Annak idején, kisgyerekes anyukaként hétről hétre érdeklődve olvastam rovatát, ahol elmagyarázta, hogy a gyerekkel – azon kívül, hogy még gyerek – tulajdonképpen nincs semmi baj. Vekerdy Tamás pszichológus gyermekközpontú előadásaiban, könyveiben segített nekünk megérteni azt a tiszta világot, amit már elfelejtettünk. A gyermeki világot. De ehhez a szakmai tudás önmagában nem elég. Valami más is kell hozzá. Vajon mi?
Vekerdy Tamás 2019-ben hunyt el. Interjúnk régebben megjelent írás, melynek tanulságai még mindig érvényesek. Olvassák sok szeretettel!
– Lehet, hogy némi infantilizmus? – kérdez vissza eltöprengve Vekerdy Tamás. – Érdekes módon, a Vekerdy családban sokan választanak gyerekközeli hivatást. Vannak köztünk pedagógusok, óvónők, logopédus, de még az is, aki jogot végzett, később a gyámügyre szakosodott. Édesapám, aki ügyvéd volt, nemcsak imádta a gyerekeket, de remekül tudott velük játszani is. Amikor a Kékestetőn nyaraltunk, míg a többi felnőtt kártyázott, tarokkozott, apám inkább velünk jött ki játszani. Egyszer az egyik kisfiú is megpróbálta lecsalogatni az apukáját, de az nemet mondott. Amikor látta, hogy az enyém milyen jókedvűen futballozik velünk, nem bírta visszafojtani dühét, és egy fahusánggal fejbe vágta az apámat. De ő nem haragudott meg rá. Tizenhárom éves koromban, mikor elkezdtem szenvedélyesen verseket írni, anyám, aki nagyon szigorú ember volt, és nem igazán értett a gyerekekhez, azt mondta: „Kisfiam, akiben tehetség van, az kitör. Te írsz mindenfélét, de lásd be, neked nem ez a dolgod!” Ezzel szemben apám megajándékozott egy stilisztikakönyvvel, amelybe ezt írta: „Tamáskám, nem szeretném, ha költő lennél, mert az nagyon nehéz pálya, különösen manapság, de ha mégis az lennél, itt van hozzá egy stilisztika.” Nekem ő adta az érzelmi biztonságot!
– Pedig szülőként ez az egyik legnehezebb feladat! Ráhagyni a gyerekre, hogy valami olyasmit csináljon, amit mi, saját élettapasztalataink tükrében, nem tartunk bölcs lépésnek.
– Ilyenkor az a dilemma merül fel, hogy a demokrácia nevelési alapelve szerint hagyjuk kibontakozni a gyerek személyiségét, vagy a diktatúrák gyakorlata szerint próbáljuk meg azzá tenni, akivé akarjuk.
De aki azt hiszi, hogy a gyerek egy üres lap, tabula rasa, és a szülő azzal írja tele, amivel ő szeretné, az téved, és veszélyes úton jár. És apám ezt tudta. Ő utamra engedett, de támogatott.
– Pár évvel később azonban ez a szenvedélyes költőpalánta mégsem a bölcsészkar felé vette az irányt, hanem édesapja nyomdokaiba lépve, az ELTE jogi karán szerzett diplomát. Ez az ön döntése volt?
– Volt egy csodálatos gyerekorvosunk, Steiner Béla. Egyszer, amikor kanyaróm volt, és negyvenfokos lázzal feküdtem, megjött Béla bácsi, és galambszürke, puha angol szövetöltönyében leült az ágyam szélére, majd hűvös kezével megfogta a pulzusomat... S én már ettől jobban lettem. Varázsló volt! Sokáig én is ilyen varázsló akartam lenni. Aztán költő. De az érettségi táján, ami az ötvenes évekre tehető, a legszívesebben világcsavargó lettem volna. Egy igazi hobó. Az x-es káderlapom miatt azonban a jogra sem vettek volna fel, de apámat sokra becsülő barátai bejuttattak. Tudtam, és meg is mondtam apámnak, hogy praktizálni soha nem fogok! Miután lediplomáztam, apám mégis beajánlott az előkelő, egyes számú budapesti ügyvédi munkaközösségbe. A legelső napon, míg vártam, hogy a főnöknél bejelentkezzek, úgy éreztem, ha én most maradok, akkor végem, nem lehetek az, aki vagyok. Életemben először és utoljára felugrottam és elmenekültem.
– És jöttek a kanyarok. Volt házitanító, statiszta a Nemzeti Színházban, míg végül szerkesztő-riporter lett a Család és Iskola című lapnál. Milyen megfontolásból döntött úgy, hogy visszaül az iskolapadba, és pszichológiát fog tanulni?
– Három éve dolgoztam a lapnál, amikor közölték velem: ha maradni akarok, akkor el kell végeznem valamilyen tanári szakot. Mivel a munkám mellett megoldható volt, a pszichológia nappali tagozatára kerültem. Ekkora már kezdett oldódni a szigor, de az egyik kitűnő vendégtanárnőt azért távolították el a tanszékről, mert Freudra hivatkozott. Ebben az időben engedték szabadon a börtönből Mérei Ferencet, aki legjobb barátjának szerelmi kapcsolatán keresztül bekerült az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetbe, ahol kis pszichológiai- diagnosztikai laboratóriumot szerveztek számára. Ez lett a tanulni vágyó pszichológusok underground műhelye. Én is jelentkeztem, hogy tanulni szeretnék. Első számú szabály volt, hogy a hallgatónak először végig kellett csinálnia az összes tesztet, hogy megismerje, milyen az asztal másik felén ülni. Aztán pedig az ember megkapta a saját Rorschach-tesztjét, hogy kiértékelje. Izgalmas feladat volt. Lépésről lépésre szereztük meg a diagnosztikai tudást, ismertük meg a külföldi szakirodalmat, a terápiás módszereket. Csak egy órát hagytam ki nála…
Vekerdy Tamás (© Polyák Attila - Origo)
– Komoly oka volt?
– Nem volt lelki erőm felkelni. 1956 után gyakran voltak az életemben depresszív fázisok, amikor csak vonszoltam magam. Később, amikor (A színészi hatás eszközei – Zeami mester művei szerint című könyvemnek köszönhetően) elkezdtem tanítani a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, megélni még mindig nem tudtunk. Apám könyveit kellett lassacskán eladogatnom, esténként meg csak feküdtem az ágyban, és arra kértem családtagjaimat, hogy olvassanak fel nekem. Krúdyt, Mikszáthot, Rejtőt. Nekem ez jelentette a terápiát. Később hét évig jártam tanulóanalízisbe. Hogy ez segített-e, vagy az, hogy pszichológusi állást vállaltam, nem tudom. Az biztos, hogy a munka sokat segít a depresszión, még ha „nem szeretem” munkahely is, mert muszáj elmenni, várják az embert, számolnak vele... Meg az egyre bővülő családom is felelősséget követelt. Ha úgy alakult és megkörnyékezett a melankolikus hangulat, ki kellett rángatni belőle magam. A rendszerváltással azonban minden megváltozott. Felszabadította erőimet, eufóriával töltött el, hiszen szakmailag olyan dolgokat tett lehetővé, mint a Waldorf-óvoda és -iskola megalapítása.
– Félre tudja tenni otthon egy gyerekpszichológus a hivatását, vagy az annyira a részévé válik, hogy otthon is folyamatosan „vizsgálja” a gyermekeit?
– Számunkra a feleségemmel (Honti Mária – a szerk. megj.), aki szintén gyerekpszichológus, evidens volt, hogy otthon csak civilek lehetünk. Különben a gyerekeink tőlünk őrültek volna meg, mi pedig önmagunktól! Én „nem fogtam vissza magam”, és ha a két nagyobbik gyerekünk kibírhatatlanul veszekedett az ebédlőasztalnál, az asztalra csaptam, és fölordítottam: Kuss! Takarodjatok a szobátokba, ott öljétek meg egymást! Nem ölték meg. Ezzel nem azt tanácsolja a pszichológus, hogy ordítozzunk otthon gyerekeinkkel! De egy gyerek számára fontos, hogy a szülő kongruens, vagyis önazonos legyen: azt mondja, amit érez, amit gondol. Viszont ha utólag belátja, hogy tévedett, vagy éppenséggel túlreagálta a helyzetet, akkor legyen képes odaállni a gyerek elé: Ne haragudj, hülye voltam! A szülő szabadsága ugyanis csak addig terjed, amíg nem sérti a másik individuum – a gyerek! – ugyanolyan teljes szabadságát és méltóságát. Nekünk négy gyerekünk van, három fiú után született a lányunk, Panni.
Mára felnőttek, szerintünk nagyon is kedvelhetőek (le kell kopognom, fán alulról!), de ez inkább feleségemnek köszönhető, aki mindig ott volt, akivel mindig lehetett beszélni, aki megadta a hátteret – és érzelmileg összetartotta a családot. Az esti mese idejét azonban én is szigorúan betartottam.
– A három fiúval, amikor kamaszodtak, nem lehetett könnyű.
– Nem volt könnyű! Ebben nincs – ebben sincs – fiúk és lányok közt olyan nagy különbség. A kamaszkor a gyereknek második születés. Fárasztó, hát a gyereket kímélni kell! A régi iskola ösztönösen tudta ezt, ezért a tizennégy évesek osztálya viszonylag könnyű volt. Ma mégis csináltunk egy olyan iskolarendszert, hogy hetedikben-nyolcadikban hozd, kisfiam, a maximumot, ezen múlik a továbbtanulásod... Pedig a kamaszkort kímélettel kellene elviselnünk. A kamasz agyában például rendkívüli változások zajlanak. Az addig kiépült kapcsolati rendszerek eltűnnek, és alakulnak ki merőben újak. Ennek hatására is minden megváltozik benne és körülötte. Ha egy család azt mondja, hogy náluk nem is volt kamaszkor, akkor ott a pszichológus elkezd gyanakodni... Megeshet, hogy az ilyen gyerek huszonéves korában döbben rá, hogy nem alakultak ki partneri és kortársi kapcsolatai, mivel a szülei túlzottan magukhoz kötötték. Amikor a gyerek belép a kamaszkorba, szabadon kell engedni! Ha addig érzelmi biztonságban, szeretetben, elfogadásban volt része, akkor a kialakult érzelmi igényessége védeni fogja őt a személytelen sodródástól. Szeretne sodródni, de nem fog tudni, mert érzelmileg igényes, mert tudja, milyen személyes érzelmet kapni és adni...
– Mindig kihangsúlyozta, hogy mennyire fontos a gyerek számára az érzelmi biztonság. Nemrég megjelent, sikerlistás könyvének is ezt a címet adta. Hogyan tudja ezt a szülő a legjobban megadni?
– Ha elfogadja olyannak a gyerekét, amilyen! Egyes kutatások szerint már az anyaméhben lévő magzat is érzékeli, ha az édesanya beszél hozzá. Újszülöttkortól pedig az egyik legfontosabb dolog a kommunikatív kapcsolat. Ezt mindig is tudta az emberiség, hiszen az indiai anyától az angol dadusokon át a magyar parasztasszonyokig testi érintéshez kötött ritmikus mondókákon, dalocskákon keresztül próbálták átadni személyes érzelmeiket a gyereknek. Dögönyözés, csiklandozás, göcögtetés, lovagoltatás… Ezeknek a haszontalan dolgoknak van értelmük, nem a hasznosnak hitt „nevelésnek”: vesd le a cipődet, moss kezet, öltözz át, mi volt az óvodában. Jó az is, ha a szülő minél többet mesél saját gyerekkoráról, annak helyszíneiről, hogy a gyerekben kialakuljon a kontinuitás. Ráadásul, mikor még én jártam iskolába, rengeteg művészeti foglalkozás volt, ami köztudottan fejleszti a szociális készségeket és az érzelmi intelligenciát. Sajnos, ezek a drámakörök, díszlet- és kosztümkészítés, retorikai körök, iskolai zenekarok mostanra szinte teljesen eltűntek. Iskolarendszerünk a nyolcvanas évek vége óta egyre kevésbé gyerekközpontú. A gyerekkel mint individuummal nem tudnak mit kezdeni, holott a differenciálás a világ más iskoláiban az eredményes nevelés legfontosabb eleme! De a mi mai iskoláink tucatembereket „gyártanak”, akiknek a fejébe a lehető legtöbb (felejtésre ítélt!) lexikális tudást próbálják belegyömöszölni.
– Ön milyen értékrendet próbált átadni gyermekeinek?
– Értéket átadni csak szavakkal nem lehet. Hiába mondok bármit, a gyerek a szerint fog élni, amilyen én belül vagyok. Ezt leveszi rólam és belőlem! Természetesen mindig is megvoltak a közös étkezések, mentünk kirándulni, közben beszélgettünk, de nem azzal a céllal, hogy én most valami értéket közvetítsek nekik. Engem például kifejezetten érdekel a spiritualitás, a Biblia, a Bhagavad Gita, a Tao-te King. Meggyőződésem, hogy minden igazi hit mélyén ugyanaz rejlik, de ezt nem lehetett egy rögtönzött családi hittanórán átadni. Azt tapasztalom, hogy a gyerekeimben ott van a világ és az ember „nyilvánvaló titkai” iránti érdeklődés.
– A gyermeki lélekről szóló könyvei mellett többször is elkanyarodott a szépirodalom irányába. Most min dolgozik?
– Életem sok-sok évtizedét töltöttem úgy, hogy ha egy nap nem írtam, akkor hiányérzetem volt. Ez mostanra változott. Már nem érzem magamban az elemi indíttatást. Vigasztal, persze, ha a Széchenyiről szóló regényemről (amelynek megírását tizenhat éves koromban határoztam el, és ötvenhat éves lettem, mire befejeztem) az Élet és Irodalom azt írja, hogy az ezredforduló egyik legjelentősebb regénye. A családom azonban minden évben jól szórakozik rajtam, amikor megjön a kiadótól az eladási jelentés, hogy fél év alatt egy esetleg két példány kelt el. A múltkor külön „ünnepeltek”: A fogyás megtízszereződött! – kiáltottak fel. Tizenhárom példányt adtak el… Terveim, persze, még mindig vannak. Már harminc éve gyűjtöm az anyagot, a jegyzeteket egy „zsidó könyv”-höz, amiből egy töredékecske ilyen címen 2002-ben már megjelent. De hogy mikor fogok neki a folytatásnak… Lehet az is, hogy a szerkesztőim majd rá próbálnak venni egy újabb könyv megírására. Csak néha elbizonytalanodom, hogy vajon tudok-e még újat mondani. (Szerintük igen…)
