Az Új Nő szerkesztőségének gondozásában megjelent Vrabec Mária: Hedvig című kötete.
A könyv megrendelhető az Új Nő szerkesztőségében (postaköltséggel csak 7,50 €), vagy az interneten: www.bookstar.sk.
Malina Hedvig (Kép forrása: ma7.sk)
MALINA HEDVIG: „A lelkem után a lakásomat is feldúlták”
2006. november 15-én összeköltöztünk Peterrel. Ez előre eltervezett dolog volt, hónapok óta vártunk a községi bérlakásra. Hašto doktor azt tanácsolta, közös otthonunk legyen az a menedék, ahol biztonságban érezhetem magam. Akkorra a körülményekhez képest már elég nyugodt voltam, otthon is végeztem a Hašto doktor által ajánlott autogén tréninget, ami mindig segített ellazulni, ha már nagyon nyomasztottak a gondok. Azt hittem, végre újra élhetem az életem, lefoglal a lakás berendezése és a mindennapi teendők, de tévedtem.
2006. november 21-e hétfőről keddre virradó reggel volt, Peter ébredt elsőként, és felkiáltott az emeletre, voltam-e már lent. Mondtam, hogy nem, erre szólt, hogy gyorsan jöjjek le.
Már a lépcsőn állva láttam, hogy tárva-nyitva az összes ajtó, a fiókok, a gázsütő ajtaja, úgy nézett ki a lakásunk, mint egy házkutatási helyszín. Még a bejárati ajtót is nyitva találtuk, a kulcsok a lábtörlőn voltak, pedig mi belülről zártuk be, és egyetlen ablak sem volt nyitva, sem betörve.
Az első gondolatunk az volt, hogy valamelyikünk holdkóros, és nem tud róla, a talpunkat nézegettük, tiszta-e, de tiszta volt. Ekkor ijedtünk meg, és amikor észrevettük, hogy Peter autóját is kinyitották, meg is rémültünk. Éreztem, hogy ez összefügg a támadással. Az életem és a lelkem után az otthonomat is feldúlták, mert azt akarták jelezni: bárhol megtalálnak. Mivel nagyon korán volt még, doktor Kvasnicát nem akartuk felébreszteni, csak a szüleimet hívtuk fel. Fogalmunk sem volt, mit tegyünk, nem akartunk és nem is mertünk otthon maradni, mert nem tudtuk, mit helyezhettek el a lakásban.
Véletlenül visszatoltam a helyére az egyik fiókot, ekkor rögtön az jutott eszembe, hogy mi van, ha ez is olyan helyzet, mint amikor visszaragasztottam a borítékra a bélyeget, de a következő gondolatom már az volt, hogy úgyis mindenen ott van az ujjlenyomatom. Egy ideig még tépelődtünk, hívjuk-e ki a rendőrséget, aztán úgy döntöttünk, hogy mindent úgy hagyunk, ahogy van, bezártuk az ajtót, és elmentünk otthonról.
Én indultam útnak elsőként, Nyitrára mentem. Vásárútról háromnegyed hatkor indult a busz, és az egyik megállónál felszállt két középkorú nő. Egyikük mellém ült, a másik pedig föléje állt. Sötét volt még, de a megállóknál a sofőr felkapcsolta a villanyt. Egy ilyen pillanatban észrevettem, hogy a szomszédom fényképeket nézeget, és azokon a feldúlt lakásunk van. Rengeteg fotó volt nála, az egyiken egy autó alját láttam, és nagyon megrémültem, hogy robbanószerkezetet szereltek Peter autójára.
Megkövülten ültem, hang sem jött ki a torkomon, nem tudtam, mit csináljak. Álljak fel, kérjek segítséget, vagy tegyek úgy, mintha semmit nem láttam volna? Próbáltam körülnézni, ismerek-e valakit a buszban, de nem ismertem senkit. Féltem, mit fog tenni velem ez a nő, ha elindul a busz, és megint sötét lesz, de nem történt semmi. Néhány megállónyit még ült mellettem a másik nő takarásában, Vágsellyén szálltak le.
Rögtön próbáltam hívni Petert, hogy ne üljön autóba, de nem működött a mobilom. A kijelző mutatta, hogy térerő van, az elem sem merült le, de sem hívni nem lehetett róla, sem hívást fogadni, teljesen süket volt.
Nyitrán leszálltam a buszpályaudvaron, és csatlakoztam egy nagyobb csoporthoz, így jutottam el az egyetemig. Hašto doktor tanácsolta, hogy ha valahol nem érzem magam biztonságban, vegyüljek el a tömegben, úgy nem tudnak bántani. Az iskolában mindenkinek megmutattam a mobilomat, de senki nem látott még ilyet. Többen próbáltak felhívni vagy SMS-t küldeni, két csoporttársamat később ki is hallgatták ezzel kapcsolatban – mondanom sem kell, hogy azóta sem kaptam magyarázatot az üzemzavar okára.
Délután három óráig süket volt a telefonom, addig az egyik barátnőm telefonját használtam, arról hívtam fel Petert, aki megnyugtatott, hogy nincs semmi baja. Ezen a telefonon ért el doktor Kvasnica is. Annyira kiborultam, hogy azt mondtam neki, legyen, aminek lennie kell, többet nem nyitom ki a számat, csak hagyjanak végre békén. Pár napon belül kellett volna elutaznunk külföldre a hazugságvizsgálatra, de oda sem akartam már elmenni, mert azt hittem, ez a betörés figyelmeztetés volt: ha nem adom fel, rosszabbul is járhatok. Kvasnica doktor a szüleimmel együtt még aznap eljött utánam Nyitrára, és meggyőzött, hogy ha bántani akartak volna, akkor megteszik, csak azt próbálgatják, meg tudnak-e félemlíteni. Azt tanácsolta, egyelőre senkinek ne beszéljünk az éjszakai látogatókról, mert lehet, hogy akik ellenem dolgoznak, erre várnak, így próbálnak teljesen hiteltelenné tenni.
Akkor nem láttam tisztán, de ma már számomra is egyértelmű, hogy egy ennyire bizarr történet csak csapda lehetett. Doktor Kvasnica azt mondta, nincs más választásom, mint továbbmenni, mert csak az igazság védhet meg. Ráhagytam, mert bíztam benne, és ez azóta is így van. Ha első hallásra nem tetszett is, amit tanácsolt, mindig hagytam magam meggyőzni, mert tudom, hogy tapasztalt, bölcs ember, és jót akar nekem. A hazugságvizsgálatra teljesen apatikus állapotban mentem el, az egyetlen érzés, ami munkált bennem, az volt, hogy a szeretteimet bánthatják, amíg én külföldön leszek.
Bécsből repültünk Kvasnica ügyvéd úrral, de nem együtt mentünk oda, én már egy nappal az indulás előtt elutaztam itthonról. A mobiltelefonunkat mindketten itthon hagytuk, hogy azok alapján se találjanak meg. Visszatekintve talán kicsit túlzottnak tűnik ennyi elővigyázatosság, de nem tudtuk, kikkel állunk szemben, és meddig képesek elmenni.
Balról: Vrabec Mária, Malina Hedvig, Jozef Hašto, Roman Kvasnica a sajtótájékoztatón
Kvasnica ügyvéd úrnak az volt az elgondolása, hogy csak akkor hozza nyilvánosságra, hogy alávetettem magamat a hazugságvizsgálatnak, ha Szlovákiában is kérnék a hazugságvizsgálatot, mert azt valószínűleg manipulálnák. Ezért is választott olyan országot, amelyikkel kapcsolatban nem merülhet fel az elfogultság gyanúja, és olyan szakértőt, akinek a tudásához nem fér kétség. Az utat is ő szervezte, egy napig voltunk csak kint, és az egészből legjobban arra a félelemre emlékszem, hogy ha itt eltesznek láb alól, akkor otthon nyugodtan azt mondhatják, hogy nyomtalanul eltűntem. Ha más körülmények között jutok el abba az országba, biztos nagyon örültem volna, de így alig vártam, hogy a felszálljak a hazafelé tartó gépre. Emlékszem, hogy voltunk vacsorázni, megkóstoltuk a helyi jellegzetes ételeket, de az sem érdekelt, nem is tudnám megmondani, mit ettem.
Este a szállodánk épülete előtt valami durranás hallatszott, doktor Kvasnica rögtön telefonált a szobámba, nem esett-e bajom, de nem vettem fel a telefont, mert épp zuhanyoztam. Rögtön kopogtatott az ajtómon, és láttam rajta a megkönnyebbülést, amikor kinyitottam. Pattanásig feszült idegekkel vártuk a reggelt, nem a vizsgálat miatt, hanem azért, mert nem tudtuk, mi van otthon, és mi minden történhet velünk itt, idegenben. Maga a vizsgálat nem volt kellemetlen, kb. másfél óra hosszat tartott.
Először el kellett mondanom, mi történt velem, a szakember ennek alapján állította össze a kérdéseket, majd rákötött a készülékre, amely a test fizikai funkcióit, a vérnyomást, a verejtékezést, a szívritmust méri az egyes kérdéseknél. Minden kérdést kétszer-háromszor megismételt különféle változatokban, közben semleges kérdéseket is feltett, mindent tolmács fordított.
A végén a szakértő nekem nem mondott semmit, csak Kvasnica ügyvéd úrral közölte, hogy mindenben igazat mondtam. Én ettől egyáltalán nem éreztem megkönnyebbülést, hiszen tudtam, hogy nem lehet más az eredmény. Csak annak örültem, hogy doktor Kvasnicának ismét bizonyítani tudtam, hogy méltó vagyok a bizalmára. Pár nappal hazaérkezésünk után egy lepecsételt borítékban megkaptuk az eredményt, azóta is biztos helyen van. Itthon szerencsére minden rendben volt, nem szivárgott ki, hol jártunk.
Csak két év múltán, amikor a főügyész felvetette, hogy menjek el hazugságvizsgálatra, mondtuk el, hogy már voltam, és az eredmény engem igazolt.
