Sok esetben a másik nőben nem az embert látjuk (Nini, milyen érdekes ember!), hanem versenytársat és a konkurenciát. S ahol harc van, ott valaki pofonokat kap, valakit meg letaszítanak a porondról. Könnyebben kritizálunk, mint támogatunk. A cicaharcok nem valahol a Vénusz nevű bolygón játszódnak, hanem a munkahelyünkön – és olyan hétköznapi emberek néznek vele szembe, mint Balogh Tímea (28, Dercsika).
Nem csak a fiatalok marhatják egymást: egy idősebb asszony azért is lehet támadó, mert már nincs versenyterepe. 20-25 évvel ezelőtt az idősebb kolléganők még megszólták a fiatalabbakat a kihívó öltözködésükért. Igen, mikor nekik volt darázsderekuk, még nem lehetett spagettipántos ruhában megjelenni... Nem csoda, hogy irigykedtek kicsit! A következő generációknak már könnyebb dolga lesz.
Balogh Tímea
– A munkahelyi cicaharcok igen ízléstelenek tudnak lenni – kezdi. – Az enyém pár héttel a belépésem után kezdődött. Hasonló korúak voltunk, csak P. magasabb pozícióban dolgozott, mint én. Állandóan piszkálódott: vagy a személyem, vagy a munkám ellen irányultak ezek a támadások. Hamar feltérképeződtek a gyönge pontjaim. Pedig szolid, magamnak való emberke vagyok. Akkoriban nem volt párkapcsolatom, ami szintúgy támadási felületet jelentett: „Miért nem keresel valakit? Így egyedül maradsz!” Az is baj volt, hogy vékony vagyok: persze, nekem könnyű, mert én bármit megehetek! Igazság szerint semmi olyat nem tettem, amivel okot adtam volna P.-nek az ellenségeskedésre. A nőkből ez néha zsigerileg jön.
– A piszkálódások miatt váltottál munkát?
– Próbáltam megbeszélni vele, mindhiába. Egyszer elkövettem egy bakit, mire minősíthetetlen hangnemben kiosztottak. Inadekvát válasz volt, mintha megütöttek volna. Meg voltam zavarodva, ekkor már egyáltalán nem értettem, P. miért érzi szükségét, hogy földbe döngöljön? Időnként belementem ezekbe a provokációkba, néha elengedtem a vitát. A végén felmondtam. Volt más tapasztalatom is, és az se volt kellemes: láttam, hogyan fog össze több nő egyvalaki ellen. Én kerülöm az ilyen szituációkat, nem is sikerült beilleszkednem. Mivel introvertált vagyok, azt hiszik, könnyű belém kötni, mert nem szólok vissza. Most adminisztratív munkát végzek, nők vesznek körül. Ám itt ritka jó társaság gyűlt össze, még a nap is fényesebben süt, ha munkába indulok. Hálás is vagyok ezért a kollektíváért. Itt végre sikerült megtapasztalnom, hogy tudunk mi, nők versengéstől mentesen is létezni.
A nők számára a részvétel a valódi versenyeken sokáig nem jöhetett szóba. A férfiak hőstetteket visznek véghez, csapatban dolgoznak és szolidárisak egymással. A nemes barátság a férfiakra jellemző. Ámde a férfiak régebb óta versenyeznek, gondoljunk csak a vadászatokra, a háborúkra, később pedig a művészetekre, tudományokra.
– Másfajta rivalizálást is megtapasztaltál?
– Így, felnőttfejjel visszagondolva, szinte mindenhol küzdünk egymással, mi, nők, a magánéletben és az iskolában is. Volt, hogy én magam is rivalizáltam. Iskoláskoromban abban versenyeztünk, vajon ki tetszik jobban a fiúknak, kinek lesz jobb a tanulmányi eredménye? Éreztem, nincs ez így jól. Középiskola vége felé tettem fel magamban először a kérdést: én tulajdonképpen miért is versengek a barátnőmmel? A fiúk terén eltérő volt a zsánerünk, úgyhogy rájöttem, értelmetlen ez a harc. Később a párom révén bekerültem egy baráti társaságba. Az egyik lánynak nem tetszett a felbukkanásom, pedig ő is párkapcsolatban élt. Ám innentől kezdve a párom már velem vitatta meg a dolgait, nem vele. Beszólogatott nekem, én meg igyekeztem a célzásokat elengedni a fülem mellett. Idővel rájöttem, hogy nem velem van gondja: ő olyan, hogy mindenkivel rivalizált volna. Sajnos, a nők még mindig nem biztosak magukban, és örökké a pozíciójukat féltik, munkahelyen és a magánéletben is. Szüntelen összehasonlítják magukat a másikkal, bizonyítani akarják, hogy ők a jobbak, ügyesebbek, szebbek.
– Szerinted hogyan lehetne ezen változtatni?
– Fontosnak tartom az önismeretet. Hogy egy nő felismerje, a kényszeres bizonygatás nélkül is értékes, szerethető lehet – és nem baj, ha a másik nő is az. Ha a másik nő sikeres, attól még mi is lehetünk sikeresek.
– A rivalizálókat hogyan lehetne megbékíteni?
– Nyílt beszélgetésekkel. Másrészt, ha valakin nem találnak fogást, előbb-utóbb alábbhagynak ezek a próbálkozások. El kell tudni fogadni, hogy mindig lesz valaki, aki tőlünk szebb, jobb, fiatalabb...
– Szerinted a férfiaknál miért nem jellemző a rivalizálás?
– A férfiaknak mindig stabil helyük volt a társadalomban, egy férfi soha nem kérdőjelezi meg a saját státuszát. A nőnek meg kell keresni a helyét: talán ezért is versengenek a nők egymással. A generációs minták is hatnak ránk, belénk kódolták a versengést. Nem véletlenül a nők keresik azokat a tanfolyamokat, workshopokat, ahol a szerepeikkel kapcsolatos kérdésekről beszélhetnek. Hány férfi jelentkezik a „Hogyan legyek jó pasi?” tanfolyamra? Egy se.
Azt mondják, hogy a nők egymás ellen versenyeznek, a férfiak pedig mindig egy közös célért. A nők versenye vízszintes, a férfiaké pedig függőleges hierarchiában zajlik.
– Te részt vettél ilyen tanfolyamon?
– Igen, mert szeretnék két lábbal állni a világban! Rábukkantan egy gyógyító tanfolyamra, ami azzal foglalkozik, hogy megtisztítson minket ezektől a régi mintáktól, melyek magzatkorunk óta bennünk vannak. Aztán más tanfolyamokon, előadásokon is részt vettem, és megváltozott a látásmódom. Ma azt mondom: magunkban kell megtalálni az erőforrást, amiből táplálkozni tudunk.
– Hogy látod, meddig lesz versengés a nők között?
– Egy egészséges rivalizálás teljesítményre, munkára vonatkozólag még rendben is van. Ha a világklasszis sportolókat említjük, ők mindig tisztelettel beszélnek az ellenfeleikről. Nekünk, nőknek arra kell törekednünk, hogy egymás szövetségesei legyünk. Abba kellene hagyni ezt a cicaharcot, és a szavak erejét egymás megsegítésére kéne fordítani.
Kapcsolódó írásunk: A szerelem napot mozgat, csillagot, és nőt
