„Férjből boldog édesapa, édesapából magányos férj lettem. Lehet, hogy csak donornak kellettem? – merül fel bennem egyre gyakrabban a kérdés. Más esetben talán nevetnék ezen a képtelen felvetésen, de az életem az utóbbi időben inkább hasonlít abszurd drámára, mintsem komédiára. Férfi vagyok: édesapa és férj, aki az elmúlt két évben érzelmileg teljesen elveszítette a feleségét” – írja egyik olvasónk.
Az anyaság komolyabbá, felelősségteljesebbé teszi a nőt, aki gyakran mindent egyedül próbál megoldani. Csakhogy a házasság nem egyszemélyes játék! A férfi sokszor háttérbe szorul, mintha valóban csak donor lett volna. Lelki kapcsolat és intimitás híján – s itt még szó sincs testiségről! – sebezhetővé válik, ami a krízis irányába terelheti a kapcsolatot. Ne hibáztassuk a férjünket, mert férfi, s mert nőként is szeretne minket maga mellett tudni!
„Rengeteget dolgozom, szinte minden nap csak este érek haza” – folytatódik olvasónk levele. „Ezt persze akkor is tudtuk, amikor a feleségemmel úgy döntöttünk: gyermeket vállalunk. Majd ezt is megoldjuk, ahogy eddig mindig, mindent megoldottunk – gondoltuk, és belevágtunk. A világ legszerencsésebb férfijának éreztem magam abban az időszakban. Anikó csodálatos nő, s a várandóssága alatt is csodálatos volt. Néha persze kesergett a pluszkilók miatt, pedig kifejezetten jól állt neki a pocak. A kilencedik hónapban aztán egy igazi csodát kaptam tőle, hiszen életet adott Ákos fiunknak. Anikóból nagyszerű anyuka lett. Olyan, aki a kisfia minden rezdülését érti és érzi, s mindig a lehető legjobbat akarja a gyermekének.
Ákos – noha most múlt kétéves – igazi tejfüggő. Akár éjjelente többször is képes kikövetelni magának a cicit. Amikor hazahoztam őt és Anikót a kórházból, az első átvirrasztott éjszakák után elkövettem egy hibát: átadtam a helyemet a nagy ágyban a kisfiamnak. Így lesz a legkényelmesebb Anikónak, meg aztán így én is ki tudom magam pihenni – gondoltam.
Hiszen nem tehettem meg, hogy másnap az irodában kába legyek: tárgyalásokra járok, komoly ügyeket védek. Nem volt egyszerű megszokni a gyerekszobában az egyszemélyes ágyat, sem azt, hogy ki lettem túrva a hálószobámból, de a fiamért és a feleségemért mindent. Ami viszont bosszantó, hogy ez az állapot azóta sem változott meg…
Esténként, amikor hullafáradtan hazaesem, Anikó már az ajtóban vár. De nem azért, hogy üdvözöljön, hanem hogy számonkérjen:
– Hol a fenében voltál ilyen sokáig? Hiszen tudod, hogy nyolckor fürdetés van! – vágja a képembe.
– Dugó volt az úton. Hisz írtam – felelem.
– Nagyszerű. Én egész nap itthon ülök a gyerekkel. Jó lenne, ha legalább ilyenkor számíthatnék rád, de amint látom, nem lehet.
– Hol van Ákos? – próbálok kitérni a balhé elől, mire Anikó sértődötten felel:
– Az ágyában. Hol lenne?
A hálószobánk felé veszem az irányt, hogy megnézzem a fiunkat, de a feleségem az utamba áll:
– Ne menj be, még felébreszted!
– Van valami ennivaló?
– Ott van a pulton, lazacot sütöttem. Megyek aludni. Jó éjt! – mondja, majd magamra hagy a konyhában.
És ez így megy minden egyes nap, körbe-körbe. Pedig annyira jólesne tőle néhány kedves szó! Legalább csak egyszer, egyetlen egyszer osont volna be mellém a gyerekszobába, de hiába: nem tette…
Sokáig azon ügyködtem, hogy legalább a hétvégéket együtt tölthessem a családommal. Eleinte el is jártunk sétálni, kikapcsolódni. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy a gyereken kívül Anikóval már semmi egyéb témánk nincs. Ami pedig a testi közeledéseimet illeti… Nos, inkább nem számolom meg, hányszor utasított vissza az elmúlt két évben. A feleségem mindig akkor szeretett volna együtt lenni, amikor én nem, s aztán jöttek a vádló megjegyzések és a gyanakvás: »Már nem is kívánsz, biztosan van valakid!«
Egy idő után feladtam, s már nem közeledtem. Ákos mindeközben egyéves lett. A feleségem úgy döntött, kondizni fog, s havonta egyszer szabad pénteket kért tőlem, hogy összeülhessen a barátnőivel. Én pedig – hadd eressze ki a gőzt – belementem. A hónapok gyorsan elszaladtak felettünk. Ákos igazi játszótárssá vált, nagyokat kacagtunk együtt. Őszintén szólva nem is bántam, hogy néha egy egész estét kettesben tölthetek a fiammal. Van egy kétéves fiam, és van egy csodálatos feleségem.
Egyet viszont biztosan tudok: így, ebben a formában már nem tartható fenn sokáig ez a rendszer. Szeretném visszakapni Anikót, a helyemet a hálószobában, s kicsit – legalább csak egy nagyon kicsit – a régi életemet is. Önző vagyok? Szerintem nem.”
Mi lehet a megoldás?
John M. Gottman világhírű pszichológus, a terület szakértője az alábbi megoldásokat javasolja a szülővé válás miatt bekövetkező párkapcsolati krízisekre:
- Kezeljük a szülővé válás időszakát tudatosan! Az első három év minden családban átrendezi az addig kialakult életmódot. Ha ezen túlestünk, utána minden visszaáll az eredeti kerékvágásba. Érzelmi és szexuális téren is!
- Ne csak a saját szükségleteinkre fókuszáljunk, hanem a párunkéra is! A férfiak próbálják meghallani a nők implicit mondadóját is. A „most nem szeretnék szeretkezni” jelentheti azt is, hogy „karolj át, bújj hozzám, érezni akarom a közelségedet”. A nők pedig érezzék ki a férfiak viselkedéséből, hogy az „egy ideig kibírom nélküled” jelentheti azt is, hogy „tudnom kell, hogy még mindig kívánatos vagyok a számodra, s hogy elég fontos vagyok neked”.
- Szánjunk időt egymásra!
Ugróczky I.
