Szkukálek Lajos napjaink egyik legérdekesebb festője. Fest tájképeket, készít grafikákat, monumentális és harsány figurális műveket.
Autodidakta művész, főiskolára sosem járt. A magánéletben jógázik, tajcsizik és salsát táncol.
– Hogyan lettél festő?
– Az egész egy gyerekkori betegséggel kezdődött. Úgy négyéves koromban egy vírus megtámadta a mandulámat, később az egész szervezetemet. Hirtelen gyönge lettem, az anyámék meg nem tudták, mi bajom. Pofonnal gyógyítottak, mert azt hitték, csak találgatok, amikor minden 100 méter után le kellett ülnöm. Később derült ki, hogy komoly kórban szenvedtem: a gyulladás majdnem ráment az ízületeimre is. A lényeg, hogy lelassultam. Foci, verekedés – mindenben a többi srác mögött kullogtam. Szerencsére az egyik unokatestvérem folyton „tanító nénist” játszott, iskolai feladatokkal traktált minket. Nos, ezeken az „órákon” rájöttem, hogy elég jól rajzolok. Belevetettem magam, ezért hamarosan sikerélményem is lett: végre kitűntem a többi srác közül. Ez volt az én nagy „lélekmentő akcióm”. Azóta is azt vallom: egy fikarcnyit sem voltam tehetségesebb másoknál, csupán ez volt az egyetlen kitörési lehetőségem.
– Ma is úgy érzed, hogy nem vagy tehetségesebb, mint az átlagember?
– De nem ám! Csak jobb a fenekem. Egész napokat végigülök a műteremben. Véleményem szerint mindenki lehet festő, aki meg tud húzni egy egyenes vonalat. Minden a rá szánt időtől függ. Én erre az egy lapra tettem föl az életem, de tunya is lettem minden másban.
Rosszul tanultam, komoly gondjaim voltak a suliban... Viszont mindig kivásároltam magam azzal, hogy rajzoltam. Előbb-utóbb a tanárok is elfogadtak.
– Mit szóltak a szülők?
– Édesanyám lágy volt, és szubjektív, az apám meg kemény és objektív. Az anyám hitt bennem, az apám meg kétségbe volt esve. Egy magyar gyerek, aki nem tanul jól… Hogy lehet a festészetből megélni? Nem hitte, hogy bekerülhetek a hivatalos művészeti képzésbe. Ráadásul a tanáraim is azt mondták: a gyerek tehetséges, de link. Az élet őket igazolta: nem vettek fel sehová. Autodidakta művész vagyok. Van, aki azt mondja, ez az én nagy szerencsém. Én azonban sajnálom.
– Miért? Mi az a plusz, ami most hiányzik?
– A kapcsolati háló. Kívülálló vagyok. Persze, jól elvagyok a többi festővel: messziről tiszteljük egymást. Pedig nem vagyok magányos ember, a magánéletben sok barátom van. Csak a szakmával nem tudok mit kezdeni.
– Visszatérve: nem vettek fel a főiskolára. Mások ilyenkor talán feladnák. Lehetett volna belőled, mondjuk, szobafestő is.
– Csak az nem töltött volna el örömmel. És én is, mint mindenki, a boldogságot keresem. A főiskola helyett megnősültem, gyermekem született. A családot valahogy el kellett tartani. A komáromi hajógyárban dolgoztam, esténként tanulmányrajzokat készítettem. Aztán rájöttem, hogy ennek így nincs értelme. Ha már nagy festő nem leszek, legalább pénzt keressek. Kijártam a temetőbe, és olcsó, vacak vízfestékkel tájképeket festettem. A kész képeket a hónom alá csaptam, és házaltam… Rossz volt, de a hónap végére összeszedtem annyit, mint a hajógyárban. Ekkor úgy döntöttem: igenis azt fogom csinálni, amit szeretek. Harminc éve a tájfestészetből élek.
– A tájfestészetből élsz, de nem azzal lettél ismert. Inkább a grafikáiddal és a hatalmas vásznaiddal: színes, lebegő figurák, szürreális világ. Melyik áll közelebb hozzád?
– Én a festésben lelem az örömöt. Egy tájképen ugyanolyan elmélyültséggel dolgozom, mint egy figurális képen. Ugyanakkor a tájképeket eladásra szánom, míg egy-egy nagy képemtől nagyon nehezen válok meg – annak ellenére, hogy sokat fizetnének érte.
Ezek az én falra függeszthető, titkos naplóim. Lenyomatok az életemről. Ha eladnám őket, olyan lenne, mintha a lelkem adnám el.
– Harminc év nagy idő. Változtak a képeid?
– A húszas éveimben, amikor rászabadultam erre a szakmára, olyan voltam, mint egy vadorzó. Nem ismertem a szabályokat. Végtelenül szabad és vad képeket festettem. Szókimondókat, odaugatókat és hektikusakat; fiatalság volt bennük, és erő. Akkor a manuális készségem messze nem tartott ott, mint most, viszont őrületes lendülettel dolgoztam. Ma bölcsebb vagyok – és öregebb. Már nem úgy festek, mint akkor. Nem mondom, hogy jobban, csak másképp.
– Mennyit festesz naponta? Megvárod, míg megszáll az ihlet?
– A „tehetség” meg az „ihlet” szó olyan, mint a szappan: rózsaszín buborék veszi körül. Nem hiszek az ilyesmiben. Munka van: dolgozni kell, és akkor vannak eredmények. Ha nem dolgozol, nincs siker. Ennyi. Én műteremben alszom, eszem, élek. Reggel, mikor fölkelek, csak fölveszem az ecsetet, amelyet éjjel leejtettem.
– Mit szól ehhez a feleséged?
– Semmit. Nincs feleségem. Kétszer nősültem, de a feleségeim okosak voltak, és elhagytak. Most van egy barátnőm, de nem költöztünk össze. Nem volt kedve kijönni a violíni tanyavilágba, amit megértek, mert én se akarok bemenni a városba. Ő él a maga birodalmában, én meg a sajátomban.
– Nehéz veled?
– Nem tudom, mert magam élek, és nagyon elégedett vagyok… Viccen kívül: azt hiszem, feleségként nehéz, gyerekként öröm. Legalábbis remélem. Három gyermekem van. A nagylányom már harminc fölött jár, ő az első házasságomból született. A két kisebb – 18 és 22 évesek – velem laknak. Amikor 2005-ben elváltam a második feleségemtől (akivel egyébként barátságban maradtunk), becsületesen elosztottuk egymás közt a gyermekeinket. Aztán a nagyobbik is visszajött hozzám. Ennek egyszerű oka van: mindketten művészeti középiskolába járnak-jártak, és szükségük van műteremre. A hétvégét az anyukájuknál töltik. Tehetséges festőpalánták, büszke vagyok rájuk. Figyelem, ahogy két hetet is el-eldolgoznak egy képen. És az eredmény szemmel látható.
– Mintha valami olyasmit mondtál volna, hogy húszas éveidben te sem voltál éppen szelíd fiú…
– Hát persze, én sem voltam más. Sőt! Amikor az ember fiatal, mit választ? Valami zajosat, feltűnőt, szexit, valami extrát. Villogni és dudálni akar, széles mellel nekirohanni az életnek. Szó se róla, elég hektikus életet éltem. Ahogy mindenki, én is hülyeséget hülyeségre halmoztam. Aztán egy szép napon azt mondtam magamnak: ez érdekes is, meg szeretem is, de ebbe bele lehet dögleni. Mi lenne, ha ezentúl másképp élném az életet?
– Történt valami? Volt egy töréspont?
– Az égadta világon semmi. Én akkor is imádtam az életet, meg most is. Valahogy idővel rájöttem, hogy a helyes út is lehet izgalmas. Korral előrehaladva az ember megérti, hogy mindenben van gyönyörűség. Csak oda kell figyelni.
Minden gondolat, érzés belülről ered, ami kívül van, csak illúzió. A boldogság hozzáállás és odafigyelés kérdése, és amikor ezt felfogtam, megnyugodtam. De ez a változás nem egyik pillanatról a másikra történt. Lassan, fokozatosan, évről évre.
– Úgy tudom, jógázol, gyakorlod a tajcsit, sőt, eljárogatsz egy salsaklubba is.
– Önző módon magammal foglalkozom a szabadidőmben. Ennyi évesen már megtehetem. Testem és szellemem megerősítésére a jóga és a tajcsi bizonyos gyakorlatait alkalmazom. Nincs konkrét edzéstervem vagy valami ilyesmi – mindennap úgy tornászom, ahogy éppen kedvem tartja. Mindkettőt éveken keresztül tanultam mesterektől, de ma már nincs szükségem edzőre. Az évek alatt eljutottam a tibeti jógáig, amelynek egyik fontos sarkköve az úgynevezett százezer leborulás. Tibetben a spirituális emberek (nem csak papok), amikor elindulnak valamilyen szent ünnepre, kimennek a ház elé, és leborulnak a földre. Felállnak, vesznek egy nagy levegőt, aztán újra leborulnak, és így tovább. Az útjuk hosszát a testükkel mérik le. Mindegy, meddig tart az út. Nos, nekem nagyon megtetszett ez a gyakorlat. A jóga és a tajcsi mellett ezt is elkezdtem gyakorolni. Kora reggel szépen felkelek, és kimegyek a ház elé. Veszek egy nagy levegőt – és leborulok az úttestre. Violínban oszlopközökben mérem a távolságot, egy-két oszlopközt szoktam megtenni. A gyakorlat a kisujjam begyétől a fejem búbjáig minden izmomat átmozgatja. Ez azonban csak kellemes hozadék. A lényeg az agy kiüresítése: eláradó, végtelen nyugalmat érzek, egyfajta időtlen állapotba kerülök. Mások konditerembe járnak, én meg belefekszem az út porába.
– És mit szólnak a szomszédok?
– Violín tanyavilág Megyercs mellett. Egy szomszédom van, úgy negyven méterre tőlem. Ha ilyenkor meglát, lehasal a földre, és ő is csinál néhány fekvőtámaszt. Ő is meg akarja mutatni… Megtörtént, hogy egy ismerősöm kereste a faluban a festőt. Az emberek csak ingatták a fejüket: Itt olyan nincs! Aztán egyszer csak valaki a fejéhez kapott: Ja, az, aki télen a hóban meztelenül ugrál? Ezt tudták, mert megláttak.
– Ühüm. Mármint, hogy télen meztelenül ugrálsz a hóban?
– Van nekem olyanom is. Mármint gyakorlatom. De azért nem vagyok egészen meztelen. Itt az a lényeg, hogy fejlesztem a belső hőmet. Ez is tibeti gyakorlat. Úgy találtam rá, hogy egész életemben fáztam. Aztán egyszer megnéztem egy filmet a belső hő, azaz a tumó művészetéről. A tibeti szerzetesek mínusz húsz fok hidegben kimennek a hóba. Szépen leülnek, és egy vizes lepedőt tekernek maguk köré. És a lepedő egy idő után nem megfagy, hanem lassan elkezd gőzölögni… A nyugati emberrel ellentétben ők nem összerándulnak a hidegtől, hanem elengedik magukat, és beengedik a hideget. Azt mondják: gyere, szeretlek… Hú! – gondoltam magamban, ezt én is kipróbálom. Eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok fázni.
– Kipróbáltad a gyakorlatot? És nem kaptál tüdőgyulladást?
– Éppen tél volt, és én, ugye, heti három alkalommal salsázni járok. Jó bulizós tánc, alaposan megizzaszt. A salsára négy nőt viszek magammal. Az egyiket leteszem, a másikkal táncolok, és így tovább, úgyhogy egyfolytában edzésben vagyok – ők meg várják, mikor kerülnek sorra. Szóval, tél közepe volt, mínusz 5 fok. Egy szál rövid ujjú pólóban, nyakig vizesen úgy döntöttem: ki kéne próbálni azt a tibeti gyakorlatot. Úgy, ahogy voltam, szépen kibillentem az ajtón, és kisétáltam a Duna-partra. Sétáltam vagy tizenöt percet, jó mélyeket lélegeztem. Mikor visszatértem, a lányok szóltak: „Te normális vagy? Meg akarsz halni?” Mint láthatod te is, nem haltam meg. Nem is lettem beteg. S ami igazán fontos: azóta nem fázom.
A tanulság? Az ember nevelhető. Minden csak megegyezés kérdése a saját tudatommal. Ha úgy döntök, hogy holnaptól boldog leszek, akkor akár azzá is válok.
– 53 éves vagy, nem látszik rajtad. Árad belőled a nyugalom és az életerő. Ennek köszönheted?
– És még valaminek. Igyekszem az életem minden területén alkalmazni a „tökéletesen átélt idő” filozófiáját. Például most, ebben a pillanatban te vagy a legfontosabb ember a számomra. Itt vagyok, teljes valómmal. Aztán kimegyek az utcára, és ott leszek. Az lesz a fontos. Ha a műteremben vagyok, valósággal megáll az idő. Ettől vagyok nyugodt: megtanultam élvezni az élet minden percét. Tudom, hogy nincs olyan, hogy elvesztegetett idő. És ez nagyon felszabadító érzés.
