Vanek Mária (Dunamocs) kis írásában a bilimanó látogatását írja le. Olvassunk, és okuljunk belőle! Mária reméli, hogy minden édesanyához eljut az ő kis története, akik hasonló cipőben járnak, mint ő.
Valóban nálunk járt a bilimanó, pontosabban a fiunknál. Elhozta a várva várt nagy, narancssárga, csillogó-villogó kukásautót. Kint hagyta a teraszon, bekopogott, és huss, már ott sem volt. Két év várakozás után érkezett meg, minden szereplő nagy örömére...
Szerencsés az a szülő, akinek a gyerekével sosincs gond. Van ilyen egyáltalán? Mi a székletvisszatartás problémájával küzdöttünk meg. Erről szól a bilimanó története.
2018-ban kezdődött. Háromtagú kis családunk összepakolt, és egy teljes évre kiköltözött a szerelem szigetére, vagyis Ciprusra. Férjemet, aki hivatásos katona, ide szólította a kötelesség. Ekkor kisfiunk, Beni még csak másfél éves volt. Hirtelen sok változás történt az életünkben. Új lakás várt bennünket, új nyelv, új város, izzasztó éghajlat, más emberek. Mindenhez hozzá kellett szokni nekünk is, a kicsinek is. Elég gyorsan belerázódtunk, szuper kis napirendet alakítottunk ki, ami nem sokban különbözött az itthoni napirendünktől. Talán csak annyiban, hogy itt mindig hétágra sütött a nap, fülledt volt a levegő már reggel nyolc órakor, és az utcán új illatok vártak. Szóval minden ugyanolyan volt, mégis más. Épp akkor kezdődtek a legmelegebb hónapok!
A tikkasztó hőség ellenére Beni kevés folyadékot fogyasztott, gyümölcsöt, rostos ételt pedig nem fogadott el. Láttam, mennyire szenved, gyakran öt egész napig nem ment neki a „nagydolog”. Semmi nem segített, hiába próbáltam masszírozni a hasikáját. Borzasztó kínokat éltünk át. A tápos babáknak ugyanis naponta kell székletet produkálni! Ráadásul akkor már szilárd ételt is fogyasztott.
Először az interneten próbáltam házi praktikákat keresni. Minden nap zöldséglevest vagy gyümölcslevest főztem. Tornáztunk, meleg vizes zuhanyt vettünk, ha fájt a pocak. A hűvösebb hónapokban úszni jártunk, hogy a víz „felhajtóerejét” kihasználjuk – nyáron meg, ugye, ott volt a tengervíz. És nem utolsósorban: rengeteg szilvát fogyasztottunk lekvár, kompót vagy lé formájában. Egyszóval derűlátó voltam, bíztam abban, hogy nemsokára minden jóra fordul.
Orvosi segítség
Teltek-múltak a hónapok, néha ment minden, mint a karikacsapás, ám egyre gyakrabban jelentkezett a szorulás. Az egyik sírva kakilós nap után (együtt sírtunk Benivel) döntöttünk. Ezt ki kell vizsgálni, nincs mese! Kerestünk egy gasztroenterológust, aki gyermekekre specializálódott. Nem lepődött meg a problémán, kiderült, hogy egyre több kicsi küszködik hasonló tünetekkel. Először arra gyanakodtak, hogy esetleg a tej, illetve a tejtermékek okozzák a szorulást. Hisztaminintolerancia-tesztet végeztek, vérvétellel megspékelve. Nagyon megviselte a fiunkat a kivizsgálás (azóta is félve megy be a rendelőbe). A következő hónapban minden tejterméket ki kellett hagyni, a növényi tejet is. Ekkor levesek, bébipapi, leturmixolt gyümölcs (ezzel szenvedtünk a legtöbbet, hogy megegye), teljes kiőrlésű tésztafélék, kevés hús kaptak új esélyt a menüjében. A nyár közepén voltunk éppen, Beni lesoványodott, annyira szigorú volt a diéta, hogy kint voltak a bordácskái szegénykémnek. Az eredmények azt mutatták, hogy minden rendben van – így lassan visszaálltunk a tejtermékek fogyasztására.
A hasonló problémák megoldására sok gyerekkönyv is született.
„Anya, fáj! Félek kakilni.”
A szívem szakadt meg, annyira sajnáltam. Egy kedves pszichológus ismerősünk játékokat ajánlott, gyurmázást barna gyurmával, sározást (ezt bőven csinálta, imádja), biciklizést háton fekve... 2020 januárjában már nagyon el voltunk keseredve. A kisfiam, aki októberben már betöltötte a harmadik életévét, csak nem volt hajlandó megbarátkozni a bilivel. Még mindig a pelenkához ragaszkodott. Ekkor felkerestük a komáromi pszichológiai centrumot, ahol gyerekekkel is foglalkoznak. Megnyugvás költözött a lelkembe már az első alkalom után. A kedves szakértő hölgy megnyugtatott, hogy Beni jó képességű gyerek, választékosan beszél, gyors a logikája, nem retten meg az új helyzetektől. Majd azt tanácsolta, hogy ne ingázzunk annyit vele! Telepedjünk le. Hisz csecsemőkorától jövünk-megyünk a nyitrai lakásunk és a hétvégi házunk között, valamint gyakran benézünk a nagyszülőkhöz Bátorkeszire és Zselízre. Nem is szólva a ciprusi kiküldetésről! Sok kilométert megtett már velünk a kicsi.
Hirtelen el sem tudtam képzelni, milyen érzés lesz letelepedni, és nem jönni-menni... Ekkor robbant be a koronavírus. Így aztán otthon maradtunk a nyaralónkban Dunamocson. Hetekig, sőt hónapokig ki sem mozdultunk onnan. Nem akartunk a nyitrai panelben sínylődni, így téliesítettük kis házikónkat. És egy hónapon belül búcsút inthettünk a pelenkának. Az „orvosság” bevált.
Miért pont a bilimanó?
Pontos választ nem tudok adni. A bilimanó anyai fantáziám szüleménye. Nagyon sok mindent kipróbáltunk a bilire szoktatás érdekében. Beninek volt vécé alakú bilije, vécészűkítője, zenélős bilije, autós bilije, dinós bilije, többféle színű, formájú… Olvastunk bilis meséket, majd költöttünk személyre szabott történeteket.
Hogy miért pont a bilimanó? Egy februári napon, amikor láttam, hogy Benit már nagyon zavarja a megtelt pelenka, ismét elkezdtem a leszoktatást. És akkor megszületett a bilimanó, aki majd elhozza a nagy, csillogó-villogó kukásautót...
Még aznap elmentünk a játékboltba, hogy megcsodáljuk ezt a kukásautót. Milliószor elmondtam, hogy a bilimanó elhozza a csilli-villi járművet, de csak annak a kisfiúnak, aki már nem pelusos. Egy hét után már éjjelre sem kellett a pelus. A legjobb tippem azoknak, akik nem látják az alagút végét: IDŐ, KITARTÁS, TÜRELEM, TÜRELEM!
Éjjel a mamafórumokat olvastam, hol magyarul, hol szlovákul, és mindig akadt valaki a barátok, az ismerősök között is, aki ismert hasonló gondokkal küzdő kisgyerekes családokat. Olyanokat, akik már túl voltak rajta. Ez adta a legtöbb erőt. Minden gyerek más, mennyit halljuk ezt életünk során – és mi mégis abba a szürke átlagosba szeretnénk tartozni. Érdekes dolog ez is.
Minden úgy van jól, ahogy van. A gyerek tuti nem fog pelenkában érettségizni.
