Ragyogó napsütésben várakozom a pályaudvaron. Mellettem fiatal édesanya iskolás kisfiával és pici lányával, akinek a korát még nem években, hanem hónapokban mérik. A kislány kocsiban ül. Hamarosan megáll az autóbusz, felszállunk. Az édesanya mosolyogva vált jegyet, a kislányt a karjára veszi, a fia a babakocsit tolja. Az első ajtónál kell megvenni a jegyet, de a kocsival csak a busz közepén szállhatnak fel. Mindennapos történet.
Megváltom a menetjegyemet, és a busz elejében keresek helyet. Egyszer csak látom, hogy az anyuka ismét az ajtóban áll, és szól, hogy a kocsi túl nagy, nem fért fel a buszra. Nem bosszankodik, mosolyog. Nem baj, mondja, mert össze tudja csukni. A sofőr kedvesen szól: – Akkor kinyitom a rakteret.
Semmi különöset nem találnak a történetben? Pedig nem egy olyan eleme van, aminek ma már „ritkaságértéke” van. Utazás közben inkább csak ideges anyákat látunk, karjukon síró kisgyerekkel, akit nagy igyekezettel próbálnak elcsitítani. Cukros gyümölcslével, csokival, ropival „fogják be a száját“, csak hogy nyugton maradjon. A nagyobbik testvér sem olyan segítőkész, mint ez a fiú, aki tolta a kocsit. A mai kisfiúk nyafognak, sokszor követelőznek. Még a családi autóban sincs nyugalom, nem hogy egy buszon!
A történet folytatása: nagyjából félórás út után a kis család megérkezik úti céljához, egy csallóközi faluba, a sofőr készségesen kinyitja a csomagtartót, anya és gyerekei pedig jókedvűen vágnak neki az előttük álló útnak. Utánuk fordulok, követem őket a szememmel, mert a fiatal nő békés derűje engem is elvarázsolt. Miért nem lehet minden anya ilyen? Miért olyan nehéz türelmesnek, nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak lenni, amikor az embernek gyerekei vannak? Könnyű lenne elintézni azzal, hogy ennek a nőnek bizonyára nincsenek anyagi gondjai, jó természetűek a gyerekei, nagyon szereti a férje. Ez a nő nem gazdag, de mégis elégedett. Nem ismerem, de abból, amit megfigyelhettem, úgy vélem, nem olyan ember, aki mindig többet, még többet akar. Az anyaság kitölti az életét. De sok nő másra is vágyik. Nem mondom, hogy többre, de nekik legalább annyira fontos, hogy az élet más területein is kiteljesedjenek. Mert nemcsak nőből, emberből is vannak.
Mindent pedig nem lehet egyszerre! Ez a baj! Vannak nők, akik tökéletesen helytállnak az élet nem igazán nőies területein, és igyekeznek a munkát összeegyeztetni az anyasággal. De nagyon nehéz mindent ugyanúgy győzni.
Sok nő ezért „nőies” pályát választ. Ilyen az óvónő, a kisgyermekeket oktató tanítónő, az árvaházi nevelőnő, de a kórházi gyermeknővér munkája is. Ezeken a pályákon boldogtalanok azok, akikben – a lelkük legmélyén – nincs meg az anyaságnak ez a minden más gyerekre is kiterjeszthető érzése. Megjegyzem, aki sok kisgyerekkel dolgozik, és nincs saját gyermeke, lélekben az is megélheti az anyaságot. (Tudom, mert sok évig gyerekeket tanítottam.) Az anyaságot, amelyről úgy hiszik, a legnőiesebb elfoglaltság, hiszen már a kislányok is babáznak, dajkálnak. Igazság szerint azonban a mai lányok dajkálás helyett „nőcis“ babát öltöztetnek, olyan babát, aki fiúzik (férjhez megy), lovagolni jár, s ha van babája, azt is trendin öltözteti, és pónin lovagoltatja... (A játékkal egyébiránt a valós világuk előképeit erősítik meg a gyerekek.)
Egy nőnek – szerencsés esetben –- megadatik kilenc hónap arra, hogy az anyaság érzése kifejlődjön benne, előbújjon lelkének tudat alatti raktárából.
Amikor megszületett a lányom, nagyon boldog voltam. Ránéztem, és ezzel egy másik élet vette kezdetét. Tudtam, hogy ezután sokkal-sokkal több feladat hárul majd rám. A legelső gondolatom mégis meglepett: Honnan fogom tudni, hogy mi a jó neki, hogyan fogom tudni vezetni az életben? Mert anyának lenni nem is olyan könnyű feladat! Az etetés, ringatás, fürdetés, pelenkázás megtanulható. Az anyaság viszont belülről fakad, és nincs tökéletes receptje. Valaki könnyelmű lesz, a másik túl féltő. Van, aki mindent be akar biztosítani: tanárokkal, később talán a munkatársakkal is szembeszáll majd gyermeke érdekeinek védelmében. Megint más mindent ráhagy: essen-keljen, majdcsak kitapasztalja az életet! Csakis azt tudjuk hitelesen adni, ami valóban belőlünk ered. Lehet, hogy kevés lesz, lehet, hogy túl sok. Nem lehet előre látni. Bízzunk benne, hogy ő is megérti, milyen nehéz anyának lenni, és a sérelmeit lassan elfelejti, amikor majd a saját gyerekeit neveli.
Az anyaságban az a jó, hogy akárcsak a valódi szerelemben, képesek vagyunk megtapasztalni, mi is az a feltétel nélküli szeretet. Feltétel nélküli, de azért megszabja azokat a korlátokat, amelyek az életben szükségesek. Az idő telik, megöregszünk, de az anyaság egy életre szól: a gyerekünk mindig a gyerekünk marad. Az anyai lét különböző fokain élhetjük át ezt a csodálatos érzést. És mikor fiatal anyukákból mosolygós nagyik, bölcs dédnagymamák leszünk, és unokáink születnek, a felelősség már nem rajtunk van. A nevelés nehéz terhe már a szülő vállát nyomja, és nekünk más dolgunk nincs, csak szeretni.
A gyerekek, unokák, dédunokák pedig anyák napján felköszöntik az anyákat, nagyanyákat és dédiket. Ahogy az Új Nő is boldog anyák napját kíván minden édesanyának!
