelvtudásomat, mert a szlovák és cseh filmgyártás egyre erősebb. De tapasztalatom szerint a tehetség és a szorgalom önmagában, sajnos, nem elég. Alkat, türelem és főleg szerencse függvénye, hogy ki meddig jut el.
– A világ egyik legelismertebb színművészeti egyetemének végzőseként nem gondolt arra, hogy a tengerentúlon próbáljon szerencsét?
– Nem, mert oda nem lehet elmenni csak hónapokra. Fel kellene égetnem magam mögött minden hidat, és kint a nulláról kezdeni. Én viszont annyira jól érzem magam Európában, hogy számomra ez elképzelhetetlen. Komáromhoz, a szülővárosomhoz, a családomhoz és Budapesthez is erős szálak kötnek. Bízom benne, hogy sikerülhet megvalósítani az álmaimat – közelebb az otthonomhoz is.
