Nő vagyok. Kivételes vagyok, mert csak én tudok gyermeket szülni, rajtam múlik az emberiség jövője.
A kislányok zöme babázik, babakocsit tologat. Ösztöneinkben hordozzuk az anyaságot. Egy nő bármire képes azért, hogy gyermeke szülessen. Keresztülmegy tűzön-vízen, árkon-bokron. S ha küzdeni kell, az utolsó leheletéig küzd. Ábrahám Karinának (30, Dunaszerdahely) egy sikeres lombikprogram hozta el a várva várt csodát.
Majd utána kezdődött a kálváriája. – Két évig sikertelenül próbálkoztam teherbe esni – kezdi Karina. – Mindent megpróbáltam, jártam természetgyógyászhoz, masszőrhöz. Kétszer alávetettem magam a petevezeték átfújatásnak, volt három sikertelen inszeminációm (mesterséges spermafelhelyezés). Mindkettőnket alaposan kivizsgáltak, egészségesek voltunk, mégsem jött a baba.
– A lombikprogam kemény harc. Az egészségügyi biztosító a beavatkozásokat nem fedezi, így kész tönkremenés a pároknak.
– Ez igaz. Az orvosom választás elé is állított, s már nem bíztunk a természetben. Végül belevágtunk.
– Hogy néz ki a lombikprogram a gyakorlatban?
– Vérvétel és kivizsgálás alapján összeállítanak egy stimulációs protokollt. Ez tartalmazza a kezelés menetét, a gyógyszerek orális szedését, az injekciók pontos beadását, az ellenőrző vizsgálatok időpontját. A véreredmény alapján kiadnak egy hormonális gyógyszert. Ezt kell 12 napon keresztül, az utolsó napokban már napi kétszer a hasba szúrni. Ehhez már valamennyit hozzáfizet a biztosító. Egy hajszálvékony tűt kellett a köldöktől háromujjnyira lefele, egyik nap a jobb, másik nap a bal oldalba, a petefészek felé beszúrni. Nekem az édesanyám csinálta.
– A tested hogyan reagált a hormonkezelésre?
– Öt nappal a kezelés megkezdése után ultrahangvizsgálatra és hormonszintmérésre küldtek. Szerencsére szépen növekedtek a tüszők, nem kellett emelni az adagot. A hormon hatására 13 petesejtem lett – átlagban egy vagy kettő fejlődik ki egy hónapban. Az ilyen hormonkezelés persze felér egy lórúgással: a testem megváltozott, az arcomon, a hátamon kiütések jelentkeztek. Ahogy nőttek a petesejtecskék, a hasam megduzzadt, vizesedtem. 12 nap után bevonultam a klinikára, ahol altatásban, a hüvelyen keresztül leszívták a petesejteket. Párom mindeközben a rendelőben leadta a spermamintát. Utána a kiválogatott spermával megtermékenyítették a megtisztított petesejteket. Nekünk az ötnapos fejlődési szakasz alatt négy petesejt fejlődött ki teljesen. Az ötödik napon hüvelyi úton embriót, úgynevezett blasztocisztát ültetnek be. Valójában ebből a megtapadt embrióból lesz a magzat. Mi a maradék három embriót lefagyasztattuk, mert azt kértem, csak egyet helyezzenek fel.
– Sikerrel jártatok?
– Két héttel később a vérvétel kimutatta, hogy nem vagyok terhes. Nem tapadt meg a blasztociszta, a következő menstruációval távozott. A béka feneke alatt voltunk a párommal. Egy hónap szünetet kaptam, hogy a szervezetem kitisztuljon.
– Mi történt a „pihenős” időszakban?
– Kerestem, kutattam, és rátaláltam Henire, akihez ajurvéda kezelésre jártam, illetve egy másik, spirituális beállítottságú hölgyhöz angyalkommunikációra. Az ember ilyenkor minden szalmaszálba belekapaszkodik. Az egy hónap alatt rendbe is jöttem, készen álltam az új kihívásokra. Minden negatív gondolatot elengedtem, és biztos voltam benne, hogy sikerülni fog.
– Másodszorra megint csak egy embriót kértél?
– Újra egyet. Ha mindhármat berakták volna, s mindhárom megtapad, akár hármas ikreket is várhattam volna. A második beültetésre két évvel ezelőtt, december 4-én került sor. Mi voltunk a világ legboldogabb emberei, mikor kiderült, hogy babát várok.
– Hogy hat ez a sok küzdelem és megpróbáltatás a kapcsolatra?
– Egyre meredekebb lépcsőn kapaszkodtunk fölfelé. Mi a párommal olyanok vagyunk, mint a zsák meg a foltja. Nekünk emiatt szerencsénk volt. A párom mindvégig támaszom volt.
– Innen aztán sétagalopp minden, legalábbis az ember úgy gondolná. Ti mégis egy sötét erdőbe jutottatok. Mi volt a baj?
– December 25-én vérezni kezdtem. Egyedül voltam otthon, borzasztóan megrémültem. Rohantam a kórházba, ahol 24 órára benn tartottak. Megpattant egy hajszálerecske, az okozta a vérzést. Az újév másnapján pedig súlyos kiszáradással újra kórházba kerültem. Olyan erős rosszulléteim voltak, hogy éjjel-nappal hánytam. Egy hétre kórházba kerültem, infúziókat kaptam. Az erős hányinger elmúlt, de nem szűnt meg teljesen, a nyolcadik hónapig küszködtem vele. A 12. hétben jártam, mikor az első nagy ultrahangvizsgálat után az orvosom közölte, gyanús neki a kicsi orrcsontocskája. A triszómia tesztet ajánlotta, ami egy nagy pontosságú vizsgálat a Down-kór és más kromoszóma-rendellenességek kiszűrésére. Három „csomag” közül lehet választani, az áruk 390, 450, illetve 500 euró, de a biztosító ezt sem állja. Azoknak a nőknek javasolják, akik mesterséges úton fogantak meg, vagy már betöltötték a 35 éves kort, és az eredményeik magas vagy köztes kockázati értéket mutatnak. Nem kötelező persze, ám mi biztosra szerettünk volna menni a párommal, és az aggódásmentes terhesség reményében a legdrágább csomagot vettük meg. A levett vért egy erre szakosodott pozsonyi laborba küldték.
– Félve teszem fel a kérdést: mit mutatott ki a teszt?
– A teszt öt napon belül eredményt és 99%-os pontosságot garantál. Mi kilenc nap múlva kaptuk meg az eredményt, tehát már ez sem stimmelt. Az orvos előttünk nyitotta fel a borítékot. Két pozitív értékünk is volt, ami azt jelentette: a baba életképtelen lesz. Innentől kezdve felborult az életünk. Szó szerint egy világ omlott össze bennünk. El tudsz képzelni egy 110 kilós, izmos, kitetovált férfit lelkileg összepottyanni? Nos, ő volt az én párom. Kijelentette, hogy ő ezt nem bírja hallgatni. Onnantól kezdve mindenhova elkísért, de soha többé nem jött be a rendelőbe. Az orvosom közben genetikushoz küldött, mert egy másik szakvéleményre is szükség volt.
– Mit érez ilyenkor az ember?
– Teljes filmszakadásom volt. Hisz a lombikprogramban kiválasztották a legjobb sejtet, szűrővizsgálatoknak vetették alá, akkor mégis hogy fordulhat ez elő? A genetikus mindenképp amniocentézist (magzatvízvizsgálatot) javasolt. Azzal a tudattal feküdtem be, hogy utána jön az abortusz. Nőgyógyászom elmondta, milyen gyógyszereket kapok majd, mert már késő volt. Meg kell szülnöm a babát. Két nappal később telefonáltak, hogy a gyorstesztem negatív!!!
– Hogy lehet az ilyen hullámvasutat kibírni?
– Sehogy, mert már senkinek sem tudsz hinni. Tömérdek orvosi kivizsgálást abszolváltunk, sok mindenen átestünk, mire végre sikerült teherbe esni. Minden este úgy feküdtem le, hogy hálát rebegtem a Jóistennek. Éreztem a baba mozgását, nőtt a hasam. Aztán az idillbe becsap egy bomba, el kell engedned a babád, mert beteg… Kételyek közt vergődtem: akkor most ki tévedett? Reméltem, közben meg rettegtem. Három szakorvossal is beszéltem, és egybehangzóan azt állították, nem találkoztak még ilyen esettel, hogy a két eredmény ennyire különbözzék egymástól.
– A környezeted mindenről tudott?
– A baráti társaságból alig pár ember tudta, hogy várandós vagyok. Mire eltelt a három hónap, és be akartuk jelenteni az örömhírt, robbant a bomba. Mit mondjon ilyenkor az ember: terhes vagyok, de ne gratulálj! A hasam meg csak nőtt. Azt mondták, a széles körű kivizsgálás egy teljes hónapot vesz igénybe. Az egyik nap sírtam, a másik nap nevettem. A pozsonyi doktornő ugyanis végig tartotta velem a kapcsolatot, heti rendszerességgel informált. Az eredmények sorra negatívak lettek, ő sem értette, mi ez. Megkért, hogy szülés után a placentámat majd juttassuk el Pozsonyba, mert szeretnék kivizsgálni.
– Mikor mondták ki, hogy a kicsi teljesen rendben van?
– Az ötödik hónap végén. Nem tartott sokáig a felhőtlen boldogság, mert a hatodik hónapban az orvosom kijelentette, hogy a kicsi fejkörfogata nagyobb a kelleténél. Hogy kizárja a vízfejűséget, felküldött a kramárei kórházba egy specialistához, aki megnyugtatott, hogy nincs semmi baj. A kilenc hónap alatt alig volt nyugodt percem. A 32. hétben elindultunk megvenni a gyerekszobába pár kiegészítőt. Ültünk a dugóban, mikor ketten hátulról belénk hajtottak. Az volt a szerencsém, hogy terhességi biztonsági övem volt: a vízszintes pánt a két láb között húzódik, nem a has előtt. Erős ütést kaptam, de a hasamnak szerencsére nem esett bántódása. A helyszínen elutasítottam, hogy mentőt hívjanak hozzám, de mikor elindulhattunk, már keményedett a hasam. Nagyon begörcsöltem.
„Akkor most ki tévedett?"
– A babád egészséges, már csak jó következhetett...
– A 35. hétben otthon elfolyt a magzatvizem, majd sürgősségi császárral 2540 grammal és 47 cm-rel megszületett a korababánk. Arminnak neveztük el. Sajnos nem volt idő tüdőérlelő injekcióra, ezért Armin fiamat átszállították Újvárba, az újszülöttosztályra. Mikor magamhoz tértem a narkózisból, és megtudtam, hogy a fiam nincs ott, hatalmas ürességet éreztem. Miért, miért nem láthattam a gyermekemet?! Hiába nyugtatgattak a nővérek: „Anyuka, nem kell megijedni!”
– Mikor tudtál menni a császár után?
– Másnap már fürge voltam, minden idegszálamat mozgósítottam. Mindenkinek mondtam, hogy nekem mihamarabb a gyerekem után kell néznem. A tejtermelésem is szépen beindult, párom pedig vitte a fiunk után az anyatejet.
– Újvárban végre sínre kerültetek?
– Nem láthattam rögtön, mivel besárgult, és kék fény alá rakták. Az a három óra, míg vártam rá, végtelennek tűnt. Kerestem a szavakat, mit mondjak neki, ha meglátom és megérinthetem. Felemelő érzés volt, hogy mennyi megpróbáltatáson mentünk keresztül, ő mégis itt van, és egészséges, erős és gyönyörű. És az enyém! Ma azt mondom: nekem nem adatott meg a terhesség fesztelen megélése. És még nem volt vége a megpróbáltatásnak. Újvárban varratszedés közben a zsineget rossz helyen vágták el, az meg összeugrott a hasamban. Próbálták megnyitni a sebet, hátha ki tudják húzni, ám végül kapcsot kaptam, hogy a seb ne nyíljon tovább. A doktornő felvázolta a szép jövőt: ha nem fogadja be a szervezetem az ominózus zsineget, akkor előbb-utóbb majd begennyesedik. Vagy elélek vele, illetve a második terhességnél majd kiveszik. „Mással is előfordul.” Miután hazaengedtek minket, felkerestem nőgyógyászomat, aki a nővérkével nagy nehezen kivette a kapcsot, ám a zsineget ő sem tudta kihúzni. Úgyhogy most bennem motoszkál egy 20 centis zsineg!
– Akkor tényleg kell egy második baba.
– Egyelőre nem úgy néz ki, nagyon megviselt ez a terhesség. Én csak édesanyámmal tudtam beszélni a traumáimról, párom pedig az egyik barátjával. Egymás közt nehéz volt erről beszélni. Most azt mondom, nem akarok másik babát, de a két megmaradt embrióért továbbra is fizetünk, nem mondtuk fel a tárolást.
– Nem gondoltatok arra, hogy bármiféle anyagi kártérítést követeljetek?
– Egyre több téves eredményről hallani, de a teszt csak 99%-os pontosságú diagnózist garantál. Mi a maradék 1%-ba estünk. Vicces, hogy mi mindent ígérnek ezzel a vizsgálattal: lelki nyugalmat, nincs szükség amniocentézisre, ami, ugye, veszélyes lehet, mert megsérthetik a méhfalat... Sokan, ha rám néznek, arra gondolnak, csinos nő, ennek biztos mindene megvan. Senki sem tudja, mi mindent kellett kiállnom az elmúlt években.
– Arminnal mennyire vetted könnyen az akadályokat?
– Két hónapig tudtam szoptatni, aztán elment a tejem. Sok volt bennem a stressz. Éjjelente, ha Armin felsír, és belenézek a gyönyörű két szemébe, sokszor azon kapom magam, hogy sírok. Hálás vagyok érte, hogy itt van nekünk. Ilyen őszintén, mint most, anyukámon kívül senkinek sem nyíltam meg. Sokszor és sokat sírtam, szinte fizikai fájdalmat éreztem, mintha megszakadt volna bennem valami. Örök optimista édesanyám próbálta bennem tartani a lelket. Ezért is vállaltam az interjút, hogy beszéljünk róla, hátha megkönnyebbülök tőle.
– Végül mégiscsak tündérmese lett a vége.
– Bizony, elnyertük méltó jutalmunkat. Armin gyönyörű! Egyébként a mai napig nem tudjuk, mi volt az oka, hogy természetes úton nem fogant meg a babánk. Az előcsarnok tömve volt magyarajkú fiatalokkal… Ott tudatosult bennem, hogy mennyien vagyunk. Ezzel az interjúval reményt is szeretnék adni nekik. Igazságtalannak tartom, hogy a gyerek után áhítozókat az állam nem támogatja. A lombikprogram több ezer euróba került. Mit tehetnek azok, akik ezt nem engedhetik meg maguknak?
Sallay Erika
Kapcsolódó írásunk: A vetélés
