Valószínűleg nincs olyan ember az országban, aki ne kapná föl a fejét, ha Malina Hedvig nevét hallja.
Ugyanakkor alig vannak, akikkel a fiatal, immár kétgyermekes édesanya megosztja a négy év alatt átélt érzelmeit.
– A napokban jelenik meg egy könyv az Új Nő kiadásában, mely az elmúlt négy év eseményeit három ember – az ügyvéded, doktor Kvasnica, a pszichiátered, doktor Hašto és a te szemszögedből – meséli el. Egészen eddig nem adtál interjút. Miért döntöttél a kitárulkozás mellett?
– Mikor megkerestek a könyv ötletével, először húzódoztam. Nem voltam benne biztos, hogy akarom ezt a könyvet. De aztán arra gondoltam: ha ezt az esélyt elszalasztom, meglehet, hogy az ügy örökre eltűnik a süllyesztőben. Csak annyi nyoma marad, hogy igen, volt egy Malina Hedvig, tele volt a nevével az újság, történt vele valami zűrös ügy, de a miértekre már nem lenne válasz.
– Miként hatottak az életedre a történtek?
– Nyugodt, teljesen hétköznapi életet éltem. S egyik napról a másikra a politikusok és a sajtó célkeresztjében találtam magam. Ez fenekestül felfordította nemcsak az én, de a családom életét is. Újságírók vadásztak ránk, képtelenségeket hordtak össze rólunk. Ez egyáltalán nem volt jó dolog. Viszont ahogy minden rosszból sarjad jó is, az egésznek volt pozitív hozadéka is. Az átélt rossz napoknak köszönhetően megtanultam megbecsülni minden apróságot. Tudok örülni annak, hogy süt a nap, hogy jó idő van, vagy akár annak, hogy szerető család vesz körül. Boldogsággal tölt el minden egyes nap. Úgy gondolom, ha nem történik meg velem mindaz, ami megtörtént, ma teljesen más ember lennék. Vak lennék bizonyos dolgokban, nem igazán látnám, hogyan működik körülöttem a világ. Persze, sokszor érzem úgy, hogy jobb lett volna tudatlannak maradni, de ezt az érzést, ahogy a többit is, tapasztalatként fogom fel.
Az ügyből kifolyólag megismertem egy sereg jó embert. Tudom azt, hogy ha valaki bajba kerül, mindig akad jó pár ember, aki tud – és akar is – segíteni neki. Megtanultam, hogy nem létezik lehetetlen.
– Az emberekhez való viszonyod is megváltozott?
– Úgy gondolom, hogy kritikusabban szemlélődöm. Nyitott embernek tartom magam még mindig, ugyanakkor megválogatom, kit engedek közel magamhoz és a családomhoz. Volt egy ember, akire felettébb számítottam, és ő – bár nem fordított hátat – nem állt mellém. Rájöttem, hogy ilyen barátokra nincs szükségem.
– A téged és a családodat ért támadások miatt nem fordult meg a fejetekben, hogy külföldön kezdjetek új életet?
– Elbújni soha nem volt szándékomban. Még a legrosszabb pillanataimban sem. Ezért is mentem vissza Nyitrára. Az azonban igenis megfordult a fejünkben, hogy elmegyünk innen, a jogi és politikai játszmákat meghagyjuk másoknak. De ahogy telt az idő, és minél több pofon meg sérelem ért bennünket, annál erősebb lett bennünk az elhatározás: csak azért sem adjuk fel, maradunk! A távozásommal azt közvetítettem volna a nyilvánosság felé, hogy szégyellem magam, és okom van szégyenkezni. Nem akartam megfutamodni.
– Az egyetemi tanulmányaidat Nyitrán fejezted be. Milyen volt a visszatérés?
– Az egyetemen igazából nem voltak problémák. A német tanszéken úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, vagy legalábbis nem velem történt volna az ügy. A hátam mögött biztosan beszéltek rólam, de soha senki sem kérdezte meg, hogy vagyok. A magyar tanszéken viszont teljes mellszélességgel támogattak.
– Ha visszagondolsz a történtekre, van-e benned félelem vagy más rossz érzés?
– Szerencsére nem maradt vissza semmilyen trauma, minden feszültséget sikerült feldolgozni. Maradt a harag – és sok esetben a tehetetlenség érzése meg az ebből fakadó düh. Úgy gondolom, a harag a legkevesebb, amit az átéltek után érezhetek.
– Mekkora helyet foglalnak el az elmúlt négy év történései a mindennapjaidban?
– Optimista vagyok, és az üggyel akkor foglalkozom, ha feltétlenül muszáj. Teljesen úgy élem az életem, mint a többi ember, azzal a különbséggel, hogy néha felkeresem az ügyvédemet, szerepelek az újságokban vagy a tévében, néha a főügyészségről hívnak, néha politikusok ragozzák a nevemet. Ennek ellenére ugyanúgy élek, mint bárki más. Játszom a gyermekeimmel, vezetem a háztartást. Tulajdonképpen két síkon fut az életem: van egy normális, hétköznapi pálya, és néha befut a mellékvágányról egy abszurd, oda nem illő valami, amit viszont már megtanultam kezelni.
– Az ügyed jelenlegi állását tekintve milyen eredménnyel lennél elégedett?
– Elsődleges célom az, hogy megszüntessék ellenem az eljárást. A jelenlegi helyzetben azonban ez annyira távolinak tűnik, hogy tovább már nem is merek gondolni. Ha mélyen a lelkembe nézek, az jelentené számomra az elégtételt, ha végre elfognák a tetteseket, kiderítenék, kik szervezték a támadást ellenem, és milyen céllal.
Kik voltak azok, akik az ügyet a háttérből irányították, kik azok, akik hasznot húztak belőle? S végre megbüntetnék őket! De ez csak utópia...
– Szerencsésnek mondhatod magad, hiszen a párod, Peter végig melletted állt, és támogatott.
– Igen, bár én ezt sokáig nem tudatosítottam. Természetesnek vettem, hogy mindig mellettem van. Aztán egy alkalommal két fiatal újságíróval beszélgettem, és ők azt mondták nekem: de szerethet téged ez az ember, ha nem fordított hátat neked! Először fel sem fogtam, mit mondanak, csak miután otthon elgondolkoztam rajta, akkor jöttem rá, mennyire igazuk van. Sok támadásban és rosszban volt részünk, amiből neki is bőven kijutott.
– Júniusban megszületett a második gyermeketek is, Olivér. A kétéves Rozi nem volt féltékeny a kis jövevényre?
– Egyáltalán nem. Amint várandós lettem, rögtön elmondtuk neki, felkészítettük az öcsikéje érkezésére. Imádja, és sokat babusgatja a kisöccsét. Egyébként pedig roppant jó gyermekek: a lányom rendkívül aktív, eleven, egy igazi csintalan kisördög. Olivér pedig egy földre szállt angyal: csak eszik, alszik és mosolyog.
– Milyen szellemben szeretnéd felnevelni őket?
– Úgy akarom nevelni a gyermekeimet, ahogy annak idején engem is neveltek a szüleim: szeretetben, megértésben, nyitottságban. Azzal a különbséggel, hogy ők valószínűleg korábban fognak szembesülni azzal, hogy a világ nem mindig szép, és nem mindig a jók kapják a jutalmat, a rosszak pedig a büntetést.
Vrabec Mária könyve Malina Hedvigről
– Szeretnétek harmadik gyermeket is?
– Igen, tervezünk egy harmadik babát is, de előtte még dolgoznék egy kicsit, és szeretnénk befejezni a házunkat. De ahogy mondani szokás: ember tervez, isten végez. Ha előbb esnék teherbe, az se lenne baj, hiszen sem Rozit, sem Olivért nem terveztük.
– Említetted a munkát. Tanítani szeretnél?
– Magántanárként van pár diákom, akiket németre tanítok. Kedvvel teszem, de azt gondolom, a tanári pályából nekem ennyi elég. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy pedagógusként működjek. Szerintem egy tanárnak feddhetetlennek kell maradnia a diákjai előtt. Nem szeretnék támadások, gúnyolódások céltáblájává válni. Nem biztos, hogy lenne energiám kamaszoknak magyarázni olyan dolgokat, amelyeket nekik még nem kell tudniuk. Nem akarok magyarázkodni, hogyan működik az igazságszolgáltatás, a rendőrség vagy éppen a politika Szlovákiában! Ez számukra túl bonyolult, meg nem is szeretném őket ezzel terhelni. Másként viszont nem tudnák meg az igazságot, és én kénytelen lennék lenyelni az igazságtalan vádakat.
Tulajdonképpen nincs konkrét elképzelésem arról, hogy mivel szeretnék foglalkozni, de szívesen kipróbálnám magam valamilyen alapítványi munkában, vagy egy olyan helyen, ahol a nyelvtudásomat kamatoztathatnám.
–Továbbtanulásra nem gondoltál?
– Olyannyira igen, hogy be is adtam a jelentkezésemet posztgraduális képzésre, de mikor megtudtam, hogy várandós vagyok, meghatározatlan időre félretettem a tanulással kapcsolatos terveimet. Mikor államvizsgáztam, már várandós voltam a kis Rozival, és ez az időszak rengeteg stresszel járt. A második gyermekem érkezését azonban szerettem volna teljes mértékben kiélvezni, úgy gondoltam, ebből a gyönyörű időszakból egy pillanatot se adok másnak.
