A közelmúltban hunyt el életének 83. évében Tarics János, a Komáromi Jókai Színház nyugdíjas művésze. 1953 áprilisától 1985-ig volt a Matesz tagja.
Nyugodtan kijelenthetjük, ez idő alatt a színház „mindenese” volt: színész, rendező, rövid ideig igazgató, ügyelő, gyártásvezető, korrepetítor, sőt, nyugdíjas korában portás is.
Imádta a színházat. A rá bízott feladatokat lelkesedéssel, becsületesen végezte. Megesett, hogy lement a műhelybe, és kivette az asztalosok kezéből a munkát. Pontosan tudta ugyanis, melyik anyag hogyan „viselkedik” a színpadon. Ügyelőként pedig kívülről fújta az egész előadást...
Szabadidejében verseket farigcsált. Kedves, szerény ember volt, igazi művészlélek. Cseppet sem derogált neki, hogy a színház portáját őrizze...
Sőt, inkább örült neki: addig is színházban volt... „Mindig ott lebzseltünk a portán – emlékszik vissza egy színésznő –, hiszen Jancsi bácsi állandóan viccekkel szórakoztatott bennünket. Mindenről az eszébe jutott valami poén, és karakterét talán Antal Imrééhez hasonlíthatnám.” A bemutató után ő volt a hangulatfelelős.
Felcsapta a zongora fedelét, és hajnalig szolgáltatta az élő zenét, a legmenőbb slágerekkel, a kollégák pedig végigropták az éjszakát. Színházi feladatai közül is leginkább a zenei vezetést kedvelte. „Mindig a muzsika bolondja voltam” – mondogatta.
Az egyik legkiválóbb rendezése a Nem angyal a feleségem című, háromszereplős vígjáték volt. Eredetileg „házon kívül” készült, de olyan jól sikerült, hogy a Matesz megvásárolta.
Kijárt az előadásokra is, ő kísérte zongorán a zenés jeleneteket. Egy ilyen alkalommal esett meg, hogy egy bácsinak nem jutott hely, amiért annyira felháborodott, hogy előadás közben kampós botja végével meg-megböködte a színészek lábait. Mire Jánost elkapta a nevetés a színfalak mögött, és nevettében leesett a zongoraszékről...
Pedig az ilyen virgonckodás nem volt rá jellemző – a munkát nagyon komolyan vette. A színház szent dolognak számított előtte! Igazgatóként, ügyelőként és rendezőként is rendet tudott teremteni. „Nem szerette a hangos vitákat, a túlzott indulatokat, vagy ha valaki sztáros allűrökkel rontotta a próbafolyamatot.
Véleményét határozottan, de finoman közölte.” idősebb korában pedig ő volt a város Télapója. Szívesen csinálta, hiszen imádta a gyerekeket, akárcsak saját gyermekeit, Jánost és Pétert. Igyekezett jó apa lenni. Feleségével, Lőrincz Margittal (szintén a Komáromi Jókai Színház nyugdíjas művésznője) több mint 50 szép évet töltöttek együtt. „100 évnyi boldogság” – mondogatták gyakran.
Hiszen 50 év a színpadon és 50 a magánéletben éppen ennyit tesz ki... „Minden időszaknak megvolt a maga öröme, amiért jó volt együtt lenni. Egymásra találni egy mosolyban, egy kézfogásban – egyszerűnek tűnő örömök. A hétköznapok megéléséhez nem kellenek nagy szavak. Csak egyvalami, ami túlmutat mindenen: a szeretet.”
